Lehet némi igazság az irodalom-kritikus azon következtetésében, hogy Jahvénak mint látható szereplőnek a történelemben játszott szerepe a héber Biblia későbbi írásaiban elhalványul. Ám az emberiség ügyeiben való szerepjátszásának vagy ettől való tartózkodásának lehet pusztán irodalmi oka is. Amikor egy történet gyorsan bontakozik ki, Jahve amolyan deus ex machina módon lép színre. Ha azonban egy történet elmélkedő és filozofikus lesz, Jahve a háttérbe húzódik, és a szálakat a háttérből anélkül mozgatja, hogy az irányítás kikerül ne felügyelete alól.

Deist megfigyelése igen érdekes, különösen ha összehasonlítjuk Jobling fentebb említett észrevételével, miszerint a Deuteronomista Történetben (DT) Jahve beavatkozásai egyre csökkennek. A Saul-, Dávid- és Salamon-elbeszélés tárgyalásakor kitértem rá, hogy Jahve miként avatkozott be a karizmatikus vezetők működése során. Még ha Jahve beavatkozásának, vagy a jelek és csodák témája nem kapcsolódik szorosan a karizmatikus vezetéséhez, úgy tűnik, döntő vonatkozásai vannak, ezért a karizmatikus vezetés kibontakozó története jobb megértéséhez döntő jelentőségű lehet. Így a gondolatot az alábbiakban igyekszem kidolgozni. Ehhez először fenti állításomra utalok vissza, hogy ti. Isten Lelkének jelek és csodák általi munkája karizmatikus mozgalmak megkülönböztető jegye. Segíteni fog, ha összehasonlítjuk, hogyan használja a DT ill. Homérosz a deus ex machiná-t. Az Iliászban és az Odüsszeiában Homérosz akkor nyúl ehhez az eszközhöz, ha a cselekmény színfala mögött működő láthatatlan erőket láthatóvá kívánja tenni. Ezzel magyarázza meg emberi sorsok békés vagy erőszakos fordulását és emberi szereplők isteni megsegítését. Homérosz isteneinek tettei és beavatkozásai azonban alá vannak rendelve az emberek terveinek, s azoktól függnek. Más szóval, a görög istenek szuverenitása igen korlátozott. Még fontosabb, hogy istenek igen gyakran avatkoznak be. Homérosznál nincsenek "üdvtörténeti korok", azaz bárki bármikor részese lehet a deus ex machiá-nak. Ez az, ami miatt Homérosz kevésbé valóságos, s ami megnehezíti, hogy leírt világával azonosuljunk vagy belépjünk abba.

A DT deus ex machina-használata abban különbözik Homéroszétól, hogy Isten és Lelke beavatkozását nem azért említi, hogy az elbeszélés erőinek színfalak mögötti működését megmagyarázza. A héber írók a deus ex machiná-hoz Isten szuverenitásának hangsúlyozására folyamodnak. Ami még lényegesebb, a deus ex machina ily módon kapcsolatban áll a karizmával és a karizmatikus vezetéssel. A DT-beli karizmatikus mozgalmakat a deus ex machina határozza meg. Ezzel azt állítom, hogy a DT-ben a deus ex machina nem folyamatos, hanem hullámszerű jelentkezése "üdvtörténeti korszakokat" teremt. Az "üdvtörténeti korszakok" így váltakoznak: Isten Lelke általi beavatkozásában jelen van, ám mihelyt a rendkívüli abbamarad, Isten kivonul a cselekményekből és távol marad. Ez az, ami miatt a DT valóságszerűbb, s megkönnyíti számunkra, akik szintén Isten rendkívüli beavatkozásai és távol maradása közt élünk, hogy a DT világával azonosuljunk és belépjünk abba.

Ezzel azt is állítom, hogy a DT-ben jelek és csodák karizmatikus vezetésre utalnak, mely által Isten Lelke rendkívüli módon van jelen. Sőt, valójában a karizmatikus vezetés szemszögéből a jelek és csodák témája egyedülálló bibliai jellegzetességet képez. Isten jelenléte (Isten hatalmának megnyilvánulásai, csodák és beavatkozások) és távol maradása Isten népének életében a hullámhegyek és hullámvölgyek. Karizmatikus vezetők hiánya Isten távol maradására és ítéletére utal (ld. Jeremiás). Nem utolsósorban pedig a bibliai világba Isten jelenlétének és távol maradásának ajtaján át léphetünk be. Ez az ajtó köti össze a bibliai világot azzal a világgal, melyben mi magunk élünk.

Egy karizmatikus vezető feltűnése összeegyeztethetetlen sikertelenséggel és tragédiával, Isten haragjával és elvetésével. Karizmatikus mozgalmak ehelyett Isten kegyelmét, jóindulatát és támogatását élvezik. Éppen kihívásokkal és fenyegetésekkel szemben bizonyíthatják a karizmatikus vezetők karizmatikus voltukat. Ezért Dávidnak, a felemelkedő karizmatikusnak nem volt része balsorsban, ám "visszavonult" karizmatikusként annál inkább (2Sám 21:1-14; 24:1-25). Egy karizmatikus vezető hatalma mihelyt megszilárdul és a karizmatikus "palotájában ül", a jeleket és csodákat csapások váltják fel. A jelek és csodák hiánya sejteti, hogy Isten Lelke nincs jelen, mely pedig annak jele, hogy karizmatikus vezetőkre van szükség. Ugyanígy, ha karizmatikus vezetők "megállapodnak" s önelégültté válnak, a karizmatikus tettek is megritkulnak, a karizma ui. szereti a rendezetlenséget, átmenetiséget és a viszontagságokat, melyekben bizonyíthatja magát. Isten Lelkének visszavonulásával a jelek és csodák megszűnnek és Isten elégedetlenségének és haragjának adnak helyet. Ezután Isten teljesen visszavonul: sem jeleket, sem csodákat nem tapasztalni, de Isten haragját sem. Az emberi elbeszélés atheosz lesz, Isten nélküli. Auerbach tételére építve: az isteni világhoz nem lesz kapcsolópont. "Hiszen [a Biblia] nemcsak néhány órára akarja feledtetni velünk saját valóságunkat, mint Homérosz, hanem le akarja igázni; be kell illesztenünk saját életünket az ő világába, az ő világtörténeti építménye részének kell éreznünk magunkat."

A homéroszi és ószövetségi elbeszélési mód összehasonlítását Auerbach így fejezi be: "Itt olyan mélyen járja át a mindennapi életet a fenséges isteni hatás, hogy nemcsak ténylegesen nem válik el egymástól emelkedettség és mindennapiság területe, hanem elvileg is elválaszthatatlanok." Amit Auerbach az ószövetségi elbeszélésekről mond, talán fokozott mértékben jellemez karizmatikus mozgalmakat: feltűnésükkor jelek és csodák révén "a fenséges isteni hatás" "olyan mélyen járja át a mindennapi életet", hogy ily módon a fenséges és mindennapi elválaszthatatlan lesz. Hogy a fenséges isteni hatás valóságának hatása alá kerüljünk, e világ elhagyása nélkül, a fenséges isteni Lélek jelenlétére és munkájára van szükségünk. Istennek egy karizmatikus mozgalomban tapasztalt hatalmas jelenléte átváltoztathatja a zsoltáros sóhajtását ("Jeleket nem látunk, próféta nincs többé, és senki sem tudja, meddig tart ez még"; 74:9), a Zsid 2:4 magabiztos tapasztalatára: "Isten pedig velük együtt tett bizonyságot [Jézus szabadításáról] jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata szerint osztott szét."

Egy karizmatikus mozgalom sikeréhez Isten jelenléte nélkülözhetetlen. Ahhoz, hogy valaki sikeres (karizmatikus) vezetővé váljon, akár egy Dávid, akár egy Odüsszeusz, az istenség jóváhagyására, mi több, jóakaratára és beavatkozó segítségére van szüksége, nemcsak egy Saul vagy egy Hektor tehetségére és hősiességére. Jelekre és csodákra szükséghelyzetekben is szükség van, valamint az új feltűnésekor, ha a régit le akarja váltani. Salamon ezért volt meg nélkülük.

Weber szerint a karizma igen állhatatlan erő. Ebben a tekintetben Robert Polzin megjegyzése új jelentéssel gazdagodik. Az lSám 9:6 "talán"-jához ilyen magyarázatot fűz: "A deuteronomista tehát semmilyen abszolút bizonyosságot nem kínál azon ösvényt illetően, mely a fogságból a föld visszaszerzése felé vezet; különben a szerző az ÚRnak azt a cselekvési szabadságát tagadná, melyet csupán emberi szereplőknek tulajdonít." Polzint az emberiség örök dilemmája foglalkoztatja: bizonyosság szemben a "talán"-nal. Izráel fogságban lévő közösségét illetően Polzinnak kétségtelenül igaza van. Ám karizmatikus közösségek vágynak a bizonyosság után. Jelekben és csodákban, Isten Lelkének rendkívüli beavatkozásaiban ezt élik át, a karizma (vagy inkább a karizmatikus) állhatatlansága ellenére.

Ez új megvilágításba helyezhet néhány olyan dolgot, melyeknek látszólag semmi közük egymáshoz. Először is, Jahve ellenállása, mellyel a királyság ötletét fogadta, talán kevésbé szeszélyes. A bírák korában Isten szabadítása a rendszer velejárója volt, amit azonban a királyság feleslegessé tett az állandó haderő s a központosított kormányzás megteremtésével, azaz az önmagára támaszkodás révén. Ez Isten dinamikus személyét és Izráelnek szövetséges Urához való dinamikus kapcsolatát alapjaiban rendítette meg.

A statikus és dinamikus ellentéte is döntőnek látszik. Rámutattam, hogy "megállapodásával" Dávid karizmája statikussá vált, majd tüze kialudt. Ehhez hasonlóan, Salamon uralkodói hivalkodása és karizmájának rendeltetéstől eltérő használata egy statikus templomot és államvallást eredményezett, ahol Isten beavatkozásai nem találnak kedvező fogadtatásra. Ahogy korábban érveltem, amit egy karizmatikus a legkevésbé sem engedhet meg, az a megnyugvás, a stasis; a karizmát folyamatosan használni kell, rendeltetésének megfelelően.

A jelek és csodák motívuma az Ószövetségen is túlmutat. Az Újszövetség tanúsága szerint az ősegyház átélte Isten kézzelfogható jelenlétét és támogatását, alkalmanként azonban, Dávidhoz hasonlóan (2Sám 6) Isten haragját (Csel 5). S bár szenvedés és üldöztetés Jézus követőinek osztályrésze, az Újszövetségből hiányzanak az Ószövetségnek Isten "sötét" jellemvonásait hangsúlyozó motívumok, mint pl. Isten megbízhatatlan volta vagy népe elleni haragja. Ennek következtében az Ószövetséggel összehasonlítva az Újszövetség inkább diadalmasnak tűnhet. Véleményem az, hogy ez az eltérés részben megmagyarázható, ha felismerjük, az Újszövetség egy diadalmas karizmatikus mozgalom feltűnéséről és kiteljesedéséről tanúskodik, mely Isten jelenlétét és a Lélek hatalmas megnyilvánulásait tapasztalhatta.

Josephus valahol kijelenti, hogy Isten prófétai lelkének munkája már jó ideje nem tapasztalható. Ám az Újszövetség keresztyén mozgalma nyilvánvalóan e prófétai lélek örökösének tekintette magát. Az első századi zsidóság számára a Szentlélek ismert fogalom volt. Mégis csak a keresztyénség tekintette magát karizmatikus mozgalomnak, mely aLélek személyére, jelenlétére és munkájára oly nagy hangsúlyt fektetett.