Előadásomban négy pont kifejtésére szorítkozom, s bízom abban, hogy az elkerülhetetlen átfedések ellenére tisztelt előadótársaim mondandóját nem nagyon keresztezem. Ha mégis ez történik, elnézésüket kérem, ez csak annak a jele, hogy mindnyájan jól értjük feladatunkat. A négy pont a következő:

• A konferencia főtémájának születés-története és nemzetközi, illetve hazai időszerűségére néhány példa
• Család és gyülekezet sajátos viszonya az Újszövetségben
• Hangsúlyváltások a gyülekezet és a család működésében
• Gyakorlati programok, javaslatok

Máté evangélista Igéjét: „A fejsze pedig immár a fák gyökerére vettetett” (3,10/a) napjainkban és körülményeink között így lehet aktualizálni: A fejsze immár a családfák gyökerére vettetett – azaz a család válságban van. Persze nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha valami új jelenségről lenne szó. Rögtön előadásom elején megfogalmazom egyik alaptételemet és lelki látásban kapott meggyőződésemet: Az intézményes család mindig is válsághelyzetben volt, hiszen mint intézmény – akár az ószövetségi házassági szerződés értelmében, akár másfajta szakrális-külső, vagy profán-jogi értelmezés szerint – tagjaival együtt maga is bűn alá rekesztett része a földi valóságnak. Tagjai olyan külső-belső erőterek metszéspontjában élnek folyamatosan, melyek nem ritkán meghaladják szabályozó képességüket, s ezek a családban konfliktusgerjesztő kisülésekben csapódnak le: ilyenek a genetikai befolyások, családi hagyományok, külső normák behatolása és érvényesülése stb. A család bűn alá rekesztettségének komoly tényéből azonban még nem következik, hogy rossz együttélési forma. Jobbat még nem találtak ki, de éppen a jó, rendeltetésszerű működtetés, használat érdekében kell szembenézni esendő voltával, s keresni megerősítésének lehetőségeit. S itt jön be a másik alaptétel. Ahogyan egykoron Ravasz László fogalmazott: A válság megoldása a váltság, tehát azon kell gondolkoznunk hívő emberként, presbiterként, lelkészként, gyülekezetként, egyházként, mit tehetünk azért, hogy a családi válságok a váltság révén oldódjanak meg, vagy legyenek megelőzhetők, illetve feldolgozhatók. Ezért - sok szomorú, s kevesebb szép családi élettel találkozva – Isten Lelke egy évvel ezelőtt megfogalmaztatta velem a fő témát, hiszen a család és a gyülekezet egyre inkább elmélyülő, szervesülő szimbiózisa az az út, amivel a válságkezelés sajátos eszközét bízta ránk Urunk. Másképpen nevezhetném ezt a via salutis familiae-nek = azaz ez a család üdvösségének, boldogulásának keresztyén útja. A családok megmentésének nagy lelki harcában Isten segítő eszközöket, példákat, modelleket adott, amiket értelmeznünk és helyzetünkre alkalmazni a mi feladatunk. Ezért van ilyen konferencia, ezért az a főtéma, ami.

Őszintén hálás vagyok a Presbiteri Szövetségnek, hogy ezt a mindennapjainkat alapvetően és minőségileg befolyásoló témát nemzetközi konferenciája témájául választotta, ezzel mintegy kárpát-medencei dimenziót adva fontosságának. Hadd idézzem itt a jó pedagógust és írót, Gárdonyi Gézát, aki Naplójában egri szobája csendjében egyszer lejegyezte: „Isten a gyermeknek két kicsi kezet adott, egyik keze az apja kezét fogja, a másik az anyjáét. Nem lehet ezt a családi láncot büntetlenül elszakítani”.

Rögtön hozzá kell tennem azonban, hogy ennek a nagy családmentő harcnak a során a keresztyén világban sok szövetséges társunk van külföldön és idehaza egyaránt. S erről nem szabad megfeledkeznünk: nem magányos harcosok vagyunk! Ezek között történelmi egyházi kapcsolataink révén legszívesebben a svájci protestánsok által alapított Családokért Svájci Alapítványt említhetem. Alapító okiratukban hangsúlyozzák: a családok veszélyeztetettségét látva fel kívánják hívni a közvélemény figyelmét az okokra, célul tűzik ki a család, mint a társadalom, állam, gazdaság alapjának erősítését. Ebben a keresztyén-nyugati hagyományokhoz kapcsolódnak, de akcióikból nem zárnak ki más vallásúakat sem. Fontosnak tartják a rendszeres képzést, nevelést a családi életre, információk közlését a családok helyzetéről, szemináriumok, konferenciák tartását, családbarát koncepciók kidolgozását és terjesztését, a tudományos családkutatás támogatását. Tanácsadó szolgálatot működtetnek országszerte, lelki és anyagi támogatásban részesítenek válsághelyzetbe került családokat. A 25 éve Ausztráliában alapított Nemzetközi Családkongresszus mintájára 1999 májusában ez az alapítvány Luzernben szervezte meg a 19. Nemzetközi, Ökumenikus Családkongresszust. Ezen a kongresszuson kiderült, hogy a család a jó polgári hagyományokban és a református házi áhítatokban gazdag Svájcban is veszélyben van, de közösen keresnek és ajánlanak megoldásokat. Így összegeztek: A jövő egyetlen útja a család! Az előadók egyebek között szóltak arról, hogy a család marad továbbra is az emberi boldogulás kerete, az élet értelme elsajátításának nukleusza, legkisebb intézménye, a normális emberi személyiség formálódásának elsőrendű műhelye, a társadalom bázisa, a jövő letéteményese.

Az USA-ban már évtizedek óta működik a FAMILY LIFE CONFERENCE, amiben egyházak is részt vesznek. Alapításukkor ők Abraham Lincoln szavait idézték: Az erős nemzet titka a család. Az erős család titka a bibliai fundamentum.

Évtizedekkel ezelőtt alakult meg Új-Zélandon a Lidia imaközösség, melynek női tagjai 365 napon megtalálták a 365 imádság óráját, amikor a családok megtéréséért, az evangélium terjedéséért könyörögtek kis csoportokban, négyen-öten. Hatalmas imakör-közösség fejlődött ki belőle.

Hazánkban a Magyar Római Katolikus Püspöki Kar másfél évvel ezelőtt a Boldogabb Családokért címmel körlevelet adott ki, ez év május közepén pedig konferenciát tartottak Neveléssel a boldogabb családokért címmel. A résztvevők egyik legnagyobb élménye az volt, hogy sokan élnek boldog családokban. A család nem teher a családtagoknak, hanem az öröm és az emberi kiteljesedés élettere.

Úgy látom, hogy Isten Lelke csodálatos egyidejűsítéssel, szinkronizálással érzékennyé teszi szívünket és terelget a közös gondokhoz, de a közös megoldások forrásvizeihez is.

Így hát mostani konferenciatémánk mintegy felelet és ráhangolódás is a négy világtáj felől fúvó szél, áradó Lélek sodrására.

Fontosnak tartom, hogy legalább néhány példával utaljak arra, hogy ebben a Szentlélek által vezérelt odafigyelésben a család gondjaira mit találtak a résztvevők a legerősebb kihívásoknak, amire okvetlenül válaszolni kell.

között vannak régebbi keletűek, s újabbak. Ilyen a csonka család, a válások következtében egyensúlyt vesztett családok növekvő száma, ilyen az ún. nyitott családmodell. De a belülről veszélyeztetettség is nagy: a szülők meg nem értése, az alkohol, drog okozta belső viszályok, az anyagiasság oltárán feláldozott idő, s a „nem érek rá veletek foglalkozni” – jelensége, ami újabban főként az anyák karrierlehetősége következtében beállott jelenség. De legalább ennyire komoly kihívás a szerepváltás a nők és férfiak között. Rendkívül sok megsebzett család él együtt, azzal a bevallott kilátástalansággal, hogy ha a gyerekek felnőnek, mi is kirepülünk a házból. Új jelenség az ún. monoikonizmus és a hozzá fűződő ideológia. Azaz az egyarcú, egymintájú „család” téveszméje és gyakorlata, amikor csak arra kell a másik fél, hogy teherbe ejtse a magát anyaként megvalósítani, kiteljesíteni akaró nőt, s a férfira, az apára nincs szükség a gyermek neveléséhez. Ilyen lehet a „béranyaság” is. Így aztán vagy női, vagy férfi dominanciában nő fel a gyermek, eleve megbillent egyensúllyal, a soha nem tapasztalt másneműség hatásaitól és az apa-anya közösségi élménytől eleve megcsonkítva. Ez már egyre inkább terjed Európában (Benelux államok, Skandinávia), és az USA-ban is.

A másik erős családellenes jelenséget amerikai családkutatók így jelezték: a TV igen erős romboló hatása, ez a megkérdezettek 63 %-a szerint az egyik legbefolyásosabb rombolóeszköz. A gyerekeknél, családtagoknál kommunikációs zavarokat okoz, morális zűrzavart, agresszivvá tevő, a nyers erő által érvényesülést ígérő, alapvetően kultúra- és emberellenes ellenpéldákat sugároz, a vadság ösztöneit ébreszti fel, időrablást okoz, passzivitásra, alacsony érzelmi és kulturálatlansági szintre húz le. Sokan kutatják már az Internet, a számítógépes kultúra hatását a családi életre.

Szignifikánsnak, jellemzőnek tartom viszont az amerikai kutatások egyik szerzőjének mondatát, amit Graham Green írótól vett át: „Korábban a családok töltőállomásokhoz hasonlítottak: hajtóenergiák megújítása, rövid pihenés, mosás, fontosabb karbantartás, személyi felfrissülés volt lehetséges. Ma a családok jó része a parkolóházhoz hasonlít: csak a karosszéria, a közlekedő eszköz van ott, a személyesség hiányzik. Csak parkolni, esetleg csak éjszakára térnek haza a családtagok.”

Bennem mindez úgy jelenik meg, hogy egyre több a magányos, elszigetelődött, szigetlétre, parkolóházi állapotra visszaszorult, redukált életű család. Ebben benne van a családtagok magánya éppúgy, mint a családnak, mint intézménynek a magánya. A család mint egész, mint organizmus küszködik működési zavarokkal, s mint egész szorul kezelésre – ahogyan azt a svájci református család-lelkigondozó Bovet írta. Ennek egyik lehetséges, komplex módja nálunk a Család- és Szociális Minisztérium sokrétű családtámogató tevékenysége. De nyilván a politikai családkép és családtámogatás sem maradhat magára, s nem elég. Ehhez sokfajta egyéb, köztük egyházi támogatásnak is társulnia kell. Ezért is jött létre és működik évek óta a Református Egyház Házasság- és Családsegítő Szolgálata, melynek vezetője kellett volna a bevezető előadást tartsa. Szarka Miklós testvérünkre Isten iránti hálával gondolunk szép és küzdelmes munkája miatt, s teljes felépülést kívánunk neki.

Az újszövetségi helyzet igen sajátos. Azzal a meglepő közléssel kell kezdenem, hogy az Újszövetség nem ismeri a család szót. Helyette a ház, háznépe, oikosz, latinul domus szót ismeri és alkalmazza sokszor.

Fontos tisztán látnunk, hogy az evangéliumok, illetve főként a páli levelek milyen összefüggésbe helyezik a családot. Jézussal ugyanis eleve új családmodell jelent meg a történelemben. Ez a vérségi kötelékek fölé emelt családszemlélet. Kötőanyaga eleve pneumatikus-lelki. Jézus szavai ezért hangoztak olyan radikálisan, mikor rokonairól beszélt. „Kicsoda az én anyám és kik az én testvéreim?…Aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám” (Mt 12,46;) – vagy Márk szerint: „Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem és nőtestvérem és az én anyám” (3,35). Lukács szerint: „Az én anyám és az én atyámfiai ezek, akik az Isten beszédét hallgatják és megcselekszik azt” (8,21). Az új család összetartó eleme eleve hitbeli kötelék: az Atya beszédének hallgatása és cselekvése. Mennyei Atya-központú, de nem patrisztikus, földi apaközpontú családmodell ez, ahol nem ember a családfő, hanem Isten maga. A közösség kovásza, összetartója az Ige és a nyomában születő közös cselekvés. Nem a vér szava, hanem Isten szava a kötelék. Valami, ami nem bennük volt, nem örökölt, hanem kívülről adatott. Így ez a közösség, ez az új család nem érdekközösség, nem reprodukciós közösség, nem is termelői és fogyasztói közösség, hanem Isten-közösségbe integrált, emelt, abban születő, abból élő, újuló és újító új kapcsolatrendszer. Nem érdekszövetség, hanem kegyelmi szövetség. Az ember őseredeti közösségigényének, az istenigény táplálásának és megelégítésének helye tehát a jézusi család.

Az újfajta családi kötelék megerősödésének, hatósugarának kitágítása a kereszt alatti történt meg. Amikor Jézus a keresztről lepillantva, látja, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeret, János, akkor ezt mondja az anyjának: „Asszony, íme a te fiad! – Azután a tanítványnak: Íme a te anyád! – És ettől az órától magához fogadta azt az a tanítvány” (Ján 19,26-27). Ez azt is jelentette, hogy a kereszt jegyében álló, a jézusi meghatározottságú új család szenvedéshordozó, a közösség tagjainak személyes sorsában is osztozó közösség. Ebben az értelemben: A megosztott fájdalom fele fájdalom, a megosztott öröm kettős öröm. Ez a Krisztus szenvedései közepette születő, szenvedést hordozni képes erős közösség, a szüm-pathíára képes lelki család krisztusi vonása.

Ez a mennyei Atya-központú, krisztusian meghatározott új családkép azonban Urunk feltámadása és mennybemenetele óta a Lélek által fogan meg emberi lelkekben újra és újra. Igaz ez a család tekintetében is, hogy az adott természeti keretekben a kegyelem ereje emeli meg és emeli túl ezeken a vérségi pányvákon a családtagokat, akiket Jézus Lelke ma megragad. Így tehát a Jézustól ránk hagyott családmodell pneumatikus, Szent Lélekben elfogadható, követhető, megvalósuló családkép.

Így volt ez az őskeresztyénség idejében az első keresztyén gyülekezetek vonzáskörzetében is. Kiváltképpen jól mutatják ezt a páli levelek, illetve az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv ide vonatkozó versei.

Néhány példa arra, hogyan esett egybe, mennyire összetartozott kezdetben a család és a gyülekezet, mintegy előre modellezve mostani konferenciánk főtémáját:

• A korinthusi házi gyülekezetről írja Pál: „Sokszor köszönt titeket az Úrban Akvila és Priszka, a házuknál lévő gyülekezettel együtt” (1Kor 16,19). Itt is az oikosz, domus szó szerepel. Ez a vers jól mutatja a keresztyéneknél megváltozott női szerepkört, hiszen feladatot kapott a nő a férjével együtt a misszióban!
• A római házi gyülekezetről, ahol szintén misszionáló házaspár működött: „Köszöntsétek Andrónikuszt és Júniát, az én rokonaimat és az én fogolytársaimat, akik híresek az apostolok között, akik nálam is előbb voltak a Krisztusban” (Róm 16,7).
• Az összejöveteleken a házakban, a családi gyülekezetekben mindig megszólalt az ima, sor került tanításra, katekézisre, illetve úri szent vacsora vételére.
• A keresztyén családok, házak belső szabályai is hamarosan kialakultak, ezeket az ún. házirendeket olvashatjuk a Kolossé 3,18-4,1-ben, Ef 5,22-6,9-ben, Titusz 2,1-9-ben és 1Pét 2,13-3,7-ben, az asszonyok, a férfiak, a gyermekek, a szülők-gyermekek viszonyáról. Ezekről a házirendekről Barth Károly fia, az újszövetséges Markus Barth ezt tanította: az istentiszteletet a hétköznapi életben kell folytatni és megvalósítani ezen szabályok segítségével. Mivel pedig a gyülekezet egy családot alkotott, ezért erre a családra, a familia Dei-re ugyanaz a szabály vonatkozott az istentiszteleten, mint a hétköznapi életben. Ezek a szabályok Isten iránti, és egymás iránti engedelmességet írtak elő, s egyben óvtak a másik kihasználásától, így a személyi méltóság újkori-világi igényének kétezer évvel ezelőtt nem kinyilatkoztatói, hanem megvalósítói voltak!
• Az első gyülekezetek színtere tehát a családi ház volt – s egyben a családi ház tagjai alkották és élték az első keresztyén gyülekezeti életet. Az ApCsel több példát is hoz erre. Ezek közül csak az első gyülekezetet említem, a jeruzsálemi ősgyülekezetet az 1,13kk-ben. Otthonteremtés volt ez a familia Dei számára. Itt már a lelki és a testi javaknak a közössége is kialakulóban volt.
• Szép és megragadó példák még: ApCsel 10-ben a római százados, aki Cezáreában szolgált, Kornéliusz, egész házanépével együtt kegyes és istenfélő emberré lett. Ugyanígy egész házanépével Lídia, a filippi bíborárus asszony (ApCsel 16,14…) Az Úr megnyitotta szívét – figyeljen arra, amit Pál mond – egész háznépével megkeresztelkedett. Fontos a sorrend! Mi Istent semmiféle módon nem előzhetjük meg! S a keresztségnek döntő a jelentősége!
• Az ősmag tehát az oikosz, a ház, ebből alakult ki az egyház, az ekklészia, a gyülekezet. Egymást átható rendjük volt, ami vonzóvá, kedvessé tette őket a nép előtt. A családias otthonfogalom átvitele a gyülekezetre az ősminta. Ennek voltak ókori-görög párhuzamai is. Például Szophoklész szerint: „Aki a saját háza dolgaiban hasznos férfiú, az az állam dolgaiban is helyesen jár el”. Plutarkhosz pedig így szólt: „Aki demokráciát követel az államtól, az először a saját házában valósítsa meg azt!”. Ez érvényesült a pásztori levelekben is, kiváltképpen a püspökök és a presbiterek tekintetében. 1Tim 3,4-5-ben ezt olvassuk: „Ki a maga házát jól igazgatja, gyermekeit engedelmességben tartja, minden tisztességgel; mert ha valaki az ő tulajdon házát nem tudja igazgatni, mi módon visel gondot az Isten egyházára?”. A gyülekezet mint család tehát Istennel mint saját házának az Urával számol. Történelmi kutatások bizonyítják, hogy Krisztus után a 3. századig a magánház maradt a keresztyén gyülekezet összejöveteli helye. A domus familiae így tágul-bővül ki a domus ecclesiae-vé, azaz a családi ház házi egyházzá, a gyülekezet házává. Sokhelyütt Kínában ez a kezdeti állapot ismétlődik meg napjainkban is, korábban ez volt a helyzet az üldözések miatt Koreában és Japánban.
• Mi jellemezte tehát a korai keresztyénségben a családot, s a gyülekezetet? Az, hogy kiscsoportos képződmények voltak. Ennek következtében kiterjedt és jól működő személyes kapcsolatrendszerek jelentek meg, érzelmi viszonyulások is, közös célkitűzés, közösen elfogadott és betartott házirendek, szabályok, normák érvényesültek, szolidaritás működött egymással és az ellenséges környezetben a sajátos keresztyén identitás, a hitbeli, azonosságtudat ápolása, őrzése, továbbadása jellemezte őket. A házi gyülekezetek érzelmi védettséget nyújtottak, az otthonlét élményét Istennél, Krisztussal a Lélek közösségében.
• A gyülekezetek nem úgy keletkeztek, hogy egyszerűen átvették a családi szerkezetet, hanem inkább felhasználták, hasznosították azt a potenciális erőt, ami a családokban rejlett. A család mint gyülekezet felelősséget hordozott minden tagjáért, azok hitbeli neveléséért. Ugyanakkor a nem kultuszi, hanem családi házban, közösségben tartott áhítat, ima, tanítás, keresztség, úrvacsoravétel abszolút élet közelbe hozta a hit világát. Valójában a házi gyülekezet, a család mint gyülekezet volt az alapítója és első építőköve a helyi gyülekezetnek, a misszió hídfőállása, a keresztyén testvériség gyakorlásának elsőszámú közege. Ez később alapvetően megváltozott, s most újra az a feladatunk, hogy e két valóságot, a családot és a gyülekezetet mint egészet közelítsük egymáshoz.

Először is alázatosan és becsületesen meg kell mondanunk: magunktól keveset. Hiszen Krisztus nélkül, az Ő akarata, rendelése és kegyelme nélkül szándékaink félresikerülnek. Ne legyen illúziónk a családot és a gyülekezetet illetően sem. Könyörgés, a tennivalók elkérése nélkül félrevisszük mindkettőt. Hiszen a család nem csak jogi, szociális, kulturális közösség, hanem keresztyén értelemben pneumatikus kegyelmi szövetség, s hogy azzá legyen, alapvető szemléleti változásnak kell megtörténnie. Ez a megtérés, ami Isten ajándéka. De ha már megtörtént, cselekednünk kell. Nem véletlenül mondotta Luther, akinek hit által megnyíltak szemei: „A család a népek számára az áldások és az átkok forrása is lehet”. A családoknak ma segítség kell, hogy áldássá legyenek, s ehhez kell felkészítenie a gyülekezeteknek. A családok megerősödésének szolgálatában a gyülekezetnek, s a családnak működésjavító feladatai:

• 1. megerősítés, stabilizáció segítségnyújtás által – a családok integrációja, nem csak egy-egy tagjuk bevonása a gyülekezet életébe – lelki-pneumatikus erősödés, előrehaladás a hitben és a testvéri közösségben, ami egyrészt pozitívan hat a családok elszigeteltségének, magányának leküzdésére, másrészt a környezeti nyomások ellensúlyozására; a keresztyén értékrend másoknál is érvényesülő normáival való megerősödés, a család mint önmagában való érték feletti öröm és hála megtapasztalása;
• 2. akkumuláció, azaz a gyülekezet a családok számára töltőállomás – így az egyes családtagok számára a család is hordoz hajtóanyagot, illetve az azt csak parkolónak tekintő családtag elhordozásához és türelemmel való elviseléséhez elég erőt kap;
• 3. orientáció, iránymutatás, amibe bele tartozik a megszentelődés ugyanúgy, mint a hétköznapi vagy hivatásbeli életértelem keresése és megtalálása – ókori mondás szerint: „Tudni kell, melyik kikötőbe akarunk megérkezni, aszerint határozzuk meg az utat, várjuk meg a kedvező szelet” - azaz az örökkévalóság szempontja alatt hajózni, mérlegelni Isten Lelke által, megtanulni különbséget tenni, s megérteni, mi az értelme ennek: Mindent szabad nékem, de nem minden használ! Az is igaz, hogy iránymutatással csak az szolgálhat, akinek van irányvétele. Az iránytű a gyülekezetben és a családban a Szentírás.
• 4. Prevenció, azaz nagyobb családi hajótörések megelőzése a gyülekezeti közösség segítségével – az amerikai keresztyén házaspár, Dennis és Barbara Rainey – Csendes percek kettesben – áhítatok házaspárok számára című könyvükben ezt írják: a keresztyén családoknak a veszendő világ körülményei között Isten szeretetének vonzó erejét kell sugározniuk, de ehhez nekik előbb ebbe a sugárzónába be kell lépniük; ez a gyülekezet. Ott megtanulhatják, hogy veszendő aranynál és ezüstnél is drágább kincs a Názáreti Jézus nevének ismerete, a nevében történő cselekvés; A családok védőhálója a gyülekezet, ha az valóban jól funkcionál. Ha a gyülekezet maga családias, otthonos légkört teremt, őszinteséget és testvéri nyitottságot képes kialakítani, a formális, vasárnapi, kispolgári keresztyénség helyett, ahová jó mindig – nem csak betérni, hanem hazatérni.
• 5. Rehabilitáció, visszaállítás, talpra segítés, ha bekövetkezett a hajótörés a családban, a családdal – nem válhat az ítélkezés, a kirekesztés közösségévé a gyülekezet – példa a tékozló fiú Atyja, az atyai ház nyitott ajtaja, az Atya hazaváró szíve, fiát a messzeségben fürkésző szeme. Példa az öröm, hogy egy elveszett bárány hazatért, a sebzett, szakadékba esettet a jó Pásztor vállán hazaviszi. A moralizáló közösség helyett a gyülekezetnek megbocsátó, elfogadó, visszafogadó otthonná, a mennyek Országa előszobájává kell válnia.
• 6. A családok önsegélyező szolgálatát sem szabad figyelmen kívül hagyni – bármennyire is változtak a családi formák, egy mindenesetre biztos: a család marad a generációk közötti megélt szolidaritás helye. Éppen ezért pl. Németországban keresztyén politikusok kezdeményezték a generációk közötti együttélés normalizálása érdekében ún. generációs szerződés megkötését, vállalásokról, teljesítésekről.
• 7. A család az értékek és a tartás, meggyőződés továbbadásának helye – nem csak anyagi javakat kell megszerezni az utánunk következőknek is, s megőrizni a nyersanyagforrásokat, az élet lehetőségét, de tovább kell adni lelki javakat is. Nem lehet ez alól azzal az áldemokratikus érvvel kibújni, hogy majd később maga választ, ha korábban nem ismertettük meg vele a lehetőségeket.

Az a reménységem, hogy ez a konferencia, az előttünk lévő gazdag program, tudós és tiszteletes testvéreink és vendégeink határon innenről és túlról tudnak valamit a maguk helyén – gyülekezetben, családban - tenni azért, hogy a családok mindinkább kis gyülekezetekké, a gyülekezetek nagy családokká válhassanak, melyek kölcsönösen segítik, támogatják egymást. Nem szabad, hogy ez kampányfeladattá, vagy tűzoltássá, elsősegéllyé, kipipálható feladattá halványuljon. Napi feladataink vannak életünk végéig ebben a tekintetben is. Ezért tisztelettel javaslom a következőket:

• 1. Határozzuk el, s kérjük a Presbiteri Szövetség Elnökségén, közgyűlésén keresztül egyházunk vezetését arra, hogy vezessen be országos imanapot a családokért, ami akár kárpátmedencei könyörgés is lehet minden magyar családért! Az imádság fontosságát Luther feleségének, Kathának írt leveleiben mindig hangsúlyozta. Nem mulasztotta megjegyezni: „Tanítsd gyermekeinket imádkozni!”.
• 2. Szorgalmazzuk országos szinten és helyileg is ökumenikus családfórumok, hétvégi konferenciák, családtalálkozók, családosok imanapjának a bevezetését; beszélgetni és imádkozni!
• 3. Kezdeményezzük olyan gyülekezeti, egyházmegyei, kerületi és országos vitanap megtartását, amelyen a családok életének aktuális kérdéseiről és igényeiről cserélünk véleményt, s ezt megjelenítjük a médiában is; ugyanígy ezeken a szinteken tanácsadói szolgálatot!
• 4. Teremtsünk lehetőséget arra, hogy a családok kikapcsolódva a mindennapi nyüzsgésből, egy-egy vidéki csendes templomban családi csendes napokra vagy csendes hétre visszavonuljanak, akár csak magukban családként áhítatot tartsanak, vagy más családokkal tegyék ugyanezt! A csendterápia az egész családnak hasznos.
• 5. Presbitereinket kérjük, szervezzenek külön találkozókat a presbiter-családok számára, amikor a helyi feladatokról beszélgetnek és imaközösséget tartanak, tanácsolják egymást, hogy egyre inkább házi gyülekezetté válhassanak.
• 6. Indítványozzuk családi istentiszteletek tartását, nem csak otthon, hanem a templomban is, amikor egy-egy család végez liturgikus, bizonyságtevő szolgálatot, ennek liturgiáját a külföldi református egyházak rendje szerint érdemes lenne kidolgozni.
• 7. A rádiós Beszélgető Körök mintájára alakítsunk gyülekezeti imaköröket a családokért, a családokkal!
• 8. Indítványozzuk az Ökumenikus Tanácson ökumenikus családfórum létrehozását, illetve a családvédelem, családgondozás keresztyén feladatainak a feldolgozásával foglalkozó munkacsoport létesítését, ilyen témájú kiadványok, iratok megjelentetését, illetve a az internetes lehetőség felhasználását családi oldal megnyitására; az egyetemes imahét anyagába külön hangsúlyozottan kérjük ajánlani a könyörgést a családokért.

Presbitereknek ajánlom továbbgondolásra a következőt: kezdeményezzenek imakört a családért és a gyülekezetért ott, ahol élnek. Ennek kivitelezéséhez álljon itt néhány segítő ötlet.

• Imádkozzunk, a gyülekezet növekedéséért, külsőleg-belsőleg. Az egyes gyülekezeti tagok hitbeli növekedéséért, a jó cselekvésében való megfáradás elkerüléséért, s azért, hogy ne legyen egyikünk sem akadály a kívülállók számára megtalálni az utat Urunkhoz, Megváltónkhoz.
• Ajánlott Igék: Zsolt 1,1-3; 23,6; 37,25; 51,17; 72,18-19; 84,11; Efézus 3,14-20; 5,1-4.

Végezetül, de nem utolsó sorban, hogy némi ösztönzést is adhassunk ebbe az irányba, minthogy az imádságnak valóban igen jelentős szerepet tulajdonítunk, s nem ok nélkül, arra álljon itt befejezésül két példa. Az első római katolikus, s olyan valakitől származik, aki egész életét a családoknak és a családból kihullott életeknek szentelte. Teréza anya 1986-ban Párizsban az első európai családkongresszuson ezt mondotta:

„A jövő a család” svájci családkongresszus hivatalos imádságából vettem a másik részletet: