27. A két tanú

MEGHAGYOM AZ ÉN KÉT TANÚMNAK, HOGY ZSÁKRUHÁBA ÖLTÖZÖTTEN EZERKÉTSZÁZHATVAN NAPIG PRÓFÉTÁLJANAK. ŐK AZ A KÉT OLAJFA ÉS KÉT GYERTYATARTÓ, AMELYEK A FÖLD URA ELŐTT ÁLLANAK. ÉS HA VALAKI BÁNTANI AKARJA ŐKET, SZÁJUKBÓL TŰZ JÖN KI, ÉS MEGEMÉSZTI ELLENSÉGEIKET. ÍGY KELL ANNAK ELVESZNIE, HA CSAK SZÁNDÉKOZNÉK VALAKI BÁNTANI ŐKET. EZEKNEK HATALMUK VAN ARRA, HOGY BEZÁRJÁK AZ EGET ÉS PRÓFÉTÁLÁSUK IDEJE ALATT NEM LESZ ESŐ, ÉS VAN HATALMUK ARRA, HOGY VÉRRÉ VÁLTOZTASSÁK A VIZEKET, ÉS MEGVERJÉK A FÖLDET MINDENFÉLE CSAPÁSSAL, AHÁNYSZOR CSAK AKARJÁK. ÉS MIKOR ELVÉGZIK MAJD BIZONYSÁGTÉTELÜKET, A MÉLYSÉGBŐL FELJÖVŐ FENEVAD HARCRA KEL ELLENÜK, LEGYŐZI ÉS MEGÖLI ŐKET. ÉS TETEMEIK OTT FEKÜSZNEK MAJD AMA NAGYVÁROS UTCÁJÁN, AMELYET LELKI ÉRTELMEZÉSSEL SODOMÁNAK ÉS EGYIPTOMNAK HÍVNAK, AHOL AZ Ő URUKAT IS MEGFESZÍTETTÉK. ÉS A NÉPEK, ÉS TÖRZSEK, ÉS NYELVEK, ÉS NEMZETEK LÁTJÁK AZ Ő HOLTTESTÜKET, DE NEM ENGEDIK SÍRBA TENNI. ÉS A FÖLD LAKOSAI ÖRÜLNEK ÉS UJJONGANAK HALÁLUK FELETT, ÉS AJÁNDÉKOKAT KÜLDENEK EGYMÁSNAK, MIVEL E KÉT PRÓFÉTA GYÖTÖRTE LELKIISMERETÜKBEN A FÖLD LAKOSAIT. DE HÁROM ÉS FÉL NAP MÚLVA ÉLET LELKÉT ADTA BELÉJÜK AZ ISTEN, ÉS LÁBUKRA ÁLLTAK. NAGY FÉLELEM SZÁLLTA MEG AZOKAT, AKIK EZT LÁTTÁK. ÉS HATALMAS SZÓZATOT HALLOTTAK AZ ÉGBŐL, AMELY EZT MONDTA: JÖJJETEK FEL IDE! ÉS ELLENSÉGEIK SZEME LÁTTÁRA FELMENTEK AZ ÉGBE FELHŐBE ÖLTÖZÖTTEN. ÉS ABBAN AZ ÓRÁBAN NAGY FÖLDRENGÉS LETT? ÚGYHOGY A VÁROS TIZEDRÉSZE ÖSSZEDŰLT, ÉS ÉLETÉT VESZTETTE A FÖLDRENGÉSBEN HÉTEZER EMBER. A TÖBBIEK MEGRÉMÜLTEK, ÉS DICSŐSÉGET ADTAK A MENNY ISTENÉNEK.…     Jelenések könyve 11:3-13.

Hogy, hogy nem egy emlék bukkant fel bennem pár évvel ezelőtt... Sötét este vonulunk, kint a kispesti utcán, mi testvérek, elől a legidősebb, és aztán sorban a többi, egymásba kapaszkodva, nem félünk, hangosan énekelünk… El is meséltem több testvérem jelenlétében ezt, s nagy meghökkenésemre azt mondta az egyik bátyám: - Álmodtad húgom, én egyáltalán nem emlékszem ilyenre. Kérdeztem a többieket is, és kiderült, senki, senki nem emlékszik rá.
Álmodtam ezt az összekapaszkodást? Nem tudom. Egy biztos, elevenebben él bennem, mint sok egyéb, amire emlékeznem kéne. Tanú nincs rá.

Az egyik esti tévéfilm főhőse egy férfi, aki szenved felesége hidegsége miatt, és házasságon kívül talál valakit, aki úgy felel rá, ahogy vágyik rá. De ez a kettősség, állandó vívódást okoz, nem képes hátat fordítani feleségének, kivel gyermek, és közös ügyek kötik össze, és persze vágyainak, szeretőjének sem. Végül ír pár sort szeretőjének, hogy fejezzék be kapcsolatukat, és autóba ül. Ám nem küldi el a levelet, zsebében marad, mert másképpen dönt. Útközben megáll, telefonál neki, hogy várja. Aztán halálos autóbalesetet szenved, feleségéhez kerül a levél, mely azt bizonyítja, velük akart maradni. Szeretője pedig megkapja a végső telefonüzenetet. Nem tisztáznak a hölgyek semmit, s mindkettő igen jó szívvel gondol rá. Tudni vélik az igazságot - a levél, és a telefonüzenet nyilvánvaló bizonyság a kezükben. És mintha ettől szép és jó lenne a film vége. De hamis a bizonyíték és a bennük maradó kép is.

Miképp tanúskodunk magunk és mások érdekében? Vajon ráébredtünk már ember voltunk kiúttalanságára? A héten egy riportban valaki erről a döbbenetről úgy beszélt, gyűlölettel teli, végtelen keserűséggel, mint amiből nincs kiút, mint ami végül mindent és mindenkit megront, maga alá temet…

MEGHAGYOM AZ ÉN KÉT TANÚMNAK, HOGY ZSÁKRUHÁBA ÖLTÖZÖTTEN EZERKÉTSZÁZHATVAN NAPIG PRÓFÉTÁLJANAK.

Isten két tanújáról van itt szó, akiknek meghagyta mit tegyenek Bizonyosságuk van megbízása felől. Akit Ő bíz meg, annak megadja, mit kell mondani, közli velük, miért, mire küldi őket.
Az Ő prófétáinak mindig nehéz a sorsa, mert nem csak azt látják előre, miképpen következik be az ítélet népük számára, hanem azt is végig kellett nézni, hogy azok többnyire ellenük fordulnak, úgy vesznek bele a bűnbe, a nyomorúságba. Pedig Isten mindig-mindig figyelmeztetésül, és az emberek megtérésért küldi el tanúit, követeit.
Ennek a két tanúnak zsákruhába kell öltözni. Ez pedig a gyász, a bűn és a bánat öltözete.
Végső ítéletet hirdető-hordozó szavukat erősíti öltözetük. Számukra az öltözet jelképe annak, amit látnak és éreznek. Azok, akik csupán a maguk gondolatai körül forognak, akik hallgatják őket, azok értetlenül nézik, terhükre vannak mindazzal, amit láttatnak, prófétálnak.

ŐK AZ A KÉT OLAJFA ÉS KÉT GYERTYATARTÓ, AMELYEK A FÖLD URA ELŐTT ÁLLANAK

Zakariás könyve negyedik fejezetének történéseire utal az itt leírt jelenésekbeli kép:

"Mit látsz? Én így feleltem: egy színarany lámpatartót, tetején egy tál, hét mécses van rajta...Két olajfa áll mellette, az egyik a táltól jobbra, a másik balra…Mit jelent ez a két olajfa a lámpatartó jobb és bal oldalán? Másodszor is megszólaltam és megkérdeztem… Ekkor így felelt: Ezek ketten a felkentek, akik az egész föld Urának szolgálatára állnak."

Isten tanúbizonyságai, az ő szolgái nemcsak tudják mi a dolguk, mi van rájuk bízva, hanem mindvégig ott állnak Isten előtt. Aki Isten előtt áll, az nem mások érzései és elvárásai szerint beszél és cselekszik. Látszik, és láttat. Ütközőpont. Megfeszül Isten és emberek között.

Különös, legendaszerű történetet írt le Dosztojevszkij egy gonosz öregasszonyról, aki csak magának élt, önző volt és könyörtelen. Amikor meghalt, az ördögök örömmel vitték a pokol mélységes mélyére. De ennek az öregasszonynak is volt őrangyala, és ez nagyon szomorú volt, amikor látta, a rábízott lélek gyötrődését a pokolban. Átgondolta az asszony életét, keresett valami enyhítő körülményt, valami jócselekedetet, amivel odaállhatna Isten elé és irgalmat kérhetne számára. És talált valamit: egyszer régen, amikor a kertjében volt, elment mellette egy éhes, öreg koldus, és kért tőle valami ennivalót. Akkor kihúzott a földből egy szál fiatal hagymát, és odaadta a koldusnak. Semmi másra nem hivatkozhatott az angyal, de ezzel odaállt Isten elé, és ezért kegyelmet kért az elkárhozott léleknek. Isten ezt mondta neki: jól van, menj le érte a pokolba. Te fogjad a hagyma szárát, ő pedig kapaszkodjon bele a hagyma gumójába. Ha nem szakad el a hagyma szára, kijöhet a kárhozatból. Az őrangyal boldogan szállt le a mélységbe. Hamar megtalálta az öregasszony lelkét, és az Isten rendelkezése szerint húzta-húzta kifelé a pokolból. Meglátták azonban a többiek, hogy mi történik, és aki csak tehette, görcsösen kapaszkodott az asszony lelkébe: segíts ki, vigyél ki minket is erről a gyötrelmes helyről. De ő a pokolban is önző és gonosz maradt. Nem engedte, hogy mások is kiszabaduljanak vele együtt. Elkezdte rázni, lerugdosni magáról a többieket. Pedig a hagyma szára bírta volna az egész lélekfürtöt! Amikor az utolsó kapaszkodót is sikerült leráznia magáról, akkor szakadt el a hagyma szára, és akkor ő is visszahullott a pokolba…

A történet szerinti asszony nem bírt felvállalni másokat. Mindenkit leráz, eltaszít, csak magáért harcol. Senki más nem számít. Mennyire mások Isten tanúi, akiknek életük sem drága, veszni hagyják, másokért. Mernek céltáblává lenni, jelt adva, veszíteni.

A szenvedés, a próba, az erőnket meghaladó feladat és út közben derül ki, mifélék vagyunk.
Merjük látni mi születik, mi ébred bennünk? Vagy igazolásokat keresünk magunk számára, és ellenségünknek érezzük azt, aki látni, és láttatni meri bűneinket, hiányosságainkat?
Ha egy próféta Isten megbízásából szól, a vele szembefordulók nem emberrel ütköznek.
Félelmetes dolog azzal ütközni aki az isteni szó, isteni üzenet hordozója.

ÉS HA VALAKI BÁNTANI AKARJA ŐKET, SZÁJUKBÓL TŰZ JÖN KI, ÉS MEGEMÉSZTI ELLENSÉGEIKET. ÍGY KELL ANNAK ELVESZNIE, HA CSAK SZÁNDÉKOZNÉK VALAKI BÁNTANI ŐKET. EZEKNEK HATALMUK VAN ARRA, HOGY BEZÁRJÁK AZ EGET ÉS PRÓFÉTÁLÁSUK IDEJE ALATT NEM LESZ ESŐ, ÉS VAN HATALMUK ARRA, HOGY VÉRRÉ VÁLTOZTASSÁK A VIZEKET, ÉS MEGVERJÉK A FÖLDET MINDENFÉLE CSAPÁSSAL, AHÁNYSZOR CSAK AKARJÁK

Az Ő tanúira jellemző, hogy emberfölötti hatalmuk van, de sosem maguktól és magukért használják. Ellenük fordulni félelmetes. Az utolsó idők közepette a két bizonyságtévő szava halálos ítéletet közvetít, félelmetes intés a megtérésre.
Az isteni hatalommal megerősített prófécia az emberért hangzik el, még az utolsó trombitaszó elhangzása előtt is. Erre az üzenetre felelni kell. Mindenkinek. Vagy így, vagy úgy.
Vagy bólintani, vagy elfordulni.

MIKOR ELVÉGZIK MAJD BIZONYSÁGTÉTELÜKET, A MÉLYSÉGBŐL FELJÖVŐ FENEVAD HARCRA KEL ELLENÜK, LEGYŐZI ÉS MEGÖLI ŐKET

Az Ő tanúinak élete, az Ő kezében van. El kell végezni feladatukat, be kell teljesedni annak, amit Isten gondolt, amit megenged életükre nézve. Nem ők szabják meg a feltételeket. Megszólított, végsőkig elkötelezett, odaszánt életű eszközei Istennek.
Félelmetesnek tűnik az Istennek való kiszolgáltatottság. Mi sokszor nem értjük, miért történhet velünk rossz. Háborgunk is. Ám ha ott maradunk, Isten színe előtt, a világosságban, kiderülhet számunkra. Ha előbb nem, akkor majd a végső számadásnál.

A fenevad legyőzheti őket. De csak akkor, amikor megengedi Isten. János apostol látja, és láttatja, hogy akkor, ott megengedi. Harcuk vereségbe fúl. Emberileg csúfosnak tűnő kudarc.

Jézus Krisztussal szemben is megtörténhetett. Hatalma volt, de nem élt vele. Rábízta magát, sorsát Istenre. Miféle hatalom ez? Másokért mozduló, Istenről beszélő, emberfeletti hatalom. Veszíteni másokért.

TETEMEIK OTT FEKÜSZNEK MAJD AMA NAGYVÁROS UTCÁJÁN, AMELYET LELKI ÉRTELMEZÉSSEL SODOMÁNAK ÉS EGYIPTOMNAK HÍVNAK, AHOL AZ Ő URUKAT IS MEGFESZÍTETTÉK. ÉS A NÉPEK, ÉS TÖRZSEK, ÉS NYELVEK, ÉS NEMZETEK LÁTJÁK AZ Ő HOLTTESTÜKET, DE NEM ENGEDIK SÍRBA TENNI. ÉS A FÖLD LAKOSAI ÖRÜL-NEK ÉS UJJONGANAK HALÁLUK FELETT, ÉS AJÁNDÉKOKAT KÜLDENEK EGYMÁSNAK, MIVEL E KÉT PRÓFÉTA GYÖTÖRTE LELKIISMERETÜKBEN A FÖLD LAKOSAIT

Itt derül ki, hogy ember által felfogható értelme van annak, ami történt. Ijesztő kép. Haláluk fölött örvendeznek a föld lakosai. Éppen azok, akik bennük látták saját kínjaik, lelkiismeret-furdalásaik, szenvedésük okát. Örvendeznek haláluk miatt. Gyönyörködnek vesztükben!
Ha ezek végre ráébrednének, mi lakik szívükben? Ha látnák saját gonoszságukat! Vagy ez se elég? Semmi sem elég azoknak, akik önigazolásaikkal megkeményítik szívüket?
Mennyit áldoz még Isten kincseiből a veszni kész emberekért?

DE HÁROM ÉS FÉL NAP MÚLVA ÉLET LELKÉT ADTA BELÉJÜK AZ ISTEN, ÉS LÁBUKRA ÁLLTAK. NAGY FÉLELEM SZÁLLTA MEG AZOKAT, AKIK EZT LÁTTÁK. ÉS HATALMAS SZÓZATOT HALLOTTAK AZ ÉGBŐL, AMELY EZT MONDTA: JÖJJETEK FEL IDE! ÉS ELLENSÉGEIK SZEME LÁTTÁRA FELMENTEK AZ ÉGBE FELHŐBE ÖLTÖZÖTTEN.

Megtörtént, ami még megtörténhetett, azokért akikért még egyre folyik a harc. Végül Isten mások szeme láttára magához emelte azokat, akik mindvégig, halálukig hűséges szolgái, szószólói, tanúi voltak. És ez is, igen, még mindig azokért történik, akik végre ráébredhetnek arra, miben élnek, mit veszhetnek el.

Valaki egyszer így mondta nekem - mikor ráébredt, mennyire igazolódik, amit egy ügyre nézve éreztem, láttam, és előtte is kimondtam: - Elismerem, igazad volt, de a módszereiddel akkor sem értek egyet! Látszott rajta, hogy még mindig bűnbakot keres, rám hárít, s azt se akarja látni, amit lát.

ÉS ABBAN AZ ÓRÁBAN NAGY FÖLDRENGÉS LETT, ÚGYHOGY A VÁROS TIZEDRÉSZE ÖSSZEDŰLT, ÉS ÉLETÉT VESZTETTE A FÖLDRENGÉSBEN HÉTEZER EMBER. A TÖBBIEK MEGRÉMÜLTEK, ÉS DICSŐSÉGET ADTAK A MENNY ISTENÉNEK.

Dicsőséget adnak Istennek? A pusztulás közepette? Félelmünkben és rémületükben? Milyen más az, amikor a szívünk telik meg örömmel, ha azért dicsérjük, mert rátaláltunk, megigazíttattunk általa, mert hozzá tartozhatunk, neki szolgálhatunk, üdvöt remélhetünk…

"Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, ha valaki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen"     János 3:16.

Ablonczy Ágnes