20. A hetedik pecsét

AMIKOR A HETEDIK PECSÉTET FELNYITOTTÁK, CSENDESSÉG LETT A MENNYBEN MINTEGY FÉL ÓRÁIG. ÉS LÁTTAM, HOGY A HÉT ANGYALNAK, AKIK AZ ISTEN SZÍNE ELŐTT ÁLLTAK, HÉT TROMBITÁT ADTAK. AZUTÁN EGY MÁSIK ANGYAL JÖTT, MEGÁLLT AZ OLTÁRNÁL, KEZÉBEN ARANY FÜSTÖLŐVEL. SOK FÜSTÖLŐSZERT ADTAK NEKI, HOGY AZT A SZENTEK IMÁDSÁGAIHOZ AZ ARANY OLTÁRRA EGYE, AMELY A KIRÁLYI SZÉK ELŐTT ÁLL. ÉS FELSZÁLLT A JÓ ILLATOK FÜSTJE A SZENTEK IMÁDSÁGAIVAL AZ ANGYAL KEZÉBŐL ISTEN ELÉ. AZUTÁN FOGTA AZ ANGYAL A FÜSTÖLŐT, MEGTÖLTÖTTE AZ OLTÁR TÜZÉVEL, ÉS LEHAJÍTOTTA A FÖLDRE; AKKOR MENNYDÖRGÉS, ÉGZENGÉS, VILLÁMLÁS ÉS FÖLDRENGÉS TÁMADT. ÉS A HÉT ANGYAL, AKINÉL A HÉT TROMBITA VOLT, FELKÉSZÜLT A TROMBITÁLÁSRA.       Jelenések könyve 8:1-6.

A lepecsételt könyv hét pecsétjét megnyitni csak a Bárány méltó. De János apostol megéli, a lelket szorongató csodát, látja sorra nyílni a pecséteket. Az ő látomása alapján érezhetünk meg mi is valamit abból, ami készül, ami még rejtve van előttünk, abban a könyvben.

Az első pecsét nyitásakor szólíttatik a fehér lovas, aki az igaznak látszó dolgokra nézve kap hatalmat a földön, a második szóra előjön a vörös lovas, aki elveszi a békességet a földről, a harmadik pecsét nyitásakor a fekete lovas nyomában a mérhetetlen sötétség mérhetővé lesz, a negyedik lovas pusztulást hoz, betegséget, kínt és szenvedést. Az ötödik pecsét a vértanúk kiáltását hallatja, akiket türelemre intenek, s ott, az oltárnál kapják fehér ruhájukat, a hatodik pecsét felnyitása jelenvalóvá teszi az üdvözültek, választottak seregét, akiknek az angyal homlokára teszi Isten pecsétjét. Ezek után nyittatik az utolsó, a hetedik pecsét.

AMIKOR A HETEDIK PECSÉTET FELNYITOTTÁK, CSENDESSÉG LETT A MENNYBEN…

A csendet meghatározza ami előtte történt, és ami utána következik. Ez a legutolsó pecsét. A hat pecsét felnyitása utáni hetedik, mely valamiféle megállást, valaminek a szünetét jelzi. Nem a nyitások megszűntét, hanem a nyitásokból születő megnyilatkozás, megmutatkozás szünetét. A csend súlyát, jelentőségét érezteti velünk, hisz ezért nyílik érte egy külön pecsét. A történés szüneteléséért, a történések utáni, és majdani történések előtti készülődés ideje.
A kitörni készülő vihar előtti csend ez.

Egy kiállítást láttam a múlt héten. Három festő néhány képe szerepelt ott. Az egyik művész képein, szinte kivétel nélkül egy-egy ajtószárnyféle ablak nyílik, és abban látszik valami. Az egyik festménynél viszont csupán keskeny keretszerű a táj, a kép közepe hiányzik - ott a vászon hófehér. Meglepő, hiányával megszólító kép. A címe, ha jól emlékszem: Egy nyári délután. Vajon mit festett le a művész? Ami volt, vagy ami nincs?

Lázár Ervinnek egyik története Berzsiánról, a költőről szól, aki épp magára maradt. Mit csinál vele a csend? Vagy inkább úgy kérdezném: mit kezd ezzel a csenddel? Kutatni kezd, mi az oka búbánatának. Miért nem tud verset írni? Ki tehet róla? A kérdés szöget üt fejébe, nem hagyja nyugodni, hát persze, az emberek, épp őmiattuk…

"Az emberek lopnak, csalnak, hazudnak. Lustálkodnak. Vizezik a bort. Klórozzák a vizet. Egymásnak vermet ásnak. Részrehajlók, kárörvendők, önzők, zsugoriak, gyávák, pöffeszkedők, irigyek, kontárok, tohonyák. Ez az! Ezért vagyok én szomorú! Az emberiség miatt… Elhatározta, hogy megszakítja a kapcsolatot az emberiséggel. Jókedve kerekedett… Kilépett a házból, végigment a kerten. Bókolva üdvözölték gyümölcsfái, és bókolva üdvözölték a dudvák, meg a gazok. Mert Berzsián kertjében bővecskén akadt dudva és gaz is. Visszaintett nekik, és odavágtázott tárva-nyitva álló kapujához. Szemügyre vette a kapufélfát, azon is legfőképp a nagy piros gombot. Nem egyébre szolgált, mint arra, hogy az emberiség, ha be akar menni Berzsiánhoz, megnyomja, s akkor odabenn nagy csörgés-börgés támad, mivel ez a nagy piros… a csengőgomb volt. Ám még sohasem nyomták meg ezt a csöngőgombot, mivel Berzsián kapuja időtlen idők óta nyitva állt, nemkülönben a ház ajtaja is. Mi az ördögnek csöngettek volna? Besétáltak és kész.
- Ez volt a múlt - mormogta Berzsián - Most, hogy szakítottam az emberiséggel, új módi kezdődik itt. Nem fogtok ti engem világos nappal elszomorítani. És sötét éjszaka sem.
Ezzel nagyot nyögött. Mivel az évek óta nyitva álló vaskaput nem tudta egykönnyen becsukni. De azért becsukta. Beleizzadt, de becsukta.
- Nna! - mondta boldogan, és rátolta a böhöm, rozsdás reteszt. Elégedetten dörzsölte a kezét. De nagyhirtelen abbahagyta a dörzsölést. - Noné - mondta - persze. Még ideállnak nekem, és nekitámaszkodnak a csengőgombnak. Nem lesz egy nyugodt percem. Bármelyik irigy, kicsinyes, hazug, borvizező félnótás becsöngethet hozzám. Hogyisne!
Nekilátott, leszerelte a csöngőgombot. Fütyörészett nagy vidáman. Újra bezárta a kertkaput, a házához ballagott.
- Ide teszlek te csengő - mondta, és jól megnézte a háza bejáratát - Ide az ajtó mellé. Ide már úgysem tud bejönni senki, mert a kertkapu zárva van. Berzsián, te lángész! - dicsérte magát.
Fűrészelt, kalapált, szegecselt…
- Most csöngessen be, aki tud!…
Nagyboldogan hanyatt vágta magát Berzsián. Belereccsent a barna ágy… Ott feküdt napestig. Sőt napreggelig…De az emberiségből egy fikarcnyi se látszott… Odahúzta székét az ablakhoz, és meredten figyelte a bezárt kaput. De nem jött senki…de azért nem mozdult az ablak mellől… uzsonnatájt megjelent Sróf mester. Vakarta feje búbját. Sehogyse értette ezt a bezárt kaput. Berzsián arcába visszatért a szín, éhét-szomját felejtette. Sróf mester fordult volna sarkon. De Berzsián se volt rest, kitárta az ablakot.
- Hé Sróf mester! - ordította.
Sróf mester, a csavaros eszű, csak ámult-bámult.
- Hát te nem utaztál el?
- Nem én - mondta Berzsián - csak szakítottam az emberiséggel.
- Amelybe én is beletartozom - gyanakodott Sróf mester.
- Te is - mondta hetykén Berzsián. Persze azért nem olyan rettenetes hetykén.
- Akkor most? - kérdezte Sróf mester. - Táguljak innét?
- A jobbak becsöngetnek hozzám - kiabálta kétségbeesetten Berzsián.
- És én jobb vagyok? - kérdezte Sróf mester.
- Ha be tudsz csöngetni.
- De eltűnt innen a csöngőgomb - Sróf mester a piros gomb hűlt helyére mutatott.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy egy Sróf mester nem tud bejönni egy bezárt kapun?
Sróf mester nem is teketóriázott sokáig, benyúlt a vaskapu rácsán, elhúzta a reteszt, és bement a kertbe. Meg se állt a bejárati ajtóig.
- Itt sincs gomb - mondta.
- És álkulcs nincs veled garmadával? - kérdezte riadtan Berzsián.
- Dehogynem - mondta Sróf mester, és már nyitotta is az ajtót. - Na végre…bent vagyok.
- Még ne örvendj! - mondta szigorúan Berzsián. - Csöngess!
- De mivel? - mérgelődött Sróf mester.
Berzsián a szekrény felé mutatott. Értette is Sróf mester. Csakhogy a szekrény be volt zárva.
- Na én megyek. Velem ne figurázz! - mondta Sróf mester… - Hát ennyire utálod az emberiséget?
- Ennyire - felelt fensőbbségesen Berzsián. - Csöngess!
Sróf mester csöngetett. Csöngött-böngött a csöngő.
- Bejöhetsz - ordította teljesen feleslegesen Berzsián, hiszen Sróf mester már bent volt…
- Hát ez nagyszerű - bontakozott ki öleléséből Sróf mester, és már rohant is.
Hiába kiabált Berzsián, hiába tartóztatta. Futott Sróf mester, a lába se érte a földet…"

A történetben szereplő költő kényszerű magányában okot, és okozót keres, mitől bánatos. És talál okot, ami igaznak látszik. Másokat méricskél, bűnbakot keres, és persze talál. Nem csoda hát, ha arra készül ezután, hogyan zárja ki életéből azokat, akik ily módon szomorúságának okozóivá léptek elő. Önsajnálata, önigazolása miatt nézi rossz szemmel a világot.
Hisz alig várja, hogy valaki jöjjön, és bosszankodjon a bezárt kapu s az eltűnt csengő miatt.
Nekünk lehet időt adni igazi belső csendre, megállásra, végiggondolásra, készülődésre?

AMIKOR A HETEDIK PECSÉTET FELNYITOTTÁK, CSENDESSÉG LETT A MENNYBEN MINTEGY FÉL ÓRÁIG

Illés menekülésére is visszatekinthetünk. A nagy-nagy mérkőzés után, ahol kiderül, hogy Az Úr az Isten ( I.Királyok 18.) ahol a bizonyosság olyan elképesztő erejű, arra riad a próféta, hogy magára maradt, az üldözés megijesztheti a prófétát. Menekülve, egy barlangba bújik. És akkor látogatását ígéri, jelenti be Isten. Hihetetlenül szép a kép, hogy az érkező nincs a viharban, nincs a földrengésben, és nincs az utána támadó pusztító tűzben sem, hanem egy halk, szelíd hang jelzi megérkezését. ( I.Királyok 19.) Mi előzte meg a csendet, és minek kell következni ebből a csendből?

A teremtés hat napja után a hetedik a csendé, a cselekvéstől való tartózkodás napja. Az isteni teremtés utáni nyugvó állapot. S nekünk, ma, az emberi szükségletekért való fáradozás, emberi munka szüneteltetésének, feláldozásának ünnepnapja a szombat (vasárnap).
Ez nem a fizikai munka beszüntetésével azonos, hanem a szerzéssel, mindennapok körforgásából, megélhetésünk biztosítása körüli erőfeszítésből, aggódásból, tervezgetésből… való kilépés ideje, lehetősége.

Tábor Béla ír erről A zsidók két útja c. kötetben:
"A hat nap: még cselekvés. A hetedik nap:a már-nem-cselekvés - Szombat. Héberül: Sabat, aminek hű fordítása a már-nem-cselekvés… A szombat nyugalma minden cselekvés előfeltétele…a cselekvésből való kilépés, és a cselekvésbe való belépés pillanata…"

ÉS LÁTTAM, HOGY A HÉT ANGYALNAK, AKIK AZ ISTEN SZÍNE ELŐTT ÁLLTAK, HÉT TROMBITÁT ADTAK. AZUTÁN EGY MÁSIK ANGYAL JÖTT, MEGÁLLT AZ OLTÁRNÁL, KEZÉBEN ARANY FÜSTÖLŐVEL. SOK FÜSTÖLŐSZERT ADTAK NEKI, HOGY AZT A SZENTEK IMÁDSÁGAIHOZ AZ ARANY OLTÁRRA EGYE, AMELY A KIRÁLYI SZÉK ELŐTT ÁLL. ÉS FELSZÁLLT A JÓ ILLATOK FÜSTJE A SZENTEK IMÁDSÁGAIVAL…

Történik valami a csend ideje alatt, amiről János apostol tudósít. A királyi szék mellett álló angyalok trombitát kapnak kezükbe. Az a csend ideje alatt kerül kezükbe. Hogy amikor jön az idő, megszólaltathassák. Tudatni azt ami Isten akarata szerint készül, ami következik.
Még nincs vége semminek, csak időt kap mindenki, csendet a készenlétre.

Azután az engesztelő tűzben keletkezett, felszálló jó illatot a szentek imádságaihoz adják.
A füstölőszert régi zsidó szokás szerint, a templom kárpitja előtti belső térben található aranyoltárra tették, a Szentek-szentjében, ahova csak a papok mehettek be. Négyféle füstölőszert használtak (illatos gyanta, szagos borostyán, erős illatú mézga, tiszta tömjén - II. Mózes 30:34-38.) Csak jó illattal égő anyag éghetett ott, hisz ezeket az oltárra szórták, s égés közben illatuk betöltötte a szentélyt, a templomot. Jelképéül az engesztelő áldozatnak, mely a bűnök bocsánatáért történik.

Az illat megfoghatatlanul van jelen. Érezzük, van, de markunkba szorítani, birtokolni nem lehet. Égés közben felszálló illat ez. Az oltárra tett anyag illattá alakulása, megsemmisülése. Miféle illata van a mi áldozathozatalunknak? Odaillik, egyesíthető a szentek könyörgéseivel?
A hét pecsétet felnyitó Bárány, Jézus Krisztus áldozata ilyen.

AZ ANGYAL KEZÉBŐL ISTEN ELÉ…

Mi teszi lehetővé, hogy oda kerülhessünk? A Zsidókhoz írt levélben olvashatunk erről:

Minthogy a törvény a jövendő javaknak csak árnyékát, nem pedig a dolgok igazi valóságát adja, azért azokkal az áldozatokkal, amelyeket esztendőnként szüntelenül bemutatnak, sohasem tudják véglegesen tökéletessé tenni az odajárulókat; mert nem szűnt volna-e meg az áldozatok bemutatása, ha azoknak lelkiismeretét, akik ezzel Istennek szolgáltak, és már egyszer megtisztultak, többé semmiféle bűn nem terhelte volna? De az áldozatok évről-évre emlékeztetnek a bűnre… És minden pap naponként szolgálatba áll, és gyakorta mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem tudják eltörölni a bűnöket. Ő ellenben egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, s utána mindörökre az Isten jobbjára ült, és várja immár, hogy ellenségei lába zsámolyául vettetnek. Mert egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket…Mivel azért atyámfiai, szabad bemenetelünk van a szent helybe, Jézus vére által, azon az úton, amelyet ő szentelt meg nekünk új és élő út gyanánt, a kárpiton, vagyis az ő testén át, és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: járuljunk hozzá igaz szívvel, a hit teljességével…
Zsidókhoz írt levél 10:1-22.

Találtam egy könyvet. Kölcsönkértem. Elolvastam. Így találkoztam Tábor Bélával. Érintett az írás íze, súlya, illata. Egy ember, akinek élete Isten kezébe került. Szólíthatta, megáldhatta. Nem úgy, ahogy mi az áldást elképzeljük.
Mert hogyan áldotta, miközben áldotta meg őt Isten? Mire általam említett kötete megjelent - melyre nem felelt se nép, se taps - már a fronton volt munkaszolgálatos, megjárta a német koncentrációs táborokat, aztán hazakerült, de itt is megbélyegzett ember volt, nem engedték publikálni… Felelős volt másokért, világosságért égő, áldozatul adott élete beszél Istenről.

Tele voltam azzal, amit általa Istenről, választottságról megértettem. Hálás szeretettel írtam a feleségének, aki Pesten él, s kérdeztem tőle, hol kaphatnám meg ezt a könyvet, s azt a másikat, amit még nem ismerek. Nagyon vártam, hogy válaszoljon. Két hét telt el. Most érkezett meg a csomag Tábor Béla feleségétől. És hinni is alig mertem, hogy enyém, ami érkezett, mert annál is több volt benne, mint amit kérni mertem.
Mitől lesz teljesíthető egy kérés? Mi győzi le bizalmatlanságunkat? Mitől nyílik kezünk és szívünk? Mit adok oda? Mire tarthatnak igényt? Hogy adom azt, amit adhatok? Lesz jó illat?
Öröm az áldozathozatal, érzem-e, hogy méltatlanul elfogadott életemmel tartozom, vagy önmagamnak és másoknak bizonyító kényszerből születik minden odaadásom, áldozatom?

Mi készülődik, mi bontakozik ott János apostol szemei előtt a látomásokban? Az ítélet.
Az a hetedik pecsét adta csend, félelmetes választási lehetőség. Ítéletre, kegyelemre.
A vihar előtt csendje. Véges az idő, ami lehetőséget ad a készülődésre.

AZUTÁN FOGTA AZ ANGYAL A FÜSTÖLŐT, MEGTÖLTÖTTE AZ OLTÁR TÜZÉVEL, ÉS LEHAJÍTOTTA A FÖLDRE; AKKOR MENNYDÖRGÉS, ÉGZENGÉS, VILLÁMLÁS ÉS FÖLDRENGÉS TÁMADT.

A füstölőbe, amiben eddig a füstölőszer illatozott, abba az illatozó anyagokat égető tűz, parázs kerül. Ezt hajítja az angyal a földre, ennek nyomában támad mennydörgés, földrengés, égzengés, villámlás…

Az élet-áldozatot jó illattá égető tűz kerül a füstölőbe. Valami megfordul itt, ami eddig azok életéért való volt, akik hiányoznak a megszámlálhatatlan seregből, most ezzel a mozdulattal ellenük fordul. Az időnk, ami adva van itt a világban, egyszer lejár.

Az Úr megítéli az ő népét. Rettenetes az élő Isten kezébe esni.     Zsidókhoz írt levél 10:30-31.

A HÉT ANGYAL, AKINÉL A HÉT TROMBITA VOLT, FELKÉSZÜLT A TROMBITÁLÁSRA.

Ablonczy Ágnes