 |
|
Az Úr azért jött, hogy megváltson és megbotránkoztasson minket
Amennyire világos és egyértelmű, hogy az Úr azért jött, hogy megváltson minket (,,Mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot"), épp annyira bizonyítható az is: azért jött, hogy tetteivel és tanításával a legtisztább szándékkal és elhívatott lélekkel megbotránkoztasson minket. Már az Úr megtestesülése is égbekiáltó botrány, alig van ennél érthetetlenebb dolog. És nem elég, hogy Isten szolga alakját ölti magára, de földi létének otthona egy jelentéktelen és legyőzött tartomány, ott születik meg, a lehető legegyszerűbb családban, egy közönséges ács házában. (És később ő maga is ácsmesterséget tanul.) Ez a megtestesülés" nyilván botrányt szült. "Avagy nem ez-é az ácsmester, Máriának a fia, Jakabnak, Józsénak, Júdásnak és Simonnak pedig testvére? És nincsenek-é itt közöttünk az ő nőtestvérei is? És megbotránkoznak vala őbenne." A férfinevek felsorolása, a család számbavétele is hangsúlyozza, mennyire szertelen dolog egy ennyire a valósághoz kötött alaknak a messianisztikus küldetése (a nőtestvérek nevei, keleti szokás szerint hallgatásba vannak burkolva). Mindezeknél sokkal botrányosabb, hogy Ő Isten Fiaként jött el. Az egyistenhívő zsidók előtt égbekiáltóbb kijelentés aligha létezhetett, aligha találhattak alkalmasabbat gyalázkodásuk tárgyának. De az úr egyetlen pillanatig nem inog meg, folyamatosan hirdeti, Ő a Mindenható Fia! Fenntartja magának a jogot, hogy megbocsásson a vétkezőknek (isteni tulajdonság), és azt mondja magáról, hogy az Atyával egy.
Miféle emberek között töltötte el földi életét? Nem az írástudók között (ő maga sem volt tudós), nem urak, gazdagok, kiválasztottak között, vagy legalább tisztalelkű, igazmondó emberek között (arimathiai József, Nikodémus, Jairus kivételek). Ellenkezőleg, egyszerű emberek (halászok, szolgálók) között, samaritánusok között (a júdeaiak előtt megvetendő, lenézett nép), pogányok (azaz tisztátalanok) között, ördöngösök, vámszedők (az idegen hatalom kollaboránsai), számkivetettek, koldusok, betegek között. Legtöbbször a visszataszító és undorító betegségben szenvedőket kereste fel: vérfolyásos asszonyok, leprások, vízkórosak, nyomorékok, bénák, epilepsziások, vakok, süketnémáik, csonkák, sánták, maláriások, a legnyomorúságosabb alakok csúsztak-másztak, tántorogtak környezetében, a társadalom pelyvája és söpredéke, a jómódú, rendezett világ kitaszítottjai. És nem volt elég, hogy szóba áll a samaritánusokkal, de jó viszonyban van népe ádáz ellenségével is, az elnyomó rómaiakkal. Figyelemmel végighallgatja őket, meggyógyítja betegeiket. A zelóták természetesen dühtől remegnek, felháborodástól és vad kiábrándulástól tajtékoznak. Ők, akik annyi reményt tápláltak iránta! Máris a nemzeti ügy elárulójának kiáltják ki, iszonyattal és rémülettel hallgatják megbékélésre szólító beszédét, az önzetlen szelídség magasztalását, a szánalomét, a lemondásét, a megértését, a másik orca elve ijesztően cseng fülükben, a politikai közömbösség mint magatartás megütközést kelt bennük.
A farizeusok pedig mindenkinél jobban megbotránkoztak! Krisztus egyetlen alkalmat nem szalaszt el, hogy szembeszálljon velük, napról napra, óráról órára, lépésről lépésre. Kikkel is? A hagyomány birtokosaival, a kor hatalmasaival, Mózes Törvényeinek őrizőivel, azokkal, akik mindenben a betűt helyezték a Lélek fölé. "Gonosz és parázna nemzetség" - mondja róluk. Előttük nem nyilatkozik meg; ellentmond nekik, keményen megbírálja, kigúnyolja őket. Azzal vádolja őket, hogy megkeményítik szívüket, hogy képmutatók (fájdalmas telitalálat lehetett), nekik mondja el a szőlőmunkások példázatát, a tizenegyedik órásokét, akik nem dolgoztak egész nap, nem égette őket a forróság, mégis ugyanannyit kapnak, mint az első órában munkába állók, beszél nekik a kőről, amelyet az építők megvetettek, mégis az lett a szegelet fejévé. Mást is mond nekik, hasonló kíméletlenséggel: az utolsókból lesznek az elsők, és elsőkből lesznek az utolsók, hogy könnyebb lesz Sodomának és Gomorának a végítélet napján, mint annak a városnak, amely nem fogadja be az Ő tanítványait. És nem fél megfordítani a hagyományos rangsort: ,Aki közületek első akar lenni, az legyen nektek szolgátok" (a tanítványainak mondja, de úgy szidja a lányát, hogy a menye is értsen belőle). A gonosz munkások példázata mindenre felteszi a koronát. Nem kellett nagyon okosaknak lenni ahhoz, hogy megérthessék, kiket céloz, kikhez szól: "Elmegy és elveszti azokat a munkásokat, és a szőlőt másoknak adja." A célzás napnál világosabb. "És ők megérték, hogy Jézus róluk mondta ezt a példázatot." Mindannyiszor ajkukra forrasztotta a szót bölcs feleleteivel, meghiúsította fondorlataikat, elkerülte csapdáikat, cselvetéseiket. Feddő beszéde eloszlat minden illúziót a kiegyezés, kibékülés lehetősége felől, vagy egyáltalán, afelől, hogy a viszony, jobbulhat. (Miért követték, miért mentek elé, és hívták asztalukhoz, miért figyelték szemük sarkából? Azért kémlelték szüntelen, mert szerették volna lekenyerezni, igen, szerették volna maguk közé csábítani, az ő oldalukra állítani - végül kibújik a szög a zsákból.) A farizeusokat ostorozó beszéd egyenlő a hidak felégetésével...
Vak vezetők, vakok, sírkamrák, kimeszelt sírkamrák, gyilkosok, kígyók, viperafajzatok (ahogy - inter alia - nevezte őket), igen, ezek ők, a farizeusok; akik kénytelenek végignézni a megkenettetését is Simon házában, csontjuk velejéig megbotránkozván rajta.'' Kettős botrány: egy tisztátalan asszonynak engedte, hogy megérintse Őt; hagyta, hogy ily módon eltékozoljon háromszáz dénárt is megérő olajat, ahelyett hogy eladták volna, a pénzt pedig a szegények között szétosztották volna. Erényességük: pusztán sértettség, illetve azon túl fukarság, valamiféle arcátlan takarékosság! (Kétszer vagy háromszor fordul elő, hogy bűnös asszony illatos olajjal keni meg az Urat? A szövegek bizonytalanok az alkalmak számát illetően. A valószínű, hogy kétszer történik meg. De a jelenet mindenképpen mélyen megbotránkoztatta a farizeusokat, és ellenkezett a tanítványok financiális szemléletével is, de joggal mondhatjuk a mértékletesség és ésszerűség köntösébe burkolózó összes képmutatót felháborította ez a jelenet.)
A szadduceusok sem voltak nagyobb kímélettel vagy tisztelettel kezelve. Hogy Jézus miket mondott a feltámadásról, látszólag nem zavarta őket; a farizeusok szintén hittek a feltámadásban, velük mégis jóban voltak. Az Úrra úgy tekintettek, mint engedetlenre, nem mint lázadóra. Nem nyerte el tetszésüket, hogy elutasította a gazdag ifjút, és hogy azt hirdette: a gazdagoknak nehéz lesz a bejutás a mennyek országába, mi több, könnyebb a tű fokán átjutni a tevének, mint a gazdagnak a mennyek országába. Midőn a szadduceusok, a főpapok és az írástudók méltatlankodva figyelik hozsánnás bevonulását Jeruzsálembe, Jézus szemükbe mondja a megfelelő feleletet: Sohasem olvastátok-é: a gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget? Íme a botrány: az ország tiszteletreméltó bölcsei kisebbek, mint a gyermekek és a csecsszopók. (,,Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted.") Ennyi elég a harag és az ármánykodás felgerjesztésére.
Az írástudókat zavarta, hogy a boldogság a lelki szegényeké; nem tetszik nekik az sem, hogy a Tanító nem hatódik meg a talmudi értelmezések finomságaitól. (Holott rá kellett volna jönniük, hogy nem akárki érkezett közéjük a Törvényt betölteni; elegendő lett volna, ha elgondolkoznak a cselekedetek által és a gondolatban elkövetett bűnök Krisztus által pontosan és mélyen kiejtett azonosságáról. ) A Hegyi Beszéd valódi tudós értekezés etikáról és pszichológiáról. De miért csodálkoznánk a szadduceusok, az írástudók, a farizeusok, a főpapok felháborodásán, amikor Jézus saját családja azt mondta Róla, hogy magánkívül van? Amikor tanítványait, követőit is meg-megérinti a kétkedés, amikor elbizonytalanodnak az elhangzott szavaktól, amikor egyesek elhagyják Őt, nem járnak vele többé?
A másik nagy botrány a megfeszíttetés: a gúny és átok fájára felszegzett istenség látványa. Szégyenletes, gyalázatos, ostoba kínszenvedése, miután megkorbácsolják, arcul ütik, leköpik, töviskoszorúval a fején, bíborpalásttal a vállán ("hazug bíbor") nevetség tárgyává teszik. Íme, az Isten Fia, testén sebekkel, vérrel, kínzások nyomaival, felállítva két lator közé, a legalávalóbb testi nyomorúságba taszítva! A keresztrefeszítés botrányát (és a kijelentését: Íme, az ember!) csupán az eucharisztia múlja felül: ha nem esztek a testemből, ha nem isztok a véremből... A legmagasztosabb aktus egybeolvasztása (hiszen mi volna magasztosabb az Istennel való egyesülésnél) közönséges, köznapi dolgokkal, az evéssel és az ivással. Igen, emberhús és embervér! Mennyire döbbenetes e magasztos parancsolat! Nem csupán az ellenfelek, hanem alkalmasint, sőt, egészen bizonyosan mások is az emberevés bűnére gondoltak.
|
|
Aztán a zsidók szent ünnepe, a Sabbath, a Szombatkirálynő!
A ledöntött szombat, a megvetett, a semmibe vett szombat! Mi több, Jézus magát nevezi a szombat Urának! Aztán az étkezés és az ital általában: egy próféta, "nagy étü és részeges ember", és akinek követői nem böjtölnek (így azon sem lehet csodálkozni, hogy azzal vádolják: a démonokat a Démonfejedelem segítségével űzi ki az emberekből). Jóváhagyja a tékozlást (gondoljunk arra, amikor Mária-Magdolna megkeni Jézus lábait a drága olajjal), iszik, eszik, megsokasítja a bort, nem mossa meg kezét, szigorú az igazakkal és könyörületesnél is engedékenyebb a bűnösökkel, a samaritánusokat jobban becsüli, mint a zsidókat (a tíz leprás példázatában csak a samaritánus hálálkodik, a könyörületes samaritánus példájában a lévita és a pap csúfság tárgya lesz). És kinek fedi föl kilétét? Egy samáriai asszonynak (kettős botrány), egy vak koldusnak!
P. Brueghel: Vak vezet világtalant - részlet
De a botrányok botránya: egyenlővé teszi magát az Istennel, Én vagyok a juhoknak ajtaja, Én vagyok a jó pásztor, Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, én vagyok az élet kenyere, a feltámadás és az Élet, én és az Atya egyek vagyunk!
Micsoda határtalan kevélység! Ugyanakkor a másik oldalon, mennyi gáttalan, túlzó megalázkodás: megmossa a tanítványok lábát (Péter is kész a megbotránkozásra), hagyja magát megfeszíttetni és megölni (az emmausi úton az utasoknak nem kellett volna sok, hogy szomorúságukat a reménytelenség váltsa fel). A botrány ez utóbbi része csak a Golgotán vált nyilvánvalóvá, de az előbbiek óhatatlanul bőszítették a gyilkosság közvetlen vagy közvetett résztvevőit. És azok a zavaros beszédek, azok a lázító kifakadások, a főpapok és a főemberek ostorozása... Meddig tűrjük még? El kell tenni láb alól!
Vannak másféle, kisebb vagy ugyanolyan súlyos botrányok is. A közömbösség földi dolgok iránt (amilyen a vagyon, a háztartás, a földművelés, a rokonság, a temetés, az örökség), az érthetetlen tartózkodás és tapintat, a nemzet és a társadalom ügyeiben tanúsított passzivitás... A Hegyi Beszédben mintha a tudósok megbotránkoztatása volna célja, mindent a feje tetejére állít, kifordít... A szombat rendszeres megszegése, a főpapokat sértő hang ("Tévelyegtek, mivelhogy nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát"); merész és különös kijelentése: "Akinek van, annak adatik, és bővölködik; de akinek nincs, az is elvétetik tőle, amije van"; a hagyomány, a szokások makacs elvetése, jelentéktelenítése: "Emberi parancsolatok" (mintha azt mondaná: semmiségek, finnyáskodások!). Halljátok, jóemberek, azt mondja, hogy az örökség, a ház, a föld, a család, a bíráskodás, a temetés csekélységek... A menta, a kapor, a kömény az semmi?! A kézmosás, az edények elmosása semmi?! Micsoda elvakultság: hagyd a házadat, ne törődj a feleségeddel, hagyd ott az apád temetését, ebben a pillanatban kövess engem! És a városaink, Betsaida, Kapernaum, Korazin: Tirusnál és Szidónnál alávalóbbak? Mi több, Sodománál és Ninivénél? És aki meg akarja tartani életét, elveszti azt, s csak az nyeri meg, aki feláldozza életét Őérette s az evangéliumért? Nem, csak egyetlen dolog menthet meg minket ennyi gyötrelemtől: meg kell ölni Őt.
A megbotránkoztat igét az Úr ellenségei csak elsődleges jelentésében fogták fel: a szent intézmények és eszmények gyalázása. Nem voltak képesek a botránkoztatást módszerként, terápiaként érteni, mint amilyen a zen tanítás szatorija, amely lefordítva annyit tesz: sokk, megrázkódtatás. Ebben az értelemben volt az Úr botrányos, ezzel a keserű írral akarta meggyógyítani az értetleneket, megértetni az emberekkel a mindent elhalványító tanítását.
Mindazonáltal nem csalta farizeusokat, a szadduceusokat és a hasonlókat, eiusdem farinae, botránkoztatta meg, képmutatásukat, kivagyiságukat, kevélységüket, elvakultságukat ostorozva. Minket is - legfőképpen minket - meg akar botránkoztatni, azért jött, hogy felkavarjon, kimozdítson közönyünkből, törékeny biztonságunkból, fásultságunkból, előregyártott gondolatainkból, ostoba előítéleteinkből és merev korlátoltságunkból. Azért jött, hogy felébresszen, és jóval Kant előtt elhívjon, nem: kötelezzen az élet, a létezés, a lét értelmének kritikai szemléletére; hogy kiemeljen minket (ellenségeit és tanítványait egyszerre, mert példázatai és feddései általános érvénnyel bírnak) a látszatok világából, hogy szembe állítson a létezés végső kérdéseivel. Hogy kitépjen, ahogy Albert Camus mondja, a látszatok, a semmiségek közül (vajon a Föld forog-e a Nap körül, vagy fordítva...), és elénk tárja a valóban fontos, komoly és döntő kérdéseket: mi az élet, mi a halál, hogyan nyerjük el a boldogságot, hogyan éljünk embertársainkkal, hogyan szabadulhatunk meg... Hogy felébresszen, hogy felrázzon, hogy sokkoljon, hogy általunk és velünk elvégezzen egy valódi Kanti műtétet, amelynek során a látszólagosból (Scheinbare) a lényeg (Ding an sich) felszínre kerül. Megrázkódtatás (botrány) révén a sötétlő homályból a fény valóságára.
És hogyan tudjuk felismerni, mi, keresztények, tanítványai és követői azoknak, akik eleitől fogva hittek benne, hogyan ismerjük fel, hogy egy cselekedet, egy tett, egy magatartás, egy gondolat keresztényi-e?
Hogyan? A gondolat vagy a cselekedet botrányossági fokáról! Minél botrányosabb a cselekedetünk vagy a gondolatunk, annál bizonyosabb, annál vitathatatlanabb az, hogy keresztényi. És amennyiben alig vagy egyáltalán nem tűnik botrányosnak, biztosak lehetünk, hogy alig vagy egyáltalán nem keresztényi.
Az entrópia annak a valószínűségnek a mértéke, amely meghatározza, milyen eséllyel megy át egy kevésbé valószínű állapot a valószínűbb állapotba. Hasonlóképp: a kereszténységnek a botrányosság a mértéke. Minél magasabb a botrányosság foka, annál keresztényibb a cselekedet Amennyiben így válaszolok testvéremnek: most nem tudok segíteni, az imádkozás ideje van, feleletem cseppet sem botrányos, hanem higgadt, megfontolt, buzgóságomat bizonyítja. Csak keresztényinek nem keresztényi. Ha ellenben úgy döntök: elhagyom most az édes áhítatot, csakhogy, segíthessek testvéremen a bajban, nem hagyom sorsára, akkor lehet, hogy megbotránkoztatok valamely farizeust, de hogy keresztényin viselkedtem, bizonyos. Ha elmerülök a szent áhítatba, és megfeledkezem a betegekről, lehet, hogy nagy kegyességről teszek tanúbizonyságot, de nem vagyok keresztény. De ha elodázom az áhítatot - ahogy Ruysbroek, Eckhart mester és a többiek biztatnak -, és előbb levest főzök a betegnek, megetetem, nem törődöm a botránnyal, hiszen Krisztusra figyelek, és úgy szeretem vagy jobban felebarátomat, mint önmagamat - akkor keresztény vagyok. Ha főpap nagyok, és kitör a polgárháború, és én templomomban maradok, és ott fohászkodom: bölcs és megfontolt ember benyomását keltem. És nem teljesítem a kötelességemet. De ha miként Affré püspök tette 1848ban, a párizsi Notre Dame templomot elhagyva, megpróbálom kibékíteni a szemben állókat, a barikádok között ingázva, kockáztatta - és vállalva! - a halált, akkor bevégeztem botrányos papi és keresztényi feladatomat, mivel a pap helye a nyáj mellett van. Ha, miképpen Szent Miklós elmeséli, találkám van az Úristennel, és oda sietek, miközben társam, Cassianus példáját követve, én sem állok meg, hogy segítsek egy paraszton, akinek a sárba ragadt a szekere, nem sározom össze köntösömet, hogy időben és tiszta ruhában érkezzem a találkára, akkor... De én úgy viselkedem, minta könyörületes samaritánus, segítek a paraszton, ha sáros leszek, akkor is, ha elkések, akkor is! És amikor oda állunk az Úristen elé, mi történik? Kit dicsér meg az Úr? Nem a makulátlan Cassianus atyát, hanem Miklóst, akinek neve immár a legnépszerűbb, míg társát szinte teljesen elfeledtük.
"Boldog, aki énbennem meg nem botránkozik", mondja az Úr. Mi nem háborodtunk fel, nem botránkoztunk meg cselekedetein és tanításain, megértettük, hogy szabadításunkat szolgálják. Mi a farizeusokkal ellentétben, megértettük Krisztus botrányosságának mibenlétét: nem az elveszejtés, hanem az építés volt a célja. Nem a félre-, hanem a bölcsességre vezetés, nem az összezavarás, hanem a megigazítás volt a célja. Előttünk Krisztus érthetetlen viselkedése a bűnösökkel (és gyakran az "igazakkal" szemben) nem botránykő, hanem a megoldás megfelelő eszköze. Ezek a botrányok tartanak meg minket az úton; a mi számunkra ez az igaz út, a metanoia útja, ezen haladunk tovább a Megváltó segítségével, megyünk bizakodással és reménnyel, botránytól botrányig, hogy legyőzzük a lelkünkben élő örök farizeust, aki egykori bukása óta távol tartja magától a kegyelmet.
Nicolae Steinhardt: A gyümölcs ideje
(Koinonia Kiadó)
» Breviárium
Liturgikus kódex, mely a napi imádságokhoz szükséges szövegeket, himnuszokat és azok dallamlejegyzését tartalmazta. Gyakran gazdagon illusztrálták iniciálékkal és miniatúrákkal.
|
|
