EZEK UTÁN LÁTTAM, ÍME MEGNYÍLT EGY AJTÓ A MENNYBEN, ÉS AZ ELŐBBI HANG, AMELYET TROMBITASZÓNAK HALLOTTAM, MIKOR VELEM BESZÉLT, EZT MONDTA: JÖJJ FEL IDE, ÉS ÉN MEGMUTATOM NEKED MINDAZT, AMINEK NEMSOKÁRA MEG KELL TÖRTÉNNIE. ÉS AZONNAL ELRAGADOTT A LÉLEK.
Ki meri érteni a Jelenések könyvét? Ám ha Isten üzenete, miért teszik félre sokan értetlenül?
Lehet, hogy bennünk van a hiba, akik a titkokat is érteni szeretnénk és megmagyarázni?
Vannak dolgok melyeket csak úgy lehet megismerni, ha közel megyünk hozzá és ottmaradunk. Lesz amit látunk, és lesz ami rejtve marad. Lesz amit csak érzünk, teljes bizonyossággal, de kimondani, megmagyarázni sosem lehet.
MARK TWAIN KOLDUS ÉS KIRÁLYFI
A mindannyiunk által jól ismert történetből néhány részletet szeretnék idézni. Egymáshoz nagyon hasonlító két fiúról van benne szó. Az egyik királyfi, a másik koldusivadék. Hogyan lesz közük egymáshoz? A nyomorúságos közegben élő fiú sokszor hallgatja egy öreg koldus meséit, történeteit, s vágyakozni kezd arra, hogy találkozhasson egy igazi királyfival…
"Az a vágy pedig, hogy bárcsak egyszer lásson egy igazi, hús-vérből való királyfit, napról napra, hétről hétre erősödött benne, végül minden más vágyát elnyomta, s ez vált életének egyetlen szenvedélyévé…Miért ne remélhetné, hogy láthatja a királyfit - a húsból-vérből valót -, ha az ég is úgy akarja?…"
És csavargásai során, egyszer tényleg odatalál, a palotához, ahol a királyfi lakik…
"Az aranykapu két oldalán egy-egy eleven szobor állt - jobban mondva két szálas és mozdulatlan vitéz, tetőtől talpig csillogó páncélban, tőlük tisztes távolságra rengeteg falusi
és városbeli népség leste a véletlent: vajha láthatnának egy villanásnyi királyi ragyogást…
Szegény kicsi, rongyos Tom közelebb óvakodott, s lassan, félénken, lüktető szívvel és reménnyel haladt el a strázsák előtt, amikor hirtelen az aranyrácson át olyan látvány tárult elé, hogy a boldogságtól majdnem felkiáltott. Egy csinos, pirospozsgás arcú fiút látott odabenn; ruhája csupa drága selyem és bársony - csak úgy csillogott a sok drágakőtől - cifra övében kicsi kard és tőr….Ó ez a királyfi volt, egy eleven királyfi a javából, hús-vér királyfi, ehhez a kétség leghalványabb árnyéka sem fér! Lám, a koldusfiú szívének forró óhajtása beteljesült!
Tom sűrűn kapkodta a levegőt izgalmában, s szeme az álmélkodástól és gyönyörűségtől nagyra nőtt. Szívében e pillanatban más vágy nem élt, csak hogy a királyfi közelébe férkőzhessék, s felfalhassa tekintetével. Mielőtt meggondolta volna mit tesz, arcát a kapu rácsához szorította. De a következő pillanatban az egyik strázsa durván megragadta, s hátralódította a falusi lődörgők és londoni naplopók bámész tömegébe.
- Tanulj tisztességet, te koldusfattyú - förmedt rá.
A tömeg röhögött, csúfolódott, de a kis királyfi kigyúlt arccal és felháborodástól villámló szemmel ugrott a kapuhoz s kikiáltott:
- Hogy merészelsz így bánni ezzel a szegény fiúval? Hogy merészelsz így bánni atyámuram jámbor alattvalójával? Nyisd ki a kaput s ereszd be!
Láttátok volna, mint kapott süvegéhez a csélcsap sokaság…"
Biztos félt ez a fiú is a strázsáktól, úgy mint mindenki, aki távolabbról leste a dolgokat, ha különbözött, abban különbözött, hogy legyőzte a vágyakozás, ami ott volt szívében. Szinte észrevétlen győzi le.
A többi is tudja mi van ott, hogy a király lakik ott, és hogy megpillanthassanak valamit, de őket félelmük, bizalmatlanságuk győzi le. Kívül maradnak, távol maradnak attól, amit ők is megpillanthatnának, ami benn van. Csak a bizonyosság határáig jutnak.
Így járunk, ha nem olvassuk a számunkra érthetetlennek tűnő, avagy mások által túlmagyarázott Jelenések könyvét, mely éppen Isten országának titkaival ragadhatja meg lelkünket.
Miért nevetik ki, miért csúfolják ki az ott lődörgők a könyvben szereplő kisfiút? Hisz ők is ugyanazért vannak ott? Így igazolják a megfelelő távolságot, azt, ahol épp megálltak?
A koldusfiút súlyos ütés éri, megsebződik, mert közel megy oda, ahová nem szabad, ám közben indul el, akkor szól érte a királyfi. Ő, akinek szavára rögtön kinyílik a kapu.
EZEK UTÁN LÁTTAM, ÍME MEGNYÍLT EGY AJTÓ A MENNYBEN…
Mi Krisztushoz tartozók, lessük egymást, ki hol áll, ki hol tart. Vágynánk az igazit, a többet, a Lélek által valót, de nem szolgáltatjuk ki magunkat se Istennek, se másnak.
Nem magától nyílik a menny ajtaja. Megelőzi valami az ajtónyitást. Következik valamiből.
Nem én nyitom. Mégis közöm van hozzá. A kettő egyszerre érvényes, és igaz.
Azért fontos az előbbi történet, mert érzékelteti, mi adódik a távolságból és mi a közeledésből. A koldusfiú számára épp akkor nyílik az ajtó, amikor vágya úrrá lesz rajta, megfeledkezik mindenről, amikor belekapaszkodik a kerítésbe, és eltaszítják az őrök.
Nem egyedül van ott. De ő egész közel megy. A többi nem. Mert félnek a strázsáktól. Talán látták már, mi történik azzal, aki közel megy. Először Tomnak is azzal kell szembesülni, hogy ott van, közel van, de nincs út befelé. Zárva a kapu, őrzik a bejáratot, nem mehet be.
Mindannyiunknak találkozni kell ezzel az érzéssel, ennek megsemmisítő, feneketlen kínjával.
Hogy méltán utasítanak el minket a kapuban, mert nem felelünk meg az Isten országába való bejutás mércéjének. A legkülönbek se. A Vele való találkozás emberileg lehetetlen.
Ha mindazok, akik lelkükben megélték a láthatatlan Isten országába nyíló ajtó csodáját, s elmondanák miképpen, mi módon, mi után élték meg, sokféle beszámolót hallanánk, de mindegyikben benne lenne, mennyire nem volt előtte út, milyen kétségbeesett sötétség, keresés és várakozás előzte meg. Hogy vágyakozásból és irgalomból születik az út.
Valaki elküldte nekem a versét, amit az édesapja temetése előtti éjszakán írt. Csak néhány sort idéznék belőle, mely kifejezi, mivel birkózott akkor:
Sors-szánta okom, akaróm,
istenem-barátom-tanítóm,
testem nemzője,
lelkem teremtője
- semmi vagy!
Miért heversz tompán,
te ismeretlen?
Miért hagytad, hogy itt maradjak
istentelen?…
Istentelen… Kétségbeesett üzenet volt arról, hogy nincs kire nézni, nincs kibe kapaszkodni többé. Szerettem volna segíteni. Válaszlevelemben ezért rákérdeztem: ( Hogy mertem?)
"…kérdeznék valamit. Nem muszáj válaszolni. Csak én nem bírom ki, hogy ne kérdezzek. A verse ébreszti a kérdést. Azt írja, istentelenül maradt itt. Sosem hitt, vagy elveszítette hitét? Nem nevelték vallásosan? Hiányát érzi most?"
Áprilistól júliusig nem válaszolt. Miért nem? Megírta. Nem bírt válaszolni…
"…Már több mint két hónapja tartozom a válasszal magának…de ahányszor csak hozzákezdtem, mindig megakadtam. Április végi levelében feltett kérdése ugyanis zavarba hozott, mert telibe talált. A megélhetés-kényszer diktálta valóság sodrásában az "ez nem az én helyem, az igazi életem máshol van, miért vagyok itt, és nem ott, ahol én - lehetnék" érzés van bennem - nagyon régen. Ez az, ami nem hagy nyugodni, gyötör az álmatlan éjszakákon - és nincs válasz..."
Írtam, és ennek megerősítésül elküldtem neki egy írást. Olvassa el. De válaszában azt írta, sok a munkája most, nem ért rá elolvasni…Azóta halasztható, már kapaszkodik? Kikbe?
Nem bír közelebb jönni? Még bírja magát, életét húzni és vonni másokért, és mások által.
Még nem egész szívével éhes Isten jelenlétének megélésére, még nem szólítható.
Önmaga az ok. Még nem ott keresi, ahol van, még talál emberi vigasztalást.
VATAI LÁSZLÓ TÖRPÉK
Mikor már magunk
Nem bírjuk az igát
Belehullunk mások
Szerelmébe.
Végtelen láncban
Embertörpék
Együtt érezve,
Együtt fájva,
Együtt tudva,
Hogy emberek vagyunk
Járjuk az életutat.
Szent bódulat
Az emberek ölelésében
élni
És sohasem félni.
Mert más is
Úgy él, mint én
Úgy bukik, mint én.
Végtelen lánc
Végeszakadatlan
Emberfolyamat,
Életadó erőforrás
De szeretne belédhullani
Mámorosan,
Élniakarással
Az Ember.
Az elmúlt héten kaptam egy levelet. Olyan valaki írt, aki évek óta hiába akart hinni. Emberi szeretet-kapcsolatok közt vergődött. Egyre veszített. Maga maradt. Most talált Istenre, akit rég keresett, most élhette meg azt, amire vágyakozott.!
ÍME MEGNYÍLT EGY AJTÓ A MENNYBEN, ÉS AZ ELŐBBI HANG, AMELYET TROMBITASZÓNAK HALLOTTAM, MIKOR VELEM BESZÉLT…
A nyíló ajtó élménye egybekapcsolódik a szólítással. Aki csupán Istentől vár feleletet, Tőle kapja. Emlékszem, volt úgy, hogy rábíztam ügyemet mindenkire, többek közt Istenre is, ám ebből az adódott, hogy nem Őt éreztem hatalmasnak, amikor ügyem végre elintéződött. Pedig Ő akkor is mindenható, ha én nem látom annak. Én veszítek.
János apostol üldözött volt, hazájától, övéitől elszakított, öreg és talán fáradt is, de ott volt, Krisztusa közvetlen közelben, lelke kinyílt, érinthető volt és szólítható.
ECHART mester - Útmutató beszédek
" Ha az ember képes lenne egy kelyhet tökéletesen kiüríteni és üresen tartani mindentől, ami megtölthetné, még a levegőtől is, úgy a kehely megtagadná, és elfelejtené természetét, és az üresség az égig vinné föl.
Éppígy emeli föl Istenhez a lelket az összes teremtményektől való mentesség, szegénység és üresség…a lélek minél tisztább, lecsupaszítottabb és szegényebb… minél inkább kiürít mindent, ami nem Isten, annál tisztábban fogadja be Istent, annál inkább eggyé lesz vele, ő Istent nézi, Isten meg őt szemtől-szembe…
az ember világosan fölismerheti, hogy miért és mi okból van vigasz nélkül minden bajában, bánatában és veszteségében. Ez folyvást és csakis abból ered, hogy távol van Istentől, és nem mentes a teremtménytől…s Isten iránti szeretete hideg…"
TROMBITASZÓNAK HALLOTTAM, MIKOR VELEM BESZÉLT, EZT MONDTA: JÖJJ FEL IDE, MEGMUTATOM NEKED MINDAZT, AMINEK NEMSOKÁRA MEG KELL TÖRTÉNNIE.
A trombita hangjához hasonlítja János apostol azt a hangot, mely érinti, mozdítja, magával ragadja. Miféle hang? Teret betöltő. Elnyomja a többi, fülünk számára észlelhető hangot.
Amikor múlt héten megértettem végre valamit, csupa fény voltam, csupa tűz, lobogás…
Persze ezek is csak szavak, mert tulajdonképpen beletehetetlen mindaz, amit megéltem.
Szólított már minket? Lelke erejével, hatalommal? Elfelejthetetlen, megrázó élmény.
"nem elegendő nekem…a szeretet semmilyen békéje, amíg…a Szentlélek szeretetében fel nem gyúlok, el nem égek…Amikor a tűz hatását kifejti, meggyújtja a fát és égeti, akkor a tűz a fát egészen finommá teszi, korábbi magától különbözővé. Durvaságát, hidegségét, súlyát és nedvességét elveszíti, és a fát magához: a tűzhöz teszi egyre jobban hasonlatossá, ámde nem nyugszik meg, nem csillapul és nem elégszik meg sem a tűz, sem a fa, semmilyen meleggel, forrósággal, vagy hasonlósággal addig, amíg a tűz bele nem szüli magát a fába, és nem adja át neki saját természetét, saját lényegét olyannyira, hogy a tűz mindkettőnek egyformán - nem többé vagy kevésbé - sajátja legyen különbözőség nélkül. S ezért addig, amíg ez be nem következik - állandó füstölés, önemésztés, sistergés, vesződség és harc van a tűz és a fa között. Ha azonban minden különbözőség elvétetik és elmúlik, akkor a tűz megcsendesedik, és a fa elhallgat…
Echart mester
ÉS AZONNAL ELRAGADOTT A LÉLEK.
János egyszerű halászember volt. A tanítványok közt is a legifjabb, mikor Jézus szólította. Nem járt papi iskolába, utána sem végzett írástudói tanfolyamot, hanem Jézus Krisztussal együtt élve, őrá figyelve, őt hallgatva, az ő életét szemlélve nyert bizonyosságot, s ez töltötte be azután is Isten Lelke által.
Azonnal elragadta a Lélek. A hívás, a szólítás pillanatában. Nem neki kellett kigondolni hogyan menjen, miképpen emelkedjen fel hozzá. Isten Lelke ragadta, vonta lelkét magával.
Amit lát, a jövőre nézve, a bekövetkezendőkre nézve, azt el kell mondania, és le kell írnia.
Ő az aki lát, majd kétezer évvel ezelőtt, de amit akkor látomásként a megnyíló ajtó mögött lát, úgy tolmácsolja, azokkal a jelképekkel, azokkal a szavakkal, amivel tolmácsolni képes.
Szavai nyomán, Isten Lelkének ereje által, lehet és szabad vele együtt látnunk, hallanunk, megerősítést, bizonyosságot nyernünk, az Ő országának titkaira pillantanunk.
A titkok ezután is titkok maradnak, de a bizonyosság íze, csodája miénk lehet.
ÉN VAGYOK AZ AJTÓ, AKI RAJTAM KERESZTÜL MEGY BE, MEGTARTATIK…
János 10:9.
Ablonczy Ágnes
