|
Csűry István
Zsúpfedeles önzés
Szeretettel ajánlom az önző világ
kritikájaként, hogy mégse így legyen...
Ma már csak kevesen emlékeznek azokra a szalma fedésű kicsi házakra,
amelyek a falvak utcáin annyira elszaporodtak a század elején, ha nem is a
divat miatt, hanem a szegénység okán. Gyermekkoromban inkább a falusi
porták melléképületein lehetett ilyen tetőzeteket látni. Nagyon szegény
ember volt az, aki a kolhozosítás ellenére is nem tudta a szalmát cserépre,
palára vagy nádra cserélni.
Gyermekként mindig meghatódtam, ha ilyen épületek (inkább romok)
közelébe kerültem. Valahogy titokzatosnak tűnt a megavult, már-már feketedő
rozsszár a tetőn, ugyanakkor egészen utálatosnak éreztem az elévült,
rothadtan egymásba tapadó szálakat, amelyek nyálkásan tenyésztették a mohát
és a bogarakat. Nagyon csodálkoztam azon, hogy néhány gólya-pár minden
undorom, félelmem ellenére mégis szívesen tanyázott az ilyen kísértetes
tetőgerincek élén. A zsúptetőről nem tudtam megfeledkezni, hiszen a
nagyanyám kertje alatt ott állt a titokzatos szomszéd, rejtelmes és üres
zsúpfedeles istállója. Sem családja, sem egyetlen jószága, akárcsak egy
árva pára, annyi sem volt abban a szalmás viskóban.
Történt azonban egyszer, hogy a nagyanyám másik kertszomszédjának
ugyancsak szánalmas szalmás kunyhója meggyúlt a nyári hőségben. Nagy
riadalom lett. Soha nem láttam édesapámat olyan gyorsan futni a templomhoz
mint akkor, hogy félreverje a harangokat, és oltani hívja a falu népét.
Özönlöttek is azonnal az emberek, mindenki hozott valami hasznosat magával.
A férfiak villával, lapáttal érkeztek, a nők inkább vederrel. Az idősek
megdöbbenve álltak tehetetlenül. Mi gyermekek félve és kíváncsiskodva
tisztes távolból figyeltük az eseményeket. A mély kútba soha nem látott
sebességgel engedte le a vedret és húzta a vizet édesapám, majd miután
elfáradt a hórihorgas szomszéd követte példáját. Minden megszeppenésem
ellenére eszembe jutott, hogy akkor sietett még ennyire, amikor meszet
oltott és a mész annyira kívánta a vizet, hogy majdnem magára gyújtotta a
dézsát. Már-már kuncogni kezdtem, amikor édesanyám kétségbeejtő hangját
meghallottam: nincs több víz a kútban! Azonnal a komolyabbik eszemhez
tértem. Gyermekfővel is fel tudtam mérni, hogy a teljesen száraz környéken
nem lehet megállítani a tüzet, és az lassan tovaterjed a családi hajlékokat
is veszélyeztetve, a miénket is. A tűz ropogtatta a szalma után a léceket,
a deszkákat, a gerendákat is. A lángoknak hatalmas étvágya volt. A
lángnyelvek a templom tornyának magasságával vetekedtek. Az önkéntes
tűzoltók nem adták fel a harcot, mind távolabbi kutakból egyre többen
hordták a vizet. Tudták, hogy a tűzfészket kell megsemmisíteni.
A heroikus küzdelemben talán csak mi távoltartott gyerkőcök vettük
észre, hogy megjelent a titokzatos szomszéd is. Egyik kezében veder, a
másikban egy méretes rongy, talán egy elnyűtt nadrág darabja. Nagyon
kíváncsi lettem a ritkán látott titokzatosra. Kezdtem rosszul érezni magam,
amiért eddig rosszat gondoltam róla, igaz a környezetemben senki sem
mondott róla kedvezőt. De most tüzet oltani jött. Ez mégis csak férfias.
Van lelke, és gondol a bajba került szomszédra. Amikor már azt is kezdtem
elgondolni, hogy íme a nyomorúságban mégis mindenki magára talál, de a
bajban felebarátjára is, és az eltemetett emberség is feltámad, akkor
elképedtem. Életem első gyógyíthatatlan csalódása mennykőként szilánkolta a
szívemet. Innentől tudtam, hogy sátán is van az emberben. A titokzatos
szomszéd ugyanis vette a létrát és készültségével együtt - mint tuűrol
pattant ifjú - felkúszott saját putrijának fedélzetére, és mindenki
megbotránkozására vizes ronggyal borogatta - mint lázas gyermekét anyja- a
rothadó tetőt, annak moháit és bogarait.
Csűry István
|
