Gyakorlati kézikönyv lelkipásztoroknak, diakónusoknak és gyülekezeti munkásoknak.

Igen nehéz helyzetbe kerülünk, amikor véleményt kell alkotnunk a drogfogyasztásról. Valamennyien érintettek vagyunk. Ma már nincs olyan ember, akinek ne lenne legális vagy illegális drogot fogyasztó rokona - függetlenül attól, hogy tud-e róla vagy sem. Sőt! Alig vannak néhányan fogyatkozó társadalmunkból, akik maguk ne fogyasztanának valamilyen drogot...
A drogok fogyasztásának megítélése is meglehetősen sokféle. Vannak, akik a legalizáció mellett törnek pálcát. Mások a „nulla tolerancia" elvet hangoztatják. Olykor hangoztatják, hogy különbséget kell tenni keresleti és kínálati oldal között. Máskor meg a rendszerszemléletű megközelítés fontosságáról olvashatunk, hallhatunk. Nem ritkán elhangzik, hogy vannak, akiknek a „drogprevenció" jelent üzletet. S ha a rendelkezésünkre álló adatokat tekintjük végig, akkor végképp elbizonytalanodunk.

Ha okokat, mélyebb gyökereket keresünk, még összetettebb kép fogad bennünket, mint a drogprobléma megközelítéseinél.
Vajon ki lehet a felelős mindezért? A szenvedélybeteg? A család? A környezet, amely rossz mintákat szolgáltat? Az iskolarendszer? A baráti kör? A nagypolitika? És hogyan kell megítélnünk a fogyasztókat? Betegek, akiknek orvosi segítségre van szükségük, s akik nem felelősek betegségükért? Vagy tizenéves bűnelkövetők, akiknek lakolni kell, és akiket izolálni kell a társadalomból. Vagy inkább Isten ellen lázadók, akik az ördöggel cimborálnak, akik fölött ítéletet kell hirdetni.
A drogosokkal foglalkozó szakemberek véleményalkotása - hasonlóan a társadalomhoz - több szempontból is megkülönböztethető. Egyik részük a felelősséget és a megoldást egyaránt a drogosok hatáskörébe utalja. Sokszor hallhatunk olyan jogosnak tűnő megfogalmazásokat, melyek szerint a drogos maga kereste ezt az utat, akaraterejétől függ, meggyógyul-e vagy sem.
A szakemberek másik része nem jelenti ki ilyen kategorikusan, hogy a drogfogyasztás kizárólagos felelősei maguk a drogosok. A büntetés lehetősége helyett a segítség fontosságát hangsúlyozzák. (Így gondolkodik a fennmaradó szakemberek túlnyomó többsége.) Szerintük, akik szenvedélykeltő szerekhez nyúlnak, megoldásokat keresnek életük nagy kérdéseire, problémáira. Igy ez az álláspont nem helyezi előtérbe a büntetés lehetőségét, hiszen a büntetés csak egy mélyebb probléma látványos tüneteit kezeli - ha a társadalomról való elkülönítés ideiglenes eszközét most kezelésnek tekintjük. Sokkal hatékonyabb az elsődleges okokkal foglalkozni, amelyek kiváltják a drogfogyasztást. Ezt látva érthetjük meg nagy vonalakban azt a vitát, amely szakemberek, politikusok, pedagógusok, magánemberek között zajlik napjainkban. A központi kérdés: a drogprobléma a mi ügyünk, vagy kizárólag mások ügye-e...

Mielőtt tovább lapoznánk, próbáljunk átülni a „másik székbe", és vitatkozzunk önmagunkkal: milyen gyenge pontokat találhatunk érvrendszerünkben, és mik azok, amelyekben megerősödhetünk...