 |
|
Csűry István
Karácsonyi honvágy
Dávid királyról sok őszinte, emberközeli történetet jegyzett fel a
Szentírás. Ezek között az egyik legmélyebb üzenetű az, amely a filiszteusok
elől való elmenekülés idejéből származott. (I.Krónika 11, 16-19.) Nagyon
nehéz idők voltak ezek, nemcsak a király számára, hanem a hadsereg, és a
kiválasztott nép sorsában egyaránt. Ennek ellenére a szorultság ideje volt
az, amelyben a legelevenebb érzések, a legáldozatosabb tettek és a
legcsodálatosabb szavak megszülettek.
A filiszteusok rabló hadai körülkerítették Betlehemet. Dávid
szülővárosát elszigetelték az ország többi részétől. A királyi csapatok
nagy veszteségek között igyekeztek talpraállni. Dávid idegenföldön, Adullám
barlangjából haza vágyódott, kívánkozott a családtagok közé. Ebben a
megszomorított állapotban eszébe jutott a város kapuja előtt levő forrás,
annak friss ajándéka. Szomjúságot érzett, és megfékezhetetlenül fakadt ki
ajkán az óhaj egy kortynyi vízért. Nem tudjuk pontosan, hogy milyen emlékek
elevenedtek meg előtte, azt sem, hogy milyen hazai ízek, illatok
kísértették talán még gyermekkorából. Könnyen átérezhetjük ezt a
lelkiállapotot. Igaz, csak nagyon ritkán merjük el is mondani emlékeinket,
mert félünk az elérzékenyedéstől, attól tartunk, hogy gyengének látnak
bennünket. Pedig nekünk is jó lenne egyszer-máskor visszaérkezni térben és
időben a bölcsőnkhöz, a házhoz, a kerthez, a szülőkhöz és szomszédainkhoz.
Mi is Adullám barlangokban élünk. Nem annyira azért, mert alkalmatlanok
lennénk saját otthont teremteni, hanem mert felnőtt fejjel érzékeljük
leginkább a fészek biztonságát veszélyeztető erőket, amelyektől hajdan
szüleink megvédtek. Lehetnek ezek sziklából épített erősségek, mindentől
megvédő magaslatok, akkor is a bennük meghúzódó lélek nyugtalan, mert
hiányzik az otthon, és az abból fakadó biztonság. Nem szabad csodálkoznunk,
ha gondjaink között gyakran támadnak hazavágyódó érzéseink, amikor
felnőttként is szeretnénk egy kicsit édesanyáink ölébe visszaülni. Jó
lenne helyet foglalni az asztal sarkánál, és csak sült krumplit sózni, és a
gőzölgő falatokat egymással megosztani.
Dávid gyötrő szomjúságot érez, azonban a hazai forrásvíz hiánya még
gyötrelmasebb. Számára az otthoni, a betlehemi családot jelenti, számunkra
az otthoni már nem lehet családi csupán, hanem betlehemi is kell legyen,
azaz Jézus Krisztusban érzékelhető. Mi Betlehem forrásvizét nem gyermeki
emlékként kívánjuk, hanem a lélek ősi szomjúságából. Betlehemből ered az
élő víznek forrása. Dávid érezte, hogy egyedül a betlehemi víz olthatná
szomjúságát, de még nem tudta, hogy onnan származik majd az, amelyiktől
soha senki sem fog megszomjazni. Jézus Krisztus számunkra már megmutatta,
hogy honnan fakad "az a víz s a drága vér." Mégis kevesen éltek vele, pedig
sokan igyekeztek forrásra találni. Jeremiás korában egészen addig jutottak,
hogy: ".kettős gonoszságot követett el az én népem: Elhagytak engem, az élő
vizek forrását, hogy kútakat ássanak maguknak, és repedezett kútakat ástak,
amelyek nem tartják a vizet."(2,13) Ime a teljes valóság, forrásainktól
távol kerültünk. Ásott kútjaink repedtek, mérgezettek, vagy ihatatlanok.
Karácsonykor a távolkerült ember után elindult Isten. Dávidhoz úgy
érkezett el Adullám barlangjához, jóval az első karácsony előtt, hogy három
igaz barátot állított mellé, akik a király meghatalmazása nélkül elindultak
Betlehembe. Miután áttörték a filiszteusok ostromgyűrűjét, merítettek az
áhított forrásból. Megmenekültek a leírhatatlan életveszélytől, és örömmel
vitték a kívánatos vizet. Ez a megható, emberségről tanuskodó történet
alkalmas lehetőséget adhat a hősiesség leírásához, akár úgy is, hogy Jézus
Krisztus áldozatát szemléltethetnénk. Azonban nézzünk szembe most azzal,
amit kevésbé szoktunk megtenni. Tegyük fel a határozott, lehet hogy
kellemetlen kérdést: van-e három igaz barátunk, ha igen, akkor mit tettek
meg értünk. Ennek a kérdésnek létjogosultsága éppen Jézus Krisztus
áldozatában van, mert ha az az áldozat valóban sokaknak életét megáldotta,
akkor mindenképpen vannak ilyen barátok. Ellenben, ha a krisztusi tett
csak érintőlegesen, vagy hamisan jelenik meg a környezetünkben, akkor
nincsenek barátaink, vagy csak olyanok, akiktől inkább menekülnünk kellene.
Az irgalmas samaritánus történetében éppen azt kell értékelnünk, hogy
megmutatkozik a Krisztusban eredményessé lett élet, amelynek kevésbé van
szövege, sokkal inkább megoldásai, praktikus tettei. A barátok nem a
királyt, hanem az embert látták. Nem a cím lett a hódolat tárgya, hanem a
törékeny, barlangfogságba került ember. Az igazi barátság lépett életbe,
amely nem a királyság restaurációjára számított, nem a hatalom tőkéjére
építette a jövőt, hanem egyszerűen a megmagyarázhatatlan tiszteletre.
Érdekvadász világunkban az ilyen fajta kapcsolatot (ha egyáltalán van még
ilyen ) könnyen romantikusnak, vagy egészségtelennek nyílvánítják.
Életigenlő világunk írtózik a kockázatoktól. Állandóan túlbiztosítunk, és
ezt meg is követeljük, akiktől ezt megtehetjük. Hamis az a kép, hogy
életmentő hősök között élünk, sokkal jobban igaz az, hogy gyáva harcosaink
vannak, és az életvesztők között aránytalanul többen vannak, akik
balesetben mennek el, kevés kivétellel nem a küzdőterekről, hanem a
fegyelmezetlenség és figyelmetlenség zónáiból. Nem szabad félreérteni az
előbbi kemény mondatokat, nem akarnak ezek senkit sem felelőtlen
vállalkozásokba sodorni, azonban ha van bátorságunk szembenézni szomorú
valónkkal, akkor ki kellett mondanunk, hogy bajban vagyunk a barátsággal és
az igazi Baráttal, azaz Jézus Krisztussal.
Dávid nem fogadta el a halál árnyékából hozott vizet. Túl drágán
hozták. Ő érdemtelennek érezte magát erre. Italáldozatként a földre
öntötte. Úgy látszott, hogy nem értékelte a három barát áldozatát, pedig a
legszebben nyílvánította ki ennek ellenkezőjét, egyetlen cseppet sem
tartott meg magának, hanem azt az Istennek ajánlotta. Valahol itt van a
legnemesebb emberi tett. Minden embertől áradó szépet az Úrtól elfogadni,
ugyanakkor Neki ajánlani. Ha vannak barátaim, és vannak jó cselekedetek,
akkor azok az Úrtól vannak, és azokat vissza kell számlálni. Cseppet sem
szabad megőrizni, mert már maga az jutalom, hogy rajtam keresztül
áramolhattak. De Isten nem hagyja az ilyen életet üresen. A közvetítőt
saját italából elégíti ki. Ez a megtartható rész. Jézus annak idején,
örökre érvényesen ezt így mondta: E pohár amaz Újtestamentom, az én vérem
által. Ezt cseléekedjétek valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.
Karácsony hadd szóljon valamennnyiünknek arról, hogy az élet árnyékából,
a bölcső csodájából származik a megtartatásunkhoz és megmaradásunkhoz
szükséges élő víz.
Csűry István - Nagyvárad
|
|
 |
