Kiindulásként két Ige:
Máté 5,7: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek"
Lukács 6,36: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas".

Bibliatanulmányom első részében az irgalom időszerűségéről szólok, azután a bibliai háttérről, harmadjára néhány teológiatörténeti példát említek. Végezetre az irgalom mai esélyéről és szükségességéről fogalmazok meg öt tételt és egy imádságot.

Van-e helye még az egyre inkább irgalmatlanná váló világban irgalmasságról beszélni, irgalmasnak lenni, az irgalom kultúrájáról gondolkodni? Igen, éppen azért, mert alig lelhető fel. Igen, mert erre kötelez minket irgalmas mennyei Atyánk, aki Krisztusban irgalmazott rajtunk, s irgalmából élünk. Igen, mert a teremtett világnak, s a felebarátnak, de nekünk is, szükségünk van az irgalomra, nyögünk és sóhajtozunk, amíg meg nem elégíttetünk vele. Igen, mert reménytelenség ellenére reménykedünk az irgalom Istenében. Igen, mert Jézus követésében nem valósíthatunk meg mást, mint az irgalom, azaz az önkéntes önkorlátozás lelki kultúráját és mindennapi etikáját. Elég példaként említeni Albert Schweitzer megélt krisztusi etikáját („Ehrfurcht vor dem Leben -Leben und leben lassen"), akinek Nikos Kazantzakis, a görög író ajánlotta Isten szegénykéje című regényét Assisi Ferencről, így: „Korunk Szent Ferencének, Albert Schweitzernek ajánlom ezt a könyvet". De említhetjük Teréza anya irgalmas szolgálatát a haldoklók között, az irgalmas kéz kultúráját, amely elkíséri a távozót Krisztus hazafogadó kezéig. Vagy Roger Schutz közösségét, ugyanígy a pomeroylei református női szerzetes rendet, melyekben a kicsinyekhez, a megfáradtakhoz való odahajlás etikája valósul meg. Vagy az 50 éve elhunyt Dag Hammarskjöld irgalmasságát, amit a diplomácia szintjén, az ENSZ főtitkáraként próbált gyakorolni. És nem feledhetjük most sem azokat, akik a Duna-deltában és Recsken, vagy a katorgák sok sötét celláiban, illetve a pszichiátriai klinikák rafináltan kifinomult eszközei között születtek irgalmas társsá a foglyoknak és a kezelteknek. És ki ne tudna említeni egy-egy istenáldotta szülőt, nagyszülőt, lelkészt vagy tanítót az elmúlt évtizedekből, a mi irgalmas samaritánusainkat, akikben maga Jézus Krisztus hajolt oda szívünkhöz, életünkhöz. S teszi ezt Ő ma is. Ki merné azt állítani becsülettel, hogy nincsenek a Szentléleknek irgalmas lovagjai jelen a mi világunkban? Hát nem mély alázattal kell megköszönni és megvallani, ha és amennyiben közülünk valakit Urunk irgalma edényévé formált?

De mit lehet tenni az irgalom hatékonyabb gyakorlásáért?

BIBLIAI HÁTTÉR

Nem kívánok részletekbe menő exegézist tartani egy textusról, bár erre is nagy szükség lenne. Inkább a szintétikus, összefogó módszert hívom segítségül, egyfajta pneumatikus együtt-látást. Az ószövetségi irgalom-fogalom hátterében álló heszed = szó jelentése: szövetséghez hű magatartás, hűség - igen gazdag tartalmára, meg az újszövetségi eleosz, oiktirmosz, szplankha, azaz együttérzés, együttszenvedés szókra itt csak utalni tudok. A fentebb idézett Igék mellett a terméketlen fügefa példázata (Luk 13,6-9), a tékozló fiú példázata (Luk 15,11kk), az irgalmas samaritánus példázata (Luk 10,25-37), valamint az irgalom tetteit felsoroló, az utolsó ítéletről szóló Igék (Mát 25,34kk) mintegy lobogó fáklyákként, igei őrtüzekként keretezik mondanivalómat.

Zakariás éneke (Luk 1,68kk) Isten könyörülő irgalmáról foglalatát adja az ó-, és újszövetségi üzenetnek. Ez pedig arról szól, hogy Istennek belső lénye és lényege maga az irgalom. Efraimról mondja az Úr: „Hát nem drága fiam-e Efraim, és nem kedves gyermekem-e? Valahányszor megfenyegetem, mégis mindig törődöm vele. A bensőm remeg érte, irgalmaznom kell neki" (Jer 31,20). Jézus, amikor látta a sokaságot, könyörületességre indult rajtuk (Mt 9,36). Pál pedig így fogalmaz: „Isten gazdag lévén irgalmasságban, az ő nagy szerelméből, mellyel minket szeretett, minket, kik halottak voltunk a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal - kegyelemből tartattatok meg!" (Ef 2,4-5). Ezt a belső atyai-isteni lényeget hozta le a Földre Jézus, a Hitvallás szerint egészen a poklokig. „Valami páratlan dolog történt akkor, ami megingatta a Földet". Jézus emberré lett, hogy megtanítsa, illetve népében újra előtérbe állítsa az irgalmasságot". A legbelsőbb hatóerőként megjelenő irgalom Jézus gyógyításaiban, bűnbocsátó találkozásaiban lett horizontális, immanens erővé. Az egész földi látóhatárt helyrebillentő hatássá, mely megváltoztatta az embereket, szűk életkörükből Isten tágas látóhatára alá vonta őket, napjaikat, kapcsolataikat. Ezért igaz a régi fogalmazás: misericordia perfecit societatem - az irgalom tökéletesíti a társadalmat.

Az a tapasztalati megfigyelésem, hogy az irgalmat nem lehet általánosságban megfogalmazni, mindig konkrét összefüggésben lehet rámutatni: igen, most itt és itt történik, és mindig az ellentéte függvényében. Az irgalom az irgalmatlanság kontextusában rajzolódik ki igazán. Valójában lényünk középpontját érinti, a legmélyebb személyiség-tartományokat. Válaszként, reakcióként búvik elő bennünk, mégpedig a szenvedés, a nyomorúság érintésére jelenik meg, ha kapcsolatban vagyunk Azzal, aki irgalmas jelenlétével feltölti szívünk rejtett ciszternáit. Ha az irgalom papja, prófétája, királya, Krisztus bennünk él, akkor nyílik meg szívünk mások nyomorúsága láttán, mert Krisztus reagál bennünk a másik elesettségére, Ő akar kilépni belőlünk a másikhoz, úgy, hogy magával visz minket a felebaráthoz. Így a Krisztusban és az Általa megnyitott szívben megszületik a szim-pathia, az együttszenvedés, a visszhangképesség, a szenzibilitás és a rezonancia. S innen egyenes út vezet a cselekvéshez, a gyakorolt irgalmassághoz Máté 25,34-40 értelmében, megelégíteni azokat, akik ilyen szükségben vannak: éhség, szomjúság, jövevénység, mezítelenség, betegség, fogság. A szociális irgalom gyakorlását kéri számon itt Urunk. Ugyanakkor a szociális irgalom tetteit is, mintegy mentális feladatként elénk adja: enni adni az éhezőnek, inni adni a szomjazónak, befogadni a jövevényt, felruházni a mezítelent, meglátogatni a beteget, elmenni a fogolyhoz, a legkisebb emberre is úgy tekinteni, mint aki által Krisztus szólít meg, állít meg, tesz figyelmessé és a szociális irgalom gyakorlására ad alkalmat.

Valóban nagy kérdés: hogyan válunk fogékonnyá az irgalom cselekvésére, hogyan kapunk szükséget meglátó, észlelő szemet, szívet, lelkületet?

Először is úgy, ha belátjuk, hogy mi is irgalomra szorulunk. Erről szól egyebek között a tékozló fiú története, amikor a fiú messze-távol az atyai háztól, irgalmatlan viszonyok között visszaemlékezik az otthoni jólétre, s megfordul, elindul haza. A legfontosabb mozzanat, az első lépés: a bűnbánat, a szív megtisztítása, ráhangolása az isteni irgalom befogadására és önzetlen továbbadására. Példabeszédek 28,13: „Aki megvallja vétkeit és elhagyja azokat, az irgalmasságot nyer". - Aki felismeri saját határait, gyengeségét, végességét, cselekvési lehetőségei korlátait, de mindezeket rábízza az Úrra, az ismeri fel a másikban is az irgalomra rászoruló embert. De Urunk elfogadja korlátainkat, sokszor jobban, mint mi magunk, s ezek között tesz képessé az irgalmasságra. János 14,27-et nem csak a békességre, hanem az irgalomra is alkalmazhatjuk: „Én adom néktek. Nem úgy adom néktek, amint a világ adja". Aki fogékony testvérszívvel néz a másikra, annak az nem tárgy, alkalom a jó cselekvésére, hanem irgalomra szoruló fele-barát, akinek lehetnénk akár mi is a helyzetében. Ő az, akire érvényes a gyógyulni vágyó beteg kiáltása: Uram, nincs emberem! (Ján 5,7). De ki a fele-barát? Aki a közelünkben van bajban: lehet, lelki-szellemi-idegi szükségben, nem is annyira materiális rászorultságban. De lehet, hogy ebben is. Most néhány teológiatörténeti példát idézek.

Barth Károly Egyházi Dogmatikájának 14 kötetéből pontosan 7-ben foglalkozik az irgalom témájával, 68 szakaszban. Nagy részletességgel két helyen ír erről: a II/1 kötet 30. §. 2. részében „Isten irgalmassága és igazságossága" címmel, illetve a II/2 kötet 34. §. 2. részében „Isten ítélete és irgalma" címmel. A közel 120 oldalas gondolatmenet fontosabb megállapításaira figyeljünk most, ami valóságos szellemi-lelki kincsesbánya.

_{Isten maga irgalmas, létét és lényét az irgalmasság hatja át. Idézi Barth az irgalmasság latin szavát, amely többet fejez ki a modern szavaknál: misericordia = szánakozó szívű, együttérző szívű. A református Quenstedt 1685-ben így fogalmazott: Misericordia Dei est gratiosissima voluntatis divinae…qua Deo cordi est miseria hominis = Isten irgalmassága az isteni akarat legnagyobb kegyelme… mivel Isten szívével irgalmaz az emberen. Tehát Isten szeretete, és kegyelme lép akcióba az irgalmasságban, „ezek nem matematikai vagy mechanikus viszonylatok, hanem Isten szíve dobbanásában van tulajdonképpeni forrásuk és otthonuk". Ezért is volt az, hogy Schleiermacher 1821/22-ben először megjelent „Der christliche Glaube…" c. munkájában Isten irgalmasságának a témáját a dogmatikából átutalta a homiletika és a költészet, a szépirodalom területére (§ 85). Polanus 1609-ben írt keresztyén szintétikus teológiájában megállapítja: Deus est miericors sua aeterna et simplici essentia… Isten könyörületesszívű örökkévalóságában és lényege szerint. Ezt támasztja alá a Luk 1,78: „Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő fény a magasságból". Itt a ....... szó szerepel, ami Isten belső tulajdonságaként jelzi a könyörülő irgalmat. Isten, akit Jézus Krisztus Atyának nevez, irgalmas: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas" (Luk 6,36), Ő „gazdag irgalomban" (Ef 2,4), Ő az „irgalom Atyja", s ekként minden vigasztalás Istene (2Kor 1,3). De irgalmában is szuverén Isten: „Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok" (2Móz 33,19).}

Isten irgalma tehát konkrétan ezt jelenti Barth szerint: „Istent megérinti az a szenvedés, amit az ember saját magának okoz, az Isten legfőbb érdeke, hogy ezt a szenvedést megszüntesse, legyőzze, illetve akarat beteljesüljön a szenvedő emberen, hogy az vigasztalást találjon". Isten szabad döntéséből az Ő irgalma tehát szabadítás. Urunk érdekünkben döntött úgy, hogy „meglátogatott minket a felkelő fény a magasságból" (Luk 1,78). De ezt az irgalmasságot sehol másutt nem ismerhetjük meg, csak a Szentírásban. A sola misericordia vonatkozásában is érvényes a solus Christus és a sola scriptura reformátori elve. Barth szép fogalmazásában: „Isten szívét megsebezte sebzett szívünk". Ezért eldöntötte, hogy meglátogat minket a magasságból Krisztusban, s ennek történelmi megvalósulásakor és azóta is nem csak szívére veszi az emberi lét minden árnyékát, hanem szívébe is fogadja, s ott tartja, megtartja azokat, akiket erre rendelt, hogy megszabadítsa őket bűnös szívük árnyékából. Ennek csodálatos eredménye, hogy „hajnalcsillag kel fel szívetekben" (2Pét 1,19/c). Vagy ahogy Zwingli írta: a bűn tintahal-festékében eltűnő emberarcot újra előhozza Krisztus.

Barth úgy látja, hogy Istennek a szeretetét és a kegyelmét is átjárja az irgalom. De Isten irgalmát átjárja az igazságosság is, miként fordítva is megáll: igazságosságát áthatja az irgalom is. Megállapíthatjuk: az igazságosság irgalom nélkül kegyetlenség lenne, a szemet-szemért, fogat-fogért bosszú-morálja. Az irgalom igazságosság nélkül viszont cinkosságba csapna át, olyan számítószívűségbe, ami egyént és közösséget egyaránt gyermeteggé tesz, infantilizál. Isten igazságosságát azért járja át az ítélő irgalom Canterbury Anselmus szerint, mert Isten elrejtett és alapvető jósága (altissimum et secretissimum bonitatis tuae) az a forrás, amelyből az irgalmasság folyamai kiapadhatatlanul csordogálnak. Ezért Ő a gonoszokra is, meg igazakra is felhozza Napját. Egyszerre bíró és irgalmazó Úr. Isten irgalmasságát igazságosságából is megismerhetjük: misericordia tua nascitur ex iustitia tua = a te irgalmad igazságodból születik - írta a normandiai szerzetes, az angol egyház feje a XII. században. Isten igazságossága abban van, hogy önmaga igaz, s egyben jóságos is. Ő nem csak megítéli a bűnöst, hanem könyörül is rajta, de ezt az irgalmat nem igazságtalanul, hanem igazságosan gyakorolja. Híres kérdése volt Anselmusnak: Cur Deus homo? - miért lett emberré Isten? S válaszában érinti témánkat is: sola misericordia -egyedül irgalomból lett emberré Isten. Clairvauxi Bernhard Isten két lábának nevezte az igazságosságot és az irgalmat, amivel Ő a Földön jár. Augustinus éles szemmel figyelte meg: az emberek között aki irgalmas, az legtöbbször nem szolgálja az igazságosságot, aki pedig igazságos, az száműzi az irgalmat. Isten azonban mindenható (=omnipotens), aki képes az irgalomhoz igazságosságot vegyíteni, az igazságossághoz pedig irgalmat. Isten pedig mint igaz és igazságos irgalmaz nekünk. Luther is igen hangsúlyosan tanította: nincs igazságosság irgalom nélkül - nincs irgalom Isten igazságossága nélkül. Augustinus szemléletét Kálvin is átvette.

Barth emlékeztet arra, hogy az idézett 2Móz 33,19 (="Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok") szerint Isten irgalma jövőidejű is, azaz Ő hűséges szabadságában megújítja, megerősíti azt. Igazságosságának ez felel meg: Ő nem csak ma és most irgalmas Isten, hanem újra és újra az lesz a 2Móz 3,14-ben foglalt ehje, aser ehje - leszek, aki leszek (vagyok) értelmében, tehát nem szűnik meg irgalma, sőt azzal, amit majd irgalmából fog tenni, igazolja és megerősíti azt, amit már irgalmasan elvégzett. Isten abban is igazságos, hogy irgalmasságában rátekint Izráelre, majd Egyetlenére, szeretett Fiára, s tekintete rajta marad a lelki Izráelen, az anyaszentegyházon. Különös irgalma (misericordia specialis) az, hogy tekintete nem csak az egyházon marad, hanem az egész teremtett világon is - Krisztusért, addig, amíg visszajön majd ítélni élőket és holtakat. Az egyházban pedig irgalmának tágasságát tapasztalhatjuk meg, hiszen zsidókat és pogányokat is elhívott „az irgalom eszközeivé, edényeivé" (Róm 9,23).

Isten totális és alapvető irgalma Jézus alászállásával és mennybevitetésével valósult meg. Benne teljes volt az irgalom, mert átlépte az isteni lét határait, beletestesült, hatalmas dimenzióleszorítással belépett az emberi lét korlátai közé, leszállt a mélybe, kiment a világ idegenségébe, hogy ezáltal az emberlét szűkösségét áttörje, s az embereket visszavezesse tulajdonképpeni hazájukba, az Atyával való közösségbe. A királyi emberben, Jézus Krisztusban teljesen jelen volt és hatékonyan működött a Földön Isten szabadító irgalma. De ezt az irgalmat irreális lenne haragja nélkül tekinteni, s nem lehet valamiféle könnyelmű dialektikus egyensúlyt fabrikálni haragja és irgalma között, arra a nótára, hogy „törvényre evangélium". Nem - írja Barth Egyházi Dogmatikájának IV/2 könyvében, a 64. §. 3. részében. „Az Ő irgalma tisztítótűz, szabad, ki nem érdemelhető, meg nem szolgálható, de valóságos és tevékeny kegyelem, hűségesen világához, népéhez, az emberekhez". A teljes, átható, végérvényes, szabadító irgalom a Testetöltöttben csúcsosodott ki, az Ő teljes, végérvényes és szabadító, előfeltételek nélküli odaadásában, önmaga odaszánásában az emberekért és a teremtett világért. Ez a Krisztus-minőségű irgalom.

Barth, s az őt megelőző fontosabb teológiatörténeti üzenetek után napjainkba ugrunk át. A heidelbergi egyetem református teológiai professzora, M. Welker 1990 óta, aki nemrég nagyszerű könyvet jelentetett meg Isten Lelke címmel. Ebben az irgalom fontosságát hangsúlyozza, s behatóan elemzi ó- és újszövetségi, pneumatikus összefüggéseit. Kutatásai szerint belső-tartalmi összefüggés van jog(osság)-irgalom-istenismeret között. Már a korai történelmi időkben megjelent az izráeli törvényben az irgalmasság (2Móz 20,22-23,19). Korán megtanulta a választott nép, hogy az irgalom Isten törvényéből következik, nem pedig egyes emberek véleményéből, humanizmusából, esetleg érdekektől vezetett számításból. Az irgalom szociális mintává lett Izráelben (idegenek befogadása, rabszolgák felszabadítása). Az irgalom törvényei nem tekintik kiskorúnak a szegényt és az elesettet, hanem bevonják őt a közösség építésébe. Az irgalmasság törvényi beágyazása azt is jelentette, hogy az a jogalkotó és jogrend, aki és amely nem vette állandóan tekintetbe az elesettek és hátrányos helyzetűek ügyét, s nem igyekezett a megbillent jogegyensúlyt helyreállítani, az nem érdemelte meg az igazságos megjelölést. Ahol pedig az irgalmasság hiányzik, ott a törvény többi eleme, az istenismeret és a jog is csorbát szenved. Ez az egész közösség megromlásához, majd széteséséhez vezethet. Ézs 11,1-5kk elemzésével rámutat Welker: jogorvoslást és irgalmat kapcsolt össze Isten Lelkének Felkentje, de nem úgy, hogy irgalmasságot tett az igazságosság helyére. Az igazságtalanságban tobzódó nép ugyanis megrontja a kultuszt, elveszti az istenismeretet. Jog-irgalom-istenismeret olyan szoros kapcsolatban vannak egymással, hogy ha valaki pl. először az istenismeretet akarja helyreállítani, de ennek következtében nem mérlegeli és állítja helyre jog és irgalom megbillent egyensúlyát, az semmit sem ért Isten akaratából.

Welker így határozza meg az irgalmat: „fogékonyság nem csak mások szenvedésére, hanem fogékonyság, szenzibilitás a bármely társadalomban megvalósuló rendszeres hátratételre, igazságtalan megkülönböztetésre, diszkriminációra, s eltökélt küzdelem ellene".

Pozitív megfogalmazásban: az irgalomra berendezkedett közösségben törekszenek az állandó megújulásra, az önkritikus gondolkodásra, az iránymódosításra; az irgalom és jog összekapcsolásával törekszenek a konfliktuskezelés árnyalt formáinak és gyakorlatának kialakítására. Ehhez szükség van egyéni és közösségi nyitottságra és fogékonyságra, a célok és az életformák felülvizsgálatára, az ismételten fellépő igazságtalan megkülönböztetés szóvá tételére. Welker következtetése: csak a Lélek, illetve a Lélek által fogékonnyá tett emberek, közösségek képesek végrehajtani a szükséges korrekciókat. Az a nép ugyanis, amelyik az irgalmasság törvényét feladja, az a kultuszt is megrontja és a jogot is. Az irgalom kultúrájának kialakításában igen fontos egyfajta mentális reformáció, megújulás, azaz: az irgalmatlan önérvényesítésből való megtérés, elmozdulás az irgalmas, másokat is tekintetbe vevő önkéntes önkorlátozás felé. Nevezhetjük ezt posztmodern puritanizmusnak is.

Veszélyes lehet, folytatja érvelését Welker professzor, amikor a törvény kijátszása országos méreteket kezd ölteni, cinkos egyetértés üti fel a fejét, vagy amikor az önigazultság a törvény betűjére kezd hivatkozni, hogy leplezze az eltorzult önzést és gátlástalanságot a mögéje búvó, törvénycitáló cinikus emberi csoport. Isten jóságos törvénye ettől a magatartástól olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Így válik a jó törvény a visszaélők kezében a szépítgetés és gazságuk elleplezése eszközévé, a hazug és másokat meghazudtoló önáltatás kiszolgálójává. Így fordul át a törvény a bűn erejévé, az igazságosság látszatának hatalmas hazugság-gépezetévé, látszat-irgalmassággá, a jól rendezett és szoros Isten-kapcsolat látszatává. Ez a látszat pedig megkötözhet egy egész korszakot, valamint egész kultúrákat is.

AZ IRGALOM JELENTŐSÉGE MA

• (1) Az az egyház vagy gyülekezet, de egyén is, aki vagy amely nem az irgalom eszköze, illetve edénye, az szükségszerűen az irgalmatlanság kegyes vagy nagyon is nyílt asszisztenciáját valósítja meg. Semleges állapot nincs! Az irgalom Atyját követő Krisztus imitációjában, követésében a Lélek által munkált hit engedelmességével korszakos esélye egyháznak, gyülekezetnek, hívő népünknek az irgalom kultúrájának és etikájának megvalósítása. Ezt nem a törvények, nem a társadalom, pártok vagy humanista intézmények vihetik bele sóként és kovászként a világ életébe, hanem sola ecclesia, ha az, aminek lennie kell: szolidárisan kritikus, az Igétől megítélt és megújított pneumatikus közösség, mely komolyan veszi és gyakorolja prófétai éberségét.
• (2) Az irgalom elsajátítására és gyakorlására kellenek közösségek, ahol az irgalmat gyakorló egyben az irgalom gyakorlása közben elszenvedett csalódások feldolgozására, újabb irgalmas tettek, gondolatok vállalására megerősítést talál. Így az irgalomra odaszántak közössége formálódik.
• (3) Az igazán irgalmas közösségnek, egyháznak, gyülekezetnek feladata: látó szemmel és közbenjáró szóval rámutatni a szociális, mentális, spirituális hiányokra, melyek időről-időre új formában ütik fel fejüket. Feladatunk az okok feltárása, az irgalmatlanságok megszüntetéséhez segítő evangéliumi alternatívák kidolgozása felmutatása. Ezt persze először magunk között kell gyakorolni, különben beleesünk a farizeusok csapdájába: meszelt sírok leszünk, aranyserlegek, telve mindenfajta tisztátalansággal.
• (4) A szociális vagy egyéb biztosítások még nem jelentenek biztosítékot az irgalom intézményesülésére. Az irgalom ugyanis magatartásforma, életforma, Krisztus-minőségű élet, amit soha nem fog maradéktalanul helyettesíteni semmiféle szociálpolitikai jogkultúra. Az irgalmas szív kultúrája nélkül az intézmények is csak rideg és irgalmatlan kövületek, mint soror dolorosak nélkjül, irgalmas ápolónők nélkül - Szabó Magda novellája szerint - az intenzív osztályok a halál előszobái, s nem a hazaváró kegyelem pitvarai. A modern civilizáció az irgalom zsidó-keresztyén kultúrája és etikája nélkül zengő érc és pengő cimbalom!
• (5) A krisztusi irgalomnak éppen ezért minden időben a szociális jogállam belső, mentális hajtóerejévé kell válnia, az igazságosság legmélyebb forrásaként kell folydogálnia. Soha nem feledhetjük, hogy mindig lesznek velünk olyanok, akik az aktuális irgalmatlanság áldozatai: testi vagy lelki értelemben betegek, szegények, éhezők, megalázottak és megszomorítottak. Nekünk ezzel a magukra hagyott, pásztor nélküli, céltalanul bolyongó nyájjal van dolgunk! Krisztus bennük, rajtuk keresztül kopogtat nálunk! Vajon tudunk-e számukra irgalomból otthont, együttgondolkodó, törődő közösséget nyújtani? Ilyen lelki otthonok ott vannak, ahol a templomfalak között Gal 5,22kk szerint a Lélek gyümölcsei teremnek: úgymint „szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás". Ez az, ahol az önkéntes önkorlátozás és önkéntes odaszánás mások javára ténylegesen történik. Ez az odaszánás és önkorlátozás mozgásteret nyit, tágas térséget teremt mások kibontakozása előtt, ami nem csak a közösségi együttélés területén teremt életlehetőséget, hanem ökológiai értelemben is védi, engedi, ápolja a teremtett világ normális, egészséges kibontakozását. Ez a koinóniális, ökológiai irgalom a globalizáció irgalmatlan gravitációja közben a civilizációs morál meghaladása, ez a keresztyén etika többlete. Ezért kérjük újra és újra:

_{Dr. Békefy Lajos PhD}