AZUTÁN LÁTTAM EGY MÁSIK HATALMAS ANGYALT LESZÁLLANI AZ ÉGBŐL. FELHŐ VOLT A RUHÁJA, A FEJÉN SZIVÁRVÁNY, ÉS AZ ARCA OLYAN, MINT A NAP, ÉS LÁBAI, MINT A TŰZOSZLOPOK. KEZÉBEN NYITOTT KÖNYVECSKÉT TARTOTT, ÉS JOBB LÁBÁVAL A TENGERRE ÁLLOTT, A BALLAL PEDIG A FÖLDRE. HARSÁNY HANGON KIÁLTOTT, MINT MIKOR AZ OROSZLÁN ORDÍT. SZAVÁT FOKOZTA A HÉT MENNYDÖRGÉS IS. LE AKARTAM ÍRNI, AMIT A HÉT MENNYDÖRGÉS MONDOTT, DE AZ ÉGBŐL SZÓZATOT HALLOTTAM: PECSÉTELD LE, AMIT A HÉT MENNYDÖRGÉS MONDOTT, ÉS NE ÍRD LE AZOKAT. ÉS AZ ANGYAL, AKIT LÁTTAM ÁLLANI A TENGEREN ÉS A FÖLDÖN, FELEMELTE JOBB KEZÉT AZ ÉGRE, ÉS MEGESKÜDÖTT AZ ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ ÉLŐRE, AKI TEREMTETTE A MENNYET ÉS A BENNE VALÓKAT, HOGY NEM LESZ MÁR TÖBB IDŐ (HALADÉK). HANEM AMIKOR A HETEDIK ANGYAL TROMBITÁLNI KEZD, TELJESSÉGRE JUT ISTEN TITKA, AMINT AZT ÖRÖMHÍRKÉNT TUDTUL ADTA SZOLGÁINAK, A PRÓFÉTÁKNAK. Jelenések könyve 10:1-7.
BABITS MIHÁLY SZALADVA FÁJÓ TALPAKON
Én csak azt szeretném tudni, mi lesz ezután?
Annyi lángon átláboltunk, annyi vad csudán,
annyi véres kínon, kékes dekadencián
égő lábbal állunk itt az Óperencián.
Partos Óperenciának semmisége int:
rá se érünk félni tőle; megtorpanva mind
csak a kínt jajgatjuk, a bizsergő, tompa kínt,
kapkodva csalános táncban égő talpaink.
Ó milyen bál bírt bennünket eddig hajtani?
Olyan e homály előttünk, mint a hajnali
köd a bús kicsapongónak, kinek ajkai
kínos csókoktól sebesek, tánctól sarkai.
Krisztus urunk, jöjj, jelenj meg méltóságosan,
fájó lábunk hűs kezedbe fogd jóságosan,
könnyel öntözd meg helyettünk imádságosan,
ne engedd, hogy elepedjünk ily halálosan!
AZUTÁN LÁTTAM EGY MÁSIK HATALMAS ANGYALT LESZÁLLANI AZ ÉGBŐL. FELHŐ VOLT A RUHÁJA, A FEJÉN SZIVÁRVÁNY, ÉS AZ ARCA OLYAN, MINT A NAP, ÉS LÁBAI, MINT A TŰZOSZLOPOK.
Jézus Krisztus fényesen tündöklő alakja jelenik meg újra, a hatodik trombitaszó után.
Úgy, ahogy először felé fordulva látta őt látomásában János apostol. ( Jel.1:12-16.)
A megjelenő Égi Úr, az ószövetségi próféta látomásában leírtakat is felidézi. ( Ezékiel 1.)
Ahogy a hetedik pecsét felnyitásakor a csapások szünetelnek, úgy a hat kürt félelmetes híradása után, nem szólal meg rögtön, várat magára a hetedik. Jézus Krisztus jelenik meg újra. Megerősíteni hűséges tolmácsát, János apostolt, a mennydörgés fiát ( Boanerges ) a látót, akinek lelkére látomásban nehezedik az ítélettel, rettentéssel teli vég, jövőképe, a bekövetkezendők súlya. Égi Ura újra fényt, világosságot hoz a szorongató sötétségbe a hetedik nap, a Teremtőtől való rend szerint.
Szeptemberben valaki - a nyáron együtt töltött napok hatására - odaadással fordult felém.
Álmodni kezdtünk valamit. Sokféle lehetőséget kezdtünk látni, tervet is szőttünk, több helyre is adtunk be pályázatot. Kész voltam vele megragadni egy lehetőséget, ami ebben rejlett.
Ám szép sorban, minden hirtelen szőtt álom semmivé lett. Semmi se mozdult reményeim szerint. Se a kapcsolódás, se a hely, se a terv, se a pályázat. Minden veszni látszott, s én lassan el is fogadtam - nincs út, csak mi lestük, a nyári élmények közt ébredő örömben.
De egy pályázatról még nem érkezett hír. Vártam - az elutasítást. Előző nap kérdezett rá tervező-segítő társam, hogy jött-e hír? És én éjjel azért imádkoztam, hogy ez a válasz döntse el. Ha nem nyerünk semmit, akkor nincs vele dolgunk. ( Mennyire elvesztettem! )
Másnap jött az értesítés, igen, komoly támogatást nyertünk. Valamit ránk akar bízni a gazdánk. Hát mégis? Mi lesz? Még nem tudom. De lesz valami. Általa, aki szólt, aki felelt.
KEZÉBEN NYITOTT KÖNYVECSKÉT TARTOTT, ÉS JOBB LÁBÁVAL A TENGERRE ÁLLOTT, A BALLAL PEDIG A FÖLDRE. HARSÁNY HANGON KIÁLTOTT, MINT MIKOR AZ OROSZLÁN ORDÍT. SZAVÁT FOKOZTA A HÉT MENNYDÖRGÉS IS.
Jelenések könyvének ötödik részében hallottunk erről a könyvről, ott hangzik el a kérdés, ki méltó, hogy megnyissa, feltörje hét pecsétjét. Jézus Krisztus jelenik meg ott, egyedül ő méltó erre. Akkor megöletett bárányként jön, veszi kezébe a könyvet, és sorra felnyitja pecsétjeit.
Itt már menny és föld uraként látja őt János, egyik lába a földön, másik lába a tengereken.
És szól, nem halkan, hanem mindeneknek hallhatóan kiált. Hangja erős, mint egy oroszláné. Félelmetes mennydörgés hangja követi villámlásként megvilágító, eget-földet betöltő szavát. Jézus Krisztus, aki életét adta ezért a világért, magát érte veszítve, megnyerte azt.
Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti az ő életét énérettem, megtalálja azt…( Máté 16: 25.) Fontos, megértendő, nekünk szóló üzenet ez Jézus Krisztustól, többször előbukkan, ismétlődik ez a mondat a két másik evangéliumban is.
Tizenéves voltam, mikor ébredezett bennem a vágy: meglelni a páromat. Vallásos körben növekedtem, ott, abban a körben vágytam párra találni. Szerelmes lettem. És én ma sem tudom megmondani hogyan, de megértettem, csak akkor kaphatom ajándékként Istentől, ha kész vagyok elveszíteni. Újra, meg újra elengedtem, veszni hagytam a neki való szólás, a hódítás lehetőségeit. Mert nem én akartam megszerezni, kapni vágytam.
Egy mondat vezérelt: "Tégy engem, mint pecsétet a szívedre. mint pecsétet karodra, mert erős a szeretet, mint a halál, lángjai a tűznek lángjai, az Úrnak lángjai…" Énekek éneke 8:6.
LE AKARTAM ÍRNI, AMIT A HÉT MENNYDÖRGÉS MONDOTT, DE AZ ÉGBŐL SZÓZATOT HALLOTTAM: PECSÉTELD LE, AMIT A HÉT MENNYDÖRGÉS MONDOTT, ÉS NE ÍRD LE AZOKAT.
Mi hangzott el? Mi nem hallottuk, János nem írhatta le. Jó, avagy rossz hír? Ezt se tudjuk.
Akinek Krisztus megjelenése nem lehet valóság, annak a mennydörgés se mond semmit.
Aki hozzá tartozik, annak elég az általa eget-földet megvilágító erő jelenléte, az azt követő hét mennydörgés ráfelelő dübörgése, és beleveszhet a szó. Kicsoda lehet nekünk az Isten?
Tegnapelőtt kaptam egy írást. Egy füzetecskét, melyet olyan valaki küldött el nekem, akit pár éve ismerek. Az élete zsákutcába került. Jelentős sikerek és isteni áldás után lett vesztessé. Ebben a nekem elküldött füzetben próbál úgy fogalmazni, láttatni mint régen, de az egész írás arról beszél nekem, hogy rendezetlen, süllyedő állapotban van, most is, nem érti Isten szavát. Ennek a füzetnek nem szabadott volna megjelenni. Azért jelenhetett meg, mert nem csupán Isten szavára süket, arra is vak, amit erről láthatna.
Megírjam neki, mit gondolok? Kérdeztem tegnap a páromtól, aki szintén kezébe vette írását, de végigolvasni nem bírta. Azt felelte: ne írd meg. Nem értené, és csak megbántanád.
A szerzője miért küldte el nekem? Bizonyításképpen. Miért ne feleljek rá? Hogy ne bántsam feleslegesen azzal, hogy látom. Aki nem akar látni, az rávehető a látásra? Félek, hogy nem.
Van amikor várni kell a mondandóval, míg az a másik Isten által értővé lehet.
Megnéztünk egy filmet. hetedikes legkisebbünk is velünk nézte. Először úgy tűnt, nézheti, amikor aztán egyértelművé vált mi kerekedik belőle, nem engedtük tovább nézni.
Lehorgasztott fejjel ment, szomorúan, értette, nem értette, de elfogadta döntésünket.
Nem tudjuk, miért nem írható le a mennydörgés szava, lehet, hogy túl nehéz, még az eddigi üzeneteknél is vészterhesebb, lehet, hogy elhordozhatatlan. Az is lehet, hogy még nem jött el az ideje, hogy megízleljük ízeit, mert korán lenne megtudni. Akár egyik, akár másik, vagy egyéb az ok, tudhatjuk, a világ ura parancsára történt így, és éppen értünk, emberekért.
ÉS AZ ANGYAL, AKIT LÁTTAM ÁLLANI A TENGEREN ÉS A FÖLDÖN, FELEMELTE JOBB KEZÉT AZ ÉGRE, ÉS MEGESKÜDÖTT AZ ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ ÉLŐRE, AKI TEREMTETTE A MENNYET ÉS A BENNE VALÓKAT, HOGY NEM LESZ MÁR TÖBB IDŐ (HALADÉK).
Mi akik tele vagyunk idővel való birkózással, felfogni is képtelenek vagyunk, milyen lesz idő nélkül élni. Azt inkább értjük, mi az, hogy nincs több haladék. Félelmetes a pillanat, ha valamivel kapcsolatban ráébred erre az ember. Talán épp e közlés súlyáért pecsételődik meg az, amit János hall. Eskü hangzik, az örökkön-örökké élőre, hogy a hetedik trombitaszó után nincs többé haladék, nincs többé jelen a minden bűnt eltörlő kegyelem, mely addig van!
SELMA LAGERLÖF GÖSTA BERLING
"Végre fenn állott a pap a szószéken. A gyülekezet fölemelte a fejét. Hát igazán ott van! Nem marad el megint a prédikáció, mint az elmúlt vasárnap és sok előbbi vasárnapon is! A pap fiatal volt, magas szál, karcsú és ragyogó szépségű ember... A szeme mély volt, mint egy költőé, az álla erős, kerek, mint egy hadvezéré; minden vonása szép, finom, kifejező; lángész és szellemi élet izzik át rajta.
A templomban lévők különös megindulást éreztek, mikor így látták. Inkább ahhoz voltak szokva, hogy ingó léptekkel lássák kijönni a korcsmából…A pap oly rémítően részeges volt, hogy már hetek óta nem tudta ellátni hivatalát. Ezért vádolta be a gyülekezet…a püspöknél, a káptalannál. Most maga püspök jött el, hogy vizsgálatot tartson és ítélkezzék…
Egészen bizonyos volt, hogy a pap viselkedése túllépte a megengedhetőség határát. Akkoriban - a tizenkilencedik század húszas éveiről van szó - nem tartották valami nagy bűnnek az ivást, de ez az ember részegsége miatt elhanyagolta hivatását és azért fogja most elveszíteni…
És míg ott állott a szószéken, és várt, erőt vett rajta az a bizonyosság, hogy a templomban csupa ellensége van, ellensége ül minden padon. Az urak fönn a karzaton, a parasztok lenn a templomban, a konfirmálandók a kórusban - csupa ellenség. Ellenség taposta a fujtatót, ellenség játszott az orgonán. A prezsbiterek minden padján - ellenség. Mind gyűlölték őt…
A pap szeretett volna térdre borulni és irgalomért könyörögni hozzájuk…
Elmondta a bevezető imát és most lehajolt, hogy csöndesen elimádkozza a Miatyánkot. Amíg imádkozott, lélegzetfojtó csönd volt a templomban. De a pap hirtelen mind a két kezével megragadta a palástját…mintha az egész gyülekezet, élén a püspökkel, felosonna a szószékhez vezető lépcsőn, hogy letépje róla a palástot…
A pálinka miatt csapják el most! Elcsapott pap! Van-e annál nyomorultabb a világon? Országutak koldusa lesz, részegen hever majd a sánc mentén, rongyosan jár, csavargók közé szegődik? Ekkor olyan gondolata támadt, mely visszafojtotta torkába a szót. tudta, hogy ma utoljára szabad a szószéken állnia… Utoljára - ez megrázta a papot. Elfelejtett pálinkát, püspököt és most már csak arra gondolt, hogy élnie kell az alkalommal és hitvallást tennie, Istennek, dicsőségére.
Úgy érezte, mintha a templom padozata mély szakadékba süllyedne el, a mennyezete pedig fölemelkednék, úgy, hogy egyenesen beláthat az égbe. Egyedül, egészen egyedül állt a szószéken, lelke fölszállott az előtte megnyílott égbe, a hangja erőssé, hatalmassá lett és ő hirdette az Isten dicsőségét…Míg az ihletettség tüzes nyelve ott lángolt fölötte, addig beszélt; de mikor kialudt, mikor a tető megint leereszkedett a templomra, és a padozat megint felszállt a végtelen mélységből, akkor összegörnyedt és sírni kezdett, mert érezte, hogy az élet éppen most adta neki legszebb óráját és ennek az órának most vége.
Istentisztelet után gyülekezett az egyháztanács. A püspök megkérdezte, akar-e a gyülekezet panaszt emelni papja ellen. A pap nem volt már úgy tele haraggal és daccal, mint a prédikáció előtt. Most szégyellte magát és lesütötte a fejét. Ó, most hordják majd elő mindazt a sok nyomorúságos pálinka-históriát!
De egy sem került szóba. Mindenki hallgatott a tanácskozóterem nagy asztala körül. A pap föltekintett, először is az egyházfira nézett - nem, az hallgatott; aztán a prezsbiterekre, aztán a parasztokra, a földbirtokosokra - hallgatott valamennyi. Összeszorították az ajkukat és kissé zavarodottan néztek le az asztalra. Az egyik prezsbiter köszörülte a torkát.
- Azt vélem, jó papunk van nekünk, - mondotta. - A méltóságos püspök úr maga is hallotta, hogyan prédikált - vágott közbe az egyházfi.
A püspök a prédikáció sűrű elmaradásáról mondott valamit.
- Hát hiszen a pap is éppen úgy lehet beteg egyszer-másszor, mint a többi ember - szólt egy paraszt.
A püspök most arra célzott, hogy a gyülekezet megbotránkozott a pap életmódján. Erre egy szívvel-lélekkel védelmezni kezdték. Hiszen olyan fiatal még a papjuk, nincsen abban semmi veszedelem. Nem, ha mindig úgy prédikál, mint ma, akkor magáért a püspök úrért sem adják cserébe. Ahol nincs vádló, ott bíró sincsen. A papnak kitágult a szíve és a vér gyorsabban lüktetett az ereiben. Hát nincs többé ellenségektől körülvéve, akkor nyerte meg őket, mikor legkevésbé hitte volna. Megmaradhat tovább is hivatalában!
A vizsgálat…a parókián ebédeltek… Az ebéden nem akadt senki, aki ne örvendezett volna…
A derék püspök fölemelte poharát és beszédet tartott. Azt mondta, hogy nehéz szívvel indult el erre az útra, mert sok rossz hír jutott a fülébe. Azért jött, hogy egy Saulust találjon, de íme a Saulusból Paulus lett, aki többet fog dolgozni, mint mások együttvéve... A pap nem ivott ezen a napon és mégis mámoros volt…Mikor leszállt az este és a vendégek elhagyták, még mindig lázas gyorsasággal lüktetett a vér az ereiben. Késő éjszakáig ült a szobájában és engedte, hogy az éjszakai levegő beáradjon a nyitott ablakon - hogy lehűtse a boldogság lázát, az ujjongó nyughatatlanságot, mely aludni se hagyta…"
Látjuk-e, mint ez a pap, meg a hívei, hogy nincs más megoldás, nincs más út Istenhez, mint a bűnbánat útja? Nincs más rendezési lehetőségünk? Ám a hetedik trombitaszó után nincs többé, se idő, se haladék. De nem tudjuk meddig miénk ez a lehetőség, meddig fordulhatunk még őszinte bűnbánattal bocsánatért, Isten felé?
HANEM AMIKOR A HETEDIK ANGYAL TROMBITÁLNI KEZD, TELJESSÉGRE JUT ISTEN TITKA, AMINT AZT ÖRÖMHÍRKÉNT TUDTUL ADTA SZOLGÁINAK, A PRÓFÉTÁKNAK.
|
MILYEN EGYSZERŰ
Szürke a reggel, nincs meg a nap,
orgonabokrunk egészen csupasz,
elhagy a kedvem, mégis utolér,
bejön az ablakon, átölel a fény,
barackfánk ágán minden levél
tündöklő sárgán nevet felém,
szaggatja, cibálja, tépi a szél,
szitáló esőben táncol, földet ér,
s gyűlik a kopasz ágak alatt
az épp csak elkészült,
máris levetett, ezernyi
ünneplő ruha darab.
Meglepve ölti magára a kert
milyen egyszerű lesz majd
felöltözködni odalenn.
|
A fény, amibe itt kóstolhatunk, nem a miénk. El-elveszítjük. Az üdv kegyelemből, Krisztus által lehet miénk. De lehet az! Isten szeretete öltöztet majdan minket, érdemteleneket.
Ablonczy Ágnes