MIKA WALTARI - SZERENCSÉS FÉLIX

Ahogy a hátlapra írtakat olvastam, rögtön sógorom alakja villant az eszembe, aki bárkivel beszélgetett, biztos, hogy szóba kerítette annak megváltott, avagy megváltatlan életét:

Különös feladatot kap Waltari regényének hőse az Úrtól: minden áldott nap oda kell mennie valakihez és közölnie kell vele, hogy bűnei bocsánatot nyernek, ha ő maga is úgy akarja.
És nem segít ezen a regényhősön sem perlekedés, sem ravaszkodás, a belső parancsot végre kell hajtani... Hogyan fogadja az általa közvetített örömhírt a részeg halkereskedő, az öreg prostituált, az ifjúkori barát, aki közben híres tudós lett? Mi megy végbe Félixben, a főhősben, miközben elszenvedi örömhírt vivő feladata közben, a megszólítottak reakcióit?

"Kedves Küldő(k)!
Amikor valamire szükség van, és ráakadunk, és hírt kapunk, és kérjük, és megérkezik, és éppenakkor, az mindig csoda, az úgy szól rólunk, hogy tulajdonképpen nem is rólunk szól. Benne mozdulhatunk... Ez a könyv valamiképp így érkezett meg ma hozzám, hogy odaadhassam valakinek, akinek éppen erre van szüksége. Köszönöm!"

És elküldtem, email üzenetben, s alig egy óra múlva, olvashattam a választ:

"Kedves Ágnes, lassan egy évtizede élem így az életemet, hogy figyelem ezeket az apró jeleket. Tudom, hogy így működik, mégis minden alkalommal mélységes megrendülést érzek. Ez a könyv először a nyolcvanas években akart volna megjelenni az Európa Könyvkiadónál, ahol szerkesztőként dolgoztam. Akkor én még nem voltam érett a befogadására, s úgy gondoltam, más sem, tehát nem javasoltam a kiadását. Aztán teltek az érlelő évek, s egyszercsak eszembe villant, hogy a Polar Alapítvány létrehozásával tulajdonképpen én is azt teszem, amit Félix: mondom a magamét, s közben néha már én is elhiszem, amit a környezetem gondol rólam, hogy ti. nem vagyok normális. És mégis csinálom, mert belső parancs diktálja. Hát így jelent meg nálunk. Tudom, hogy könyveinket azok veszik meg, akik magukhoz hívják őket, mert szükségük van rájuk. És megkapom hozzá az erőt. Erre azt szoktuk mondani: a hit hegyeket mozgat. Én azt gondolom, hogy ez inkább tudás. Valaki valamit tud bennem, nekem csak hallgatni kell rá. És a történések visszaigazolnak.
Örülök, hogy örömet szerezhettem."

Mikor, mivel kezdődött, ami kezdődött, nem tudom, most, a közepén se, (ha ez a közepe) de azt sejthetem, érezhetem, bizonyos lehetek felőle, hogy nem én kezdtem hozzá. Se ehhez a könyvhöz, se a másik életéhez...
Továbbolvastam a könyvet. Zavart, mintha visszafelé fejlődne ez a főhős. Először azt hittem, különleges képességgel megáldott esendő kisember, de ez bizonytalan, kételkedik, lázad, küszködik, azt se tudja, amit tudni lehetne...

"A kis ember egyre csak gyötrődött hazafelé menet. Hogy jövök én ahhoz, hogy embereket zaklassak? - ismételgette magában... Járókelők jöttek vele szemben, de nem mert szemükbe nézni. Lassacskán felfogta, milyen ólmos fáradtság zsibbasztja tagjait a hosszú gyalogúttól. Kis idő múltán viszont az a megrendítő bizonyossága támadt, hogy Isten angyala lépdel mellette, hogy erősítse és bátorítsa őt. Nem szavakkal, hanem puszta jelenlétével. Nagy ritkán történt vele ilyesmi, amikor túlontúl elfáradt. Felszabadító érzés volt, csak át kellett adnia magát az angyal vezetésének. Ez az erős és biztos érzés már-már arra ösztönözte, hogy oda nézzen, ahol a kísérőt sejtette. Mégsem tette, hisz tudta jól, hogy úgysem lát semmit…"

Persze nem hagytam válasz nélkül a Polar Kiadó nevében író hölgy különös levelét sem. Ha érezte, amit aligha lehet, akkor többről van szó, több készül, - s azt nem én készítem - mint amit látok, láthatok, Saját kis kötetemmel feleltem levelére. Két nap múlva jött a válasz:

Akkor hát, kedves Ágnes, folytatódjék a levél- és könyvváltás. Most fejeztem be a Kőkövönt. Sok minden eszembe jutott, amiről egyszer majd tán beszélni is fogunk, mert az írást körülményesnek találom. Gondolatban szoktam levelezni is, van, aki "megkapja", többnyire azonban még szemrehányásokkal illetnek, amiért nem vagy csak hosszú késéssel válaszolok.
Olvastam a történeteket, és olykor-olykor bepárásodott a szemüvegem... Emlékszem, amikor először mentem el Csíksomlyóra és fent állva a hegytetőn éreztem, hogy menten elsírom magam. Őrület - futott át az agyamon - felnőtt ember ok nélkül nem sír, ám abban a pillanatban már feltartóztathatatlanul buggyantak ki a könnyeim. Végigfolyt az arcomon, s úgy éreztem, elárasztja a Kis- és Nagy-Somlyót, miközben én felemelkedem. Ennek négy-öt éve. Azóta tudom, hogy "oka" van, s minden alkalommal kegyelmi ajándékként fogadom. És köszönöm. Figyelem, hogy mikor ki lép be az életembe, milyen "üzenettel". Nyilván én is adok valamit, erre alkalmanként visszajelzést is kapok, egyfajta megerősítést, hogy "nem éltem hiába". Ezt is örömmel veszem, de még jobban örülök, ha ráébredek, hogy számomra mi volt az "üzenet"... És figyelek tovább... Éva

Közben Nagyváradon jártam, onnan hazaérve válaszoltam levelére:

Kedves Éva, most olvastam el leveledet, amit ma hajnalban írtál. Alig merem tudni mit gondolok, mit érzek, mit feleljek. Hétvégén beszéltünk arról ott Nagyváradon, Visky Feri bácsiéknál, mi is az istenfélelem. Valami igen-igen jónak félelmetes súlya, tudása...
Budapesten születtem, Kispesten volt lelkész az édesapám, (már nyugdíjas) több testvérem él ott, elő-előfordulok köztük, tehát remélem, lesz lehetőség arra is, hogy találkozzunk, beszélgessünk... Ági

Kedves Ágnes, ha Pesten jársz, szeretettel várlak a Fényben!
Fény utca 2. Telefonszámom... Az én apám is lelkész volt, a budapesti Református Teológia dékánja 1956-ig, aztán két évig büntiben (rendelkezési állomány) majd Murgán segédlelkész nyugdíjazásáig. Idősebb bátyám előbb Örkényben, majd haláláig Pomázon volt lelkész, szóval nagyon papi család vagyunk, és nemcsak névleg...
Ölellek
Éva

Kedves Éva!

Sejthettem volna neved alapján, amit most írsz, hisz a Pap nevűek közt ritka aki így, egy p-vel írja a nevét. Néhány évvel ezelőtt valaki kölcsönadta az édesapádról szóló könyvet. Elolvastam, de arra nem emlékeztem hány gyereke volt. Szóval, te az ő lánya vagy.
Milyen meglepő úton-módon találtuk meg egymást. Gábor bátyáddal többször is találkoztam, visszatérő előadója volt a nyolcvanas évek második felétől tizenéveseknek szervezett beszélgető táborainknak. Elképesztő tudású és látású ember... Régen láttam, ha netán találkozol vele, mondhatod neki, hálás szeretettel üdvözlöm, még mindig folynak azok a nyári táborok. Ezekben kezdtem esti-mesét írni, a tizen huszonéveseknek, napról-napra. Nyolc ilyen történet került kötetbe, s a Kőkövön c. kötet utolsó darabja is tábori történet...
Minden évben egyetlen tábori témát választunk, Szerencsés Félix történetéről épp ez jutott eszembe, sosem beszélgettünk még a szerencséről, avagy szerencsétlenségről, pedig sorra olvastam, nagyon szeretem Simone Weil írásait...
(mellékelek Gáborról egy régi tábori képet)
Arra kérlek, 10 Waltari kötetet tegyél félre nekem, nem is kell postázni, vagy érte megyek, vagy rokonaim közül küldök valakit.
Mindenképpen megkereslek egyszer. Köszönöm a hívásodat
Ágnes

Hát ez tényleg gyönyörű! Érdemes megszívlelni a mondást, miszerint Isten útjai kiszámíthatatlanok. Mielőtt elindultam volna, hogy meghallgassam Gábor előadását a kappadókiai fény-szentélyekről, még kinyitottam a számítógépet és megtaláltam a leveled meg a képet. Átadtam üdvözleted, köszönte szépen és ő is szeretettel üdvözöl. Egyébként öten voltunk testvérek, két fiú és három lány, én vagyok a legfiatalabb. László bátyám - o volt a legidősebb - néhány évvel ezelőtt távozott az élők sorából, anyámat most augusztusban temettük, életének 95. esztendejében.
Érdekes téma a szerencse...
Egyszer azt találtam mondani egy kedves régi kollégának, hogy bármi történik, én mindig mindenen nyerek. Meglepődött, mondván, nem tudta, hogy ilyen anyagias vagyok. Mondtam, hogy nem az anyagiakra gondoltam. Sohasem vetett fel a pénz, de mindig volt annyi, amennyire éppen szükségem volt, alkalmanként épp csak egy HÉV jegyre való. (Ez is szép történet, mai Móricz novella, hét krajcár helyett 250 Ft.) Szóval szerencsésnek gondolom magam, mert (már) tudok így ránézni a dolgokra. Hogy bármi történik velem, az csak a javamra válik. Ehhez persze 56 évre volt szükség. De nincs időhöz, korhoz kötve.
No, ennyit mára. A köteteket félreteszem. Jó éjszakát, ill. jó reggelt!
Éva

Kedves Éva, valahogy úgy voltam tegnap, hogy ezt a különös oda-visszát már nem lehet, s tán nem is szabad fokozni. De mást gondol az ember, és más amit fentebb gondolnak, még, még, egyre történik. Mert én nem tudtam Gábor bátyád előadásáról, (szívesen hallgatnám, ha közelebb lennék), s azt se, hogy épp oda készülsz. És ez, mondd mi? Decemberben leszek 56 éves. És köszönöm a történetet a szerencséről. És igen, bármi történjék, tényleg "nyersz", most épp "engem". Szavakat is alig találok. Akartad, nem akartad. Megvallom, lelket szorongatva boldogít, bekerített ami történik.
"Uram megvizsgáltál engem, és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram! Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet, csodálatos nekem e tudás, magasságos én nem érthetem azt..."
Zsolt. 139:1-6.
Ági

Ui: tábori témával kapcsolatban, s azt se bánnám, - kérhetem?! - ha jönnél közénk, elmondani az ifjaknak, mitől és minek ellenére "szerencsés" az életed? És ajánlhatnál még nekem ilyen, minden szerencsétlenség ellenére "szerencséseket", akiket hívhatnék. Ez nem hagyományos egyházi tábor, egyáltalán nem az, - inkább kérdéseket ébresztő, saját választ követelő - bár elkötelezett keresztyének a munkatársaim.

Huhhh. Itt most tényleg abba kellene hagyni. De nem lehet. Én is be vagyok kerítve. Merő megszokásból hátrálnék is ki belőle, ugyanakkor tudom, hogy "jaj, hiába mindenha szándék"... Félévszázad felkészülés volt. Most is úgy érzem, inkább tanulnék, olvasnék, fordítanék, egy sarokban meghúzódva figyelnék, de kilöknek. Régi énem húzódna vissza, de nem lehet. Igent mondok, tudva, hogy tele vagyok, leszek szorongással. Ám azt is pontosan tudom: azt és úgy fogom mondani, amit és ahogy akkor, ott mondanom kell. Minden nyilvános megnyilatkozásomkor így volt, de érzékelhetően csökkent a szorongás, ahogy újra és újra megtapasztaltam, hogy nem én beszélek. Felkészültem ugyan, de soha nem úgy és nem azt mondtam, amivel készültem. Vagy legalábbis nem egészen. Úgyhogy ma már egyre bátrabban hagyatkozom. De önként még nem dugom a nyakam a hurokba, megvárom a végrehajtókat. Most Te jelentkeztél. Isten hozott...
Azt írod, nem hagyományos egyházi táborról van szó. Ennek örülök. Vannak bizonyos ellenérzéseim az egyházzal - egyházakkal - szemben, amit nem ártana levetkőznöm. Kitűnő alkalom, s megint csak azt tudom mondani, zseniális a Szervező. Tehát köszönettel igent mondok... Jó éjt, kedves Végrehajtóm!

Nem folytatom, bár a levelezés tart, máig, tán holnapig vagy ki tudja meddig. Nem ez a fontos, egyáltalán nem. Más kezdte, én csak belekerültem, talán mint Szerencsés Félix, abba, amibe, s ráébredhettem, nem csak ő forgolódik megszólítottan is tehetetlenül, belső kényszernek engedve is lázadozva, reménnyel teli is kételkedve, hanem én is, s mi mindannyian. S tán ez az ami ebben a kötetben fontos. Szembesít, mennyire nehéz készen lenni a pillanatokra, a helyzetekre, a másikra, mindarra amit ajándékba kaphatok, kaphatnék. Mert talán épp aközben veszítem el ilyenféle érzékenységemet, miközben ezernyi istenes célt, elérendőt és teljesítendőt tűzök magam elé, s magamat emígy vakítva, látva nem látok...