3. Isten beszédéért…

ÉN JÁNOS, ATYÁTOKFIA ÉS TÁRSATOK A SZENVEDÉSBEN ÉS KIRÁLYSÁGBAN ÉS A JÉZUSRA VALÓ ÁLLHATATOS VÁRAKOZÁSBAN, A PATMOS NEVŰ SZIGETEN VOLTAM AZ ISTEN BESZÉDÉÉRT, ÉS A JÉZUSRÓL VALÓ BIZONYSÁGTÉTEL MIATT.
ÚRNAPJÁN ELRAGADOTT A LÉLEK, ÉS HÁTAM MEGETT HATALMAS HANGOT HALLOTTAM, TROMBITASZÓHOZ HASONLÓT, AMELY EZT MONDTA: ÍRD MEG EGY KÖNYVBE, AMIT LÁTSZ, ÉS KÜLDD EL A HÉT GYÜLEKEZETNEK:
EFÉZUSBA, SZMIRNÁBA, PERGAMUMBA, TIATIRÁBA, SZÁRDISZBA, FILADELFIÁBA ÉS LAODICEÁBA.

ÉN JÁNOS, ATYÁTOKFIA ÉS TÁRSATOK…

Kik lehetnek atyánkfiai, kik a társaink, mi módon, miképpen, mi által, mennyire lehetnek azok?

RACHEL FIELD: AZ ÉLET ÚJRA SZÉP

Két fiatal lányról szól a regény. Édesanyjuk autóbaleset miatt korán meghal, s nem sokkal később apjukat is elvesztik. Rokonok fogadják be őket, jó módban növekednek. Az idősebbik lány szerelmes lesz, eljegyzi magát valakivel, akit az egész család szívesen fogad. Úgy tűnik, minden helyére került az életében. Ám nem sokkal később fertőző agyhártyagyulladás miatt elveszíti hallását. Megmarad, de semmit se hall. Aztán hosszú időn át orvostól orvosig jár, sikertelenül. Épp feladná, magát a reményt is, mikor hazatérve, új orvos kerül a településre, aki szeretné, az ő gyógymódját kipróbálni. A lány nem akarja vállalni az újabb tortúrát, már annyit szenvedett hiába, de az orvos reménységet ébresztőn kitartó. Végül bólint, de senki se tudhat róla, hogy kezeli. Néhány hónap múlva, a közeli nagyvárosban csoda történik:

„Nyilván kevésbé ügyeltem, mint máskor; mert általában igen óvatosan szoktam átmenni az utcán. Éppen az úttest közepén voltam. Hirtelen megdermedtem, mintha villám csapott volna le előttem. Reszketett minden tagom. Hang! Hangot hallottam! Autókürt rikoltott rám, csikorgott a fék, - s ahogy szédülten körülnéztem, mellettem volt egy teherautó, olyan közel, hogy éreztem a hűtőjéből gőzölgő meleget. Nem mozdultam. Eszelősen nevettem a sofőrre, aki elszörnyedve bámult rám. Én pedig csak ott álltam a kocsija előtt, és esztelenül ujjongva nevettem az arcába. Nem tudom hány másodpercig álltam mozdulatlanul a teherautó előtt… Az térített magamhoz, hogy öklüket rázzák felém. Bárhogy töröm is a fejem, nem emlékszem vissza, hogyan jutottam át a tér túlsó oldalára. Nem bántam, hogy a járókelők megbámulnak; nem bántam mit gondolnak felőlem. Egy autókürt hangjában megnyilatkozott előttem a csoda, a leírhatatlan és elmondhatatlan csoda, amelyhez immár semmi kétség sem férhetett. Nem tudom mennyi ideig ültem a padon, a hideg szélben, zokogva, és mégis mennyei-boldogan; Talán így érezheti magát, aki előtt megnyílik az örökkévalóság kapuja, s egyszerre lehull róla testi életének minden nyűge. Ám meglehet, hogy ilyen túláradó boldogság csak akkor önti el az embert, amikor már elvesztette minden hitét, s egyszerre csak megérzi, hogy újból éled az elpusztult reménység…
Az autókürt hangja óta ugyan semmiféle újabb jel nem mutatkozott, mégis, bizonyosan tud tam, hogy azt a hangot jól hallottam… Nem maradhatok tovább… haza kell utaznom…
A türelmetlenség egy órával előbb hajszolt ki a pályaudvarra, mint kellett volna. De most nem búsított a váróterem sivár hangulata, és a hozzá fűződő sok-sok vigasztalan emlék… Hirtelen felálltam, a távíróhivatal ablakához siettem, kihúztam a borítékból egy távirati űrlapot… A távirat kézbesítő talán már tíz órakor megérkezik az orvos lakására…"

És mégis, mikor néhány óra múlva hazaérkezik, már nyoma sincs benne az ujjongásnak. Annyira nincs, hogy kezelőorvosa, aki megkapta táviratát, értetlenül nézi, kérdezi:

„- Amióta megkaptam táviratát…azóta itt ülök és várom. Tudom, hogy nagyon boldog volt, amikor föladta. Mi történt azóta?"

Az örömét meg tudta volna vele osztani, azért táviratozott. Ám kétségbeejtő élményét, ami az úton ráébresztette arra, hogy becsapta a húga és a vőlegénye, hogy hiába gyógyul meg, ha elveszíti párját. Mert így ő nem akar élni, nincs kiért gyógyulni, és nem képes elmondani. S bár saját szemével látta őket, akik becsapták, akik észre sem vették, még tudomásul venni se akarja, inkább igazolná, hogy rosszul látta. Ám szorongásán nem tud úrrá lenni.
Milyen nehéz lehetett őt így, újra kétségbeesetten látni annak az orvosnak, aki szerette volna meggyógyítani, aki fáradozott érte, s mindent megtett azért, hogy újra egészséges legyen.

ÉN JÁNOS, ATYÁTOKFIA ÉS TÁRSATOK A SZENVEDÉSBEN ÉS KIRÁLYSÁGBAN ÉS A JÉZUSRA VALÓ ÁLLHATATOS VÁRAKOZÁSBAN…

János nevén nevezi magát, egyben azok atyjafiának, akik vele együtt üldöztetést szenvednek, de Krisztus királyságában és uralmában részesek, s várják királyuk visszatértét.
Állhatatosan.

Mi miben vagyunk társak? Miféle kötelékek kötnek minket ide, vagy máshová, mi a fontos, ha hétről, hétre újra, meg újra eljövünk? Testvérek, atyafiak vagyunk? Mi tesz azzá?
Szenvedésben és királyságban vagyunk testvérek? Megigazíthatóságban, megváltásban?
Megosztható az, amikor igazi baj van? Ennek a regénybeli fiatal lánynak segítségre volt szüksége, de nem volt olyan embere, aki előtt vállalni tudta volna önmagát, megcsaltságát.

Egy bibliaismereti versenyen voltam, ahol az általános iskolásoknak választani kellett egy történetet az Apostolok cselekedetei könyvből. Előadni. Meglepett, hogy nincs közte Ananiás és Szafira története. ( Ap.csel.5:1-11.) A legdrámaibb. Miért? Mert nem is kínálták a gyerekek számára? Persze tudom a választ. A keresztyének többsége az ebben történteket legszívesebben kifelejtené az Újszövetségből. Mert kegyetlen történet. Mert arról szól, hogy Istent nem lehet becsapni, és tilos igazolni, igazoltatni az odatartozást, ha a szívünk nem az övé. Mert Ő gyűlöli a hamisságot. Annyira, hogy amikor Ananiás és Szafira odaadásuk bizonyításaképpen elviszi az apostolok elé, s eladott birtokaik árának mondják azt, ami csak része, - halál sújtja őket. Nem engedi nekik igazolni Isten, azt, ami nem történt meg. De miért ennyire szigorú?
Tilos igazolni azt, ami nem történt meg. Magunknak se, és másoknak se. Nem ez a szeretet, nem ettől leszünk testvérek. Ez hamisság, a farizeusság gyökere. Jézus egyedüli ellenségei a farizeusok voltak, a jók, akik magukkal mértek, akiknek nem volt szükségük megigazításra. S mi készek vagyunk, újra meg újra, hovatartozással mérni, cselekedettel igazolni. Annak az egész gyülekezetnek meg kellett rettenni, érezni, milyen átok ez. Ma láthatjuk, mennyire az. Az alakuló egyházi közösségek egymással vetekednek, kik igazabbak, pedig összetartozni akkor lehetne, ha valóban megigazítottak lennénk, akik kegyelemre szorulnak.

A PATMOS NEVŰ SZIGETEN VOLTAM AZ ISTEN BESZÉDÉÉRT, ÉS A JÉZUSRÓL VALÓ BIZONYSÁGTÉTEL MIATT…

Miért, és mi miatt van János Patmos szigetén? Mi az oka, és mi a célja ottani jelenlétének? Bizonyságtétele miatt szenvedésben, megpróbáltatásban, üldöztetésben van része, így kerül az ottani kőbányába dolgozni. Ez a nevén nevezhető, külső ok.
De a cél, egészen más. Isten beszédéért, szaváért van ott. Amit neki ott, el akar mondani.

Amikor én két éve leestem a magasból, és koponyaalapi töréssel a kórházban feküdtem, akkor a nyilvánvaló ok a fejem összetörése volt, amiért a kórházba kerültem. Ám a cél más volt. Valaki így mondta akkor: - Maga nem azért esett le mert az unokája lerántotta…
És hálás vagyok azért, hogy így mondta. Segített a baleset okát és célját elválasztani.
Mert aki Istené, azzal nem véletlenül történnek dolgok. Testvérem volt abban, hogy megérthessem a nekem szóló, értem szóló üzenetet.
Csak annyira tört a koponyám, hogy a tényt megéljem, hogy ott maradhattam volna, hogy sérülhetett volna beszédem, hallásom, látásom, mozgásom, mert hisz egy ilyen koponya-alapi törés belső vérzéssel jár, ami bármelyiket okozhatja. De nem okozta. Nem tudom, volt-e egy milliméter, hogy nem. Nem az volt a cél. Ám az ok kellett a célhoz. Ami miatt oda kerültem.

ÚRNAPJÁN ELRAGADOTT A LÉLEK…

Aki érzi, elfogadja, hogy az ok - mely miatt bajban van, szomorú, beteg, eltaszított, megvetett - csak arra való, hogy értővé tegye a Szentlélek, azt megragadhatja, annak fülét hallóvá teheti, Isten beszédére, a bizonyosságra, hogy Ő szólítja.

PILINSZKY JÁNOS: KI ÉS KIT?

Fények és árnyak…
hová kerültem?

…Ki is van itt, ki van jelen,
és ki figyel, s kit is figyel?

Amikor ott a kórházban, kínjaim közt végigimádkoztam az éjszakát, s aztán az ítéletemet olvastam, nem volt számomra kérdés, hogy nekem szól-e! Fájt, de bizonyosságot hordozott, azt, hogy annak királyságában vagyok, annak uralma alatt, aki megváltott, és meg tud szabadítani attól is, ami ellenem szól. Nem tudok olyan helyzetet - azok után, amit akkoriban a baleset előtt megéltem - amiben ezt bárki mondhatta volna nekem. Akkor mondhatta - nekem.
Félelmetes gyönyörűség. Ok és cél közepette - érteni az okot, és megérezni benne a célt.

Aki ilyenkor testvérként közel van, aki valóban atyafi, az átéli, az átérzi, az társ, testvér lehet.
Aki az okról tud csupán, az nem tud mást, mint azt szóvá tenni, megvallott ítéletünket ellenünk fordítani, saját magukat igazolni azzal, amit mi megértünk.
Megéltem ezt is. Hogy azóta, van aki hinni akarja, hogy helyén van, mert engem megítélt az Isten. Nem a találkozás csodája hatott rá, hanem önmagát igazolta az ellenem kimondottal, hogy ő nem ítélhető. Nem atyafi, nem testvérem. Kiderült számomra, fájhat érte a szívem.

HÁTAM MEGETT HATALMAS HANGOT HALLOTTAM, TROMBITASZÓHOZ HASONLÓT…

János, elragadtatottságában először hangot hall. Hatalmas hangot, trombitaszóhoz hasonlót. Háta megett… Nem lát, nem víziói alapján magyaráz. Még csak hallja. Csak?
Nem álmodik, nem szendereg, hanem elragadtatott, érinthető, isteni szót-halló állapotban van.

Az említett regénybeli fiatal nőnek elragadtatott állapota addig tartott, míg az oknak örülni tudott. Abban a pillanatban, mikor életének alakulásában keserű fordulat jött, semmivé lett öröme, elragadtatása, ami addig betöltötte. Ami emberi, az emberi szinten maraszt.

Amikor Isten engedi a nehéz helyzeteket, akkor övéinek szabad a célra, a szóra éhessé lenni. Arra a szóra, mely lelkünket érinti, olyan erővel, olyan bizonyossággal, ami semmiféle szóhoz és hanghoz nem hasonlítható. Talán csak a megfoghatatlan támadó mennydörgéshez.

AMELY EZT MONDTA: ÍRD MEG EGY KÖNYVBE, AMIT LÁTSZ…

Érti a szót. Még nem lát, itt még csupán az hangzik el, hogy látni fog, és azt majd le kell írni.

Sok évvel ezelőtt, amikor még szinte egész életem előttem állt, találkoztam ezzel az Igével. Olvastam én a Bibliát, előtte is, utána is, ki tudná felsorolni mi minden felejtődött el. Ám ez a mondat, megmaradt. Azt se tudtam, hol olvastam. De úgy olvastam, hogy hallottam. Beíródott. Tudtam, hogy majd írnom kell. És azt kell majd leírnom, amit Isten szava diktál. Úgy tűnhetett, hosszú-hosszú évekig, semmi se teljesült belőle. De a szó, a hang ott volt, lelkem mélyét érintette. Már akkor, még megvalósulatlan idején is.

János, Boanerges, Mennydörgés fia. Megszólítása óta. És most, Patmos szigetén, küzdelmes élete végén, megragadható, hallja a félelmetes erejű hangot, teljesítheti küldetését.
Láttam egyszer, évekkel ezelőtt egy filmet. Az a címe: Stalker. Világhírű filmrendező filmje, aki az emberi élet kiszolgáltatottságát, az embert lépésre kényszerítő erők rugóit, eredetét keresi, kutatja, ezeket próbálja ábrázolni, megjeleníteni.
A főhősök, ki tudja hol, egy labirintusnak gondolható épületben keresik, ki tudja mit, míg végül egy szobához érkeznek. És nem mernek bemenni. Az ajtó nyitva van, a huzat ki-be csapkodja, néha elővillan, mi van ott benn, de félnek, képtelenek bemenni. A sejtéseiket mondják ki, s abból derül ki, mi lehet odabenn…
Valaki, aki látta ezt a filmet - egy csapat fiatallal együtt - kíváncsi lett arra, vajon mit értenek ezen a szobán, a film képei, és a főhősök szavai nyomán?

Így fogalmazták meg a gyerekek: