Miután több teológiai szemináriumon tanultam és miután a karizmatikus vezetés kérdését tanulmányoztam, a lelkészképzés filozófiájának és tanrendjének alapvető fogyatékosságára kellett ráébrednem. Annak ellenére, hogy azok a szemináriumok, ahol eddig tanultam, a lelkészképzést jelölték meg céljuknak, a jövendő vezetők képzésének szándéka valahogy nem volt nyilvánvaló. Érthető okokból tanultunk hébert, görögöt, latint, egyháztörténetet, rendszeres teológiát, és kevésbé érthető okokból építészetet (ha templomot kellene építenünk), egyházzenét és orgonálást. Karizma és vezetés, nem beszélve a karizmatikus vezetésről, nem szerepelt a tananyagban. Tanulmányaim idején ez nem tűnt fel, csak mostanában. Megdöbbentem: Hogyan lehetséges jövendő vezetőket anélkül képezni, hogy felkészítenénk őket arra a vezetői feladatra, amit el kell látniuk? Milyen vezetők lesznek a tanulmányaikat befejezők? Az egyház nem mondhat le karizmatikus vezetők képzéséről. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy merész és ugyanakkor kétértelmű kijelentés. Kétértelmű először azért, mert a karizma forrása nem ember. Másodszor azért kétértelmű, mert ez utalhat már felismert vagy pedig jövendő karizmatikus vezetőkre. Az utóbbi értelemben a cél meglehetősen merésznek tűnhet.

Akár tetszik, akár nem, a Bibliában, mind az Ó-, mind az Újszövetségben, Isten szinte kivétel nélkül úgy segít népének, hogy karizmatikus vezetőket támaszt és készít fel a feladatra. A vezetőképzés fogyatékossága az Isten tetteiről alkotott látás fogyatékosságára utal. Isten Lelke által mindig szívesen támasztott vezetőket és ruházta fel őket az adott válság megoldásához szükséges tulajdonságokkal. Vezetők nélkül Isten ritkán cselekszik. Természetesen karizmát nem áll hatalmunkban ajándékozni. Ám karizmát kitartóan kérni kötelességünk, ahogy a vezetők képzése is az. E téren többnyire híjával találtatunk. Meggyőződésem, hogy a lelkészképzés rossz hatásfoka jórészt a karizmatikus vezetés kérdésének elhanyagolásával magyarázható.

Ezért nem alaptalan az az állítás, hogy minél inkább semmibe vesszük a vezetés kérdését, annál erősebb hajlam mutatkozik tekintélyelvű és parancsuralmi vezetésre, mely megint csak egy más formája a vezetésnek, továbbá zűrzavarra. A tekintélyelvű és kizárólagos vezetés gyakran akadályozza a karizmatikus vezetést, különösen annak radikális formáját. Mindennek az egyházvezetéssel kapcsolatos következménye beláthatatlan, különösen a parancsuralomhoz szokott kelet-európai környezetben. A karizma és karizmatikus vezetés fő ellensége az öncélú és saját vágyait kielégítő vezetés, mely megbízatását, hivatalát és felelősségét kompromittálja. Ezért a legfontosabb kérdés nem az, hogy valaki részesült-e karizmában, hanem hogyan használja azt. Bár a karizma Isten ajándéka, azt bölcsen és hozzáértő módon kell használni. Más szóval, a karizmát nem szabad statikusan kezelni, hanem dinamizmusában kell látni.

Remélem, ez a tanulmány világossá tette, hogy Isten természetfeletti ajándékával személyek képessé válnak emberfeletti nehézségek leküzdésére. Reménytelen helyzetek és kilátástalan válságok a karizma bölcs használatával megoldhatók. Amit Boff a római katolikus egyházra nézve ír, egyetemes érvényességgel bír és buzdításként szolgálhat azoknak, akik vágynak a Lélek munkájára, ami "soha nem az állam, egy hatalmi rend vagy a nép egészének részeként megy végbe. A Lélek valósága a teremtőkészség, a nem megszokott, a valami új abbamaradásának arénájában található, az egyén szintjén."

A következő "karizmatikus tipológia" segíthet abban, hogy a karizmatikus vezetést összefüggésében lássuk. Tanulmányom három fő típust határozott meg, mely nem azt jelenti, hogy csak három létezik, sem azt, hogy léteznek tiszta típusok. Saul a magát alárendelő, másoktól függő és elnyomott karizmatikus vezető típusa, akinek karizmája hamar kialszik. Ő az a karizmatikus, aki nem képes karizmáját korlátozásoktól mentesen és hozzáértő módon használni, ahogy pedig kellene. Ő valószínűleg egy tekintélyelvű (hagyományos és intézményesített) struktúra és egy meglehetősen bizonytalan társadalom-politikai helyzet része.

A Dávid-típus egy célba jutott és célját elért vezető, aki azonban már nem használja karizmáját, így az kialszik. Ilymódon vezetése semmitmondó lesz. A Dávidok válságos helyzetekben lépnek színre, amikor a szükséghelyzet leküzdésére diplomáciai készség, éleslátás és stratégai tervezés szükséges. Másrészt ő az a vezető, aki nagy tettek után kényelembe helyezkedik, visszavonul palotájába és a vezetést legjobb emberére bízza, akinek hamarosan az árnyékába kerül. Ez a típus ismét csak bizonytalan helyzetet feltételez.

A Salamon-típus annak következtében lép porondra, hogy elődje elmulasztja kijelölni utódját. Ez a mulasztás vezethet széthúzáshoz, zűrzavarhoz és elszakadási törekvésekhez. Egy Salamon karizmája a rend, jólét és egység megteremtését szolgálja. A hatalom ellenőrzésének mindenfajta mechanizmusa híjával azonban Salamon könnyen kompromittálhatja és rendeltetésétől eltérően használhatja karizmáját. A vezető váltás megbízható kormányzást és egy olyan uralkodó osztályt feltételez, mely élesen elkülönül a tömegektől, akik nem vesznek részt politikai döntésekben.

Az új vezetés szükségessége, mely elég világos a Sámuel-Saul és a Saul-Dávid átmenetben, feszültséget teremt a régi és új vezetés között. Ebből következik, hogy ugyanaz a vezetési mód nem tartható fenn egy nemzedéken túl. Ez a megállapítás csak alátámasztja azt a más jellegű, ám rokon megfigyelést, hogy egy megújulás nem tartható fenn egy nemzedéken túl. Ha ez így van, a karizmatikus vezetők jól teszik, ha óvatosak és nem kanonizálják sikerük módszereit. A vezetés korlátainak pontos ismerete is kívánatos. Ezen túl a Dávid-Salamon átmenet arra utal, hogy mennél hierarchikusabban és rutinszerűbben működik egy intézmény, annál nehezebben gondoskodik új karizmatikus vezetőről. Ha Isten akarja, felruházhatja a vezetőt karizmával, ám az nem a rendszer velejárója. A tekintélyelvű és merev rendszerek korlátaival és árnyoldalával szintén kívánatos tisztában lenni.

Más kérdések: Mi következik a "karizmatikus tipológiából" a hagyományos egyházakra és mozgalmakra nézve? És új egyházakra és mozgalmakra nézve? Milyen következménnyel jár mindez a (karizmatikus) vezetők felismerésére, kiválasztására és képzésére nézve? És a lelkészképzés tananyagára nézve? Ismerve a karizmatikus vezetők közti különbséget, hogyan kezeljük a vezetőváltást? E kérdésekkel eljutottam ahhoz a ponthoz, amikor néhány gyakorlati elv megfogalmazása segítségként szolgálhat.