ÉS AMIKOR TEHÁT LÁTTA A SÁRKÁNY, HOGY LETASZÍTOTTÁK A FÖLDRE, ÜLDÖZNI KEZDTE AZ ASSZONYT, AKI A FIÚT SZÜLTE, DE AZ ASSZONYNAK KÉT HATALMAS SZÁRNYAT ADTAK, HOGY ELREPÜLHESSEN A PUSZTÁBA, AZ Ő HELYÉRE. OTT TÁPLÁLTÁK EGY ÉVIG, ÉS KÉT ÉVIG, ÉS FÉL ÉVIG, A KÍGYÓ ELŐL ELREJTVE. A KÍGYÓ PEDIG AZ Ő SZÁJÁBÓL AZ ASSZONY UTÁN VIZET LÖVELLT, MINT EGY FOLYÓT, HOGY ÁRADATÁVAL ELSODORTASSA. DE A FÖLD SEGÍTETT AZ ASSZONYON, MERT MEGNYITOTTA SZÁJÁT, ÉS ELNYELTE A FOLYÓT, AMELYET A SÁRKÁNY LÖVELLT SZÁJÁBÓL. EKKOR MEGHARAGUDOTT A SÁRKÁNY AZ ASSZONYRA, ÉS ELMENT, HOGY HADAKOZZÉK A TÖBBIEKKEL, AZ ASSZONY MAGVÁBÓL VALÓKKAL, AKIK AZ ISTEN PARANCSAIT MEGŐRZIK, S AKIKNÉL MEGVAN A JÉZUS BIZONYSÁGTÉTELE. ÉS A TENGER FÖVENYÉRE ÁLLT.
Jelenések könyve 12:13-18.
Az elmúlt héten, épp itt, megtelt a szívem valami különös jóval, lelket derítő fénnyel, világossággal. Aztán jöttek a napok, s mint aki tűzvonalba tévedt, sorra értek a támadások.
Levelet kaptam. Aki írta, előre ítél, skatulyáz engem - mielőtt még levelére válaszoltam volna. Másnap egy vendégségben, két ember kérdésére felelve, örömteli beszámolóba kezdtem, ám valaki odajött, szavaimba akadt, megkérdőjelezte szolgálatomat, hangolta az addigi beszélgetőtársakat. Következő nap valaki meglátogatott, és saját érzései szerint fordította ki mindazt, amiben több év után végre békét, nyugalmat találtam. Aztán egy alig-alig burkolt elutasítás érkezett az egyik iskolaigazgatótól, épp induló ifjúsági ügyünkre nézve…
Azt kellett éreznem - akarom, nem akarom - támadnak, harcban vagyok, célpont vagyok.
BABITS MIHÁLY: ÚJ ESZTENDŐ
Idegeimen apokaliptikus
zene tombol, bábeli gyermekágy
a világ, véres lében remeg és
csikorog - ó jaj! ki a kínokban
ki a kínokban vajúdó? Én vagyok,
te vagy, mi vagyunk, egy lett mindenki
e kínok apokalipszisében, e
véres ágy vonaglásában, rángunk és
futkosunk, patkánymódra, óriás
talpak alatt, jaj! véres és vértelen
kaszák villódznak a tetemszagú
légben, és torkon lehel a ragály
csontpalotákból idegen zene szól
viharok paradicsoma kibomlik.
Mit szólsz, ég és föld? Mit rántasz, iszonyú
új esztendőkbe ég? A föld hallgat és
zordan karikáz sötét telében - de egyszer
ébrednie kell, és akkor mit mond majd
változatlan szép tavaszával, mit mond
feldúlt erdeivel, mit mond eleven
erőivel, mit mond rettenetes
ugarain kisarjadó vadvirágok
ezer beszédes szemeivel - Ember,
te züllött, véres, rossz kártyás, éji veszett
játékodból a réten ocsúdva - hogy fogsz
a vadvirágok szemeibe nézni?
AMIKOR TEHÁT LÁTTA A SÁRKÁNY, HOGY LETASZÍTOTTÁK A FÖLDRE, ÜLDÖZNI KEZDTE AZ ASSZONYT, AKI A FIÚT SZÜLTE
Különös történetet olvastam egy asszonyról. Bennem a Jelenések könyvének 12. részében szereplő, napbaöltözött asszony képét idézte, aki gyermeket vár, majd vajúdik, akire les a sárkány, hogy elnyelje születendő gyermekét, és üldözze őt.
Lázár Ervin történetében is egy védtelen, üldözött asszony érkezik gyermekével a faluba,
jó s gonosz érzéseket ébresztve az ott lakókban…
LÁZÁR ERVIN: AZ ASSZONY
„Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott göröngyöket didergetett a táj. Ebből a sötétségből jött elő az asszony, csecsemő fiát a melléhez szorította. Nem tudni merről jött, azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az ajtó előtt, mert nem kopogott.
- Az istenért, jöjjön be, hiszen megfagy - mondta neki anyám.
Az asszony nem mozdult, szemét szüleimre emelte, és csendesen így szólt:
- Engem üldöznek.
- Egy nőt? Csecsemővel? Miért? - kérdezte apám.
Anyám szelíden megfogta a karját.
- Jöjjön már be.
- Nem követtem el semmi rosszat - mondta az asszony, de még mindig nem indult befelé - Azt mondták, aki segít rajtam, azt is nagyon megbüntetik.
- Jöjjön csak be.
Nagyon szép asszony volt. Levetette furcsa aranyszegélyű, világos köpönyegét, kibontotta a pólyából kisfiát, tisztába tette, megszoptatta. A kisgyerek ránk nevetett, fogatlan, bölcs nevetéssel.
- Csak karácsonyig. Karácsonykor már lesz hova mennünk - mondta az asszony…
Tudom, akkor mindannyian Bederik Durira gondoltunk. Aki ugyan nem lakott Rácpácegresen, de itt ólálkodott mindig a környéken. Valami csősz, mezőőr vagy erdőkerülőféle volt. Lelövöldözte a határba tévedt kutyáinkat, megríkatta a gyerekeket… Igen, őtőle félni kellett.
Pedig mióta az asszony a gyerekkel megérkezett, egyre gyakrabban keringélt körülöttünk, s azután, hogy a hirdetményt fölolvasták, egészen elszemtelenedett.
A katonák terepszínű dzsippel érkeztek, addig nyomták a dudát, amíg mindenki előszállingózott a házakból. Egy katona fölállt, ordítva olvasott. Egy nőt keresnek, csecsemővel. Bárki látja, köteles jelenteni. A parancs megszegőjét a helyszínen agyonlövik, házát porig rombolják. Fagyott szívvel álltunk, kutatnak-e? De nem, odébbálltak. Csak Bederik Duri nem állt odébb, sőt, megindult a házunk felé.
- Ha akarja, most rögtön elmegyek - mondta az asszony apámnak. - A kerten át, nem veszi észre senki.
- Nem megy sehova! Öt nap múlva karácsony, addig ki kell bírnunk. Bújjanak el!
Bederik Duri estig ott ült. Fülelt, gyereksírásra lesett. Azt aztán leshette! Mert alighogy kényelmesen elterpeszkedett a konyhában, odakint, a gazdasági épületek takarásában megjelent a Jósvai Jancsi. Addig integetett anyámnak, amíg észre nem vette.
- Mit akar János?
- Az asszony meg a gyerek miatt…
- Milyen asszony? - rebbent meg anyám.
- Ne tessék félni, tud róla az egész puszta… Amíg ez itt ül, jobb helye lenne nálunk.
A kerten át észrevétlenül átjöhetnek.
Így került az asszony a gyermekkel Jósvaiékhoz, majd amikor Bederik Duri körülöttük kezdett szaglászni, átmentették őket az alsó ház családjaihoz, aztán a fölső házba került, majd vissza a középsőbe, nem volt Rácpácegresen egyetlen család sem, amely ne bujtatta volna, ha csak félórára is.
Eljött a karácsony… Az asszony a kicsivel akkor már újra nálunk volt.
- Sötétedés után a pálfai Öreghegy alatt várnak rám.
Apám befogta a lovakat, és a biztonság kedvéért nagy kerülővel, a Sió fölötti erdők között vitte az asszonyt, meg a fiát a megbeszélt helyre. Még mosolygott is magán, túlzás ez az óvatosság, ki kóricálna szenteste ezen az elhagyott vidéken. De bizony kóricált.
Előlépett a fák közül Bederik Duri.
- Állj! Kit visz maga?
Apám nem válaszolt, a lovak közé csapott, meglódult a kocsi, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy Bederik Duri ne tudja elkapni az asszony aranyszegélyű köpenyét. A kezében maradt, diadalmasan lobogtatta.
Vágtázva értek az Öreghegy alá, valóban, egy kocsi várt ott. Az asszony sebtében búcsúzott, átszállt, a könnyű parasztszekér elzörgött vele a sötét éjszakába…
Másnap hajnalban fölbolydult Rácpácegres. Jönnek. Ki hozta a hírt, nem tudom, de már az is elterjedt, hogy egy lánctalpas monstrum is közeleg, azzal rombolják le a házakat. Bederik Duri nem sokat késlekedett. Ő vezeti őket, a tank előtt jön, kezében a bűnjel, az aranyszegélyű, kék köpeny.
Egy darabig hihettük, hogy csak ijesztés, de ahogy a hajnal kibontotta a tájat a homályból, kibontotta a lőrinci úton vonuló sereget is, igen jönnek, fegyverrel, lánctalpas monstrummal, végünk van, véged van Rácpácegres. Menekültünk volna, az asszonyok batyukat kötöttek, de akkor már valaki jött vissza a magtár felől, nincs kiút, igen, akinek jó szeme volt, láthatta: mint a szögesdrót tüskéi az őrszemek szuronyi, körös-körül… körülzártak bennünket.
Ki lehet ez az asszony, meg ez a gyerek, hogy ilyen ádázul gyűlölik? A batyuk a lábak mellé estek, hátráltunk, összetorlódtunk, mint egy delelő nyáj, szorongtunk a nagyszederfa alatt… amikor Keserű Pisti felkiáltott:
- Oda nézz!
A házak körvonalai megbomlottak, mintha köd ereszkedett volna rájuk, de nem lehetett köd, hisz minden mást élesen lehetett látni…A házak mégis elmosódtak, tünékenyen lebegtek, mint forró nyarakon az utak fölött a délibáb, újabb kiáltás, a kezem, a kezem, idenézz a kezem. Tényleg, mintha elpárállana a testünk, áttetsző lesz a kezünk, megfakul a ruhánk, egy pillanatra látom a mellettem levők testén át a dombokat, aztán már csak a dombok, a fák. A házak és az emberek, mint a pára, nincsenek, üres pusztaság Rácpácegres helye… de mégis itt vagyunk, hiszen érzem, hogy fogom anyám kezét, a hátam mögött szuszog a húgom.
A had hökkenten áll az üresség közepén, Bederik Duri eszelősen csapkodja a fejét, itt volt, itt van, itt kell neki lennie, a páncélosról leszáll egy tisztféle, Bederik Duri kapkodva mutogat, lobog a kezében az aranyszegélyű kék köpeny…
A katonák sorokba rendeződnek, a páncélos megfordul, mennek dolguk végezetlen, Bederik Duri, mint egy rongycsomó a földön. Amikor a katonák már látótávolon túl vannak, föláll, az arcán gyűlölet, rázza az öklét az égre, a katonákra, ránk...
Halvány vibrálás, helyükre sűrűsödnek a házak, fölködlik a kezünk, az arcunk, juhé, itt vagyunk, világítanak a boldog emberek. S mintha csak erre várt volna, nagy pelyhekben, mint a kegyelem, hullani kezd a hó."
Lázár Ervin története mindig többrétegű, a valóság-nem valóság képeivel egyszerre ragad meg minket. Ez is. Karácsony előtt… karácsonyig keres helyet a gyerekkel. Karácsony ünnepére készülődve még a hitetlen, a vallástalan is Jézuskáról beszél. Miféle helyet kaphat Jézus Krisztus az emberek szívében? Ki hordozza, és hogyan, miképp fogadja be őt?
A történetbeli asszony otthontalan, másokhoz kéredzkedik, azaz hát nem is, hiszen csupán hívásra megy, kéreti magát, mert tudja - közli is - bajba kerülhet az, aki őket befogadja.
Ki ott az ellenség? A mezőőr, az erdőkerülő. Az őrzéssel megbízott, a rend betartatásáért felelős. Aki az eltévedt jószágot fülön csípi, elintézi. Akiben nincs könyörület, irgalom…
Mennyire emlékeztet az elmúlt heti üzenetre. Az irgalmatlan vádló helyét veszíti a mennyben, mert Isten irgalma helyet akar adni a bűnbánóknak, hozzá térőknek. Helyet készít ott, s míg itt a pusztában élnek, napról-napra gondoskodik róluk.
Ez az asszony se találhat végleges megoldást. Házról-házra szöktetik, bujtatják, megőrzik.
Lehet kétségbeesni helyzetén. Mások irgalmából él. De ámulhatunk is a csodán, ahogy az események közben megtartatik. Boldog? Boldogtalan?
AZ ASSZONYNAK KÉT HATALMAS SZÁRNYAT ADTAK, HOGY ELREPÜLHESSEN A PUSZTÁBA, AZ Ő HELYÉRE. OTT TÁPLÁLTÁK EGY ÉVIG, ÉS KÉT ÉVIG, ÉS FÉL ÉVIG, A KÍGYÓ ELŐL ELREJTVE
Az elmúlt héten én is úgy éreztem, szárnyaim nőttek. Lehajolt értem, és felemelt engem az
a kéz. És betöltötte szívemet fénnyel, melegséggel. Mindenek fölébe emelt, onnan nézhettem mindazt, ami terhelt, búsított. S észrevétlen tűntek el az árnyak abban a ragyogásban.
És igen, e hét elején túl meg úgy éreztem csatát vesztettem, elsodor az emberi indulat, a gonoszság, a hiábavalóság, a reménytelenség… Hogy nincs mibe kapaszkodni…
A KÍGYÓ PEDIG AZ Ő SZÁJÁBÓL AZ ASSZONY UTÁN VIZET LÖVELLT, MINT EGY FOLYÓT, HOGY ÁRADATÁVAL ELSODORTASSA. DE A FÖLD SEGÍTETT AZ ASSZONYON, MERT MEGNYITOTTA SZÁJÁT, ÉS ELNYELTE A FOLYÓT, AMELYET A SÁRKÁNY LÖVELLT SZÁJÁBÓL
REMÉNYIK SÁNDOR: ANGYALSZÁRNYAK
A mennyezet itt négy boltívre válik,
Úgy hajlik mélyen, virrasztóan reám.
Észak, kelet, dél és nyugat felől
Négy kő-angyalszárny őrzi a szobám.
Ó mély boltívek: kiterjesztett szárnyak,
Boruljatok a néma arc fölé,
Amit itt vívok minden ördögökkel, -
Hogy végképp ne legyek az ördögé.
Négy ördög szakít engem négyfele,
Négy égtáj felé forgószél ragad,
Hogy kiszegezze a pokol kapukra
Meggyötört, felnégyelt tagjaimat.
Ó angyalszárnyak el ne hagyjatok,
Ó virrasszatok hű testvérekül -
Ha egyszer rémülve rebbentek el:
E szoba velem együtt összedűl.
János apostol mennyei látomásában látja a választottak üldözött voltát, az ellenük indulót is, de minden ami történik, Isten kezében van, általa megszabott az időnk, Ő adja, arra, hogy rátaláljunk, hogy harcoljunk, hogy vele győzzünk, általa tápláltassunk és megőriztessünk.
EKKOR MEGHARAGUDOTT A SÁRKÁNY AZ ASSZONYRA, ÉS ELMENT, HOGY HADAKOZZÉK A TÖBBIEKKEL, AZ ASSZONY MAGVÁBÓL VALÓKKAL, AKIK AZ ISTEN PARANCSAIT MEGŐRZIK, S AKIKNÉL MEGVAN A JÉZUS BIZONYSÁGTÉTELE.
ÉS A TENGER FÖVENYÉRE ÁLLT.
Megharagudott az asszonyra, és gyermekei ellen támadt, a magvából valók ellen. Először csodálkoztam. Miért nem marad az asszony ellen? Mi lesz nehezebb? Aztán megértettem. Aki megáll a támadások közepette, aki segítséget, táplálékot kap, győzhet és megmenekül. Ám mérhetetlen fájdalmat okoz a választottnak, neki, ha a magvából valók sérülnek, vagy épp tőle fordulnak el a láthatatlan, megtéveszteni kész, dühödt ellenség csapdájába kerülve.
HORVÁTH ISTVÁN: FEST A SÁTÁN
Dörgés rázza a mennyboltot,
még a lég is jajt sikolt ott.
Vasmadarak szállnak, tüzes szárnnyal.
Érc-kutyák ugatnak, véres szájjal.
A békesség fehér-testén
A Sátán ül, vérrel festvén:
A szeretetre fest gyűlöletet,
Ember-szívbe mártva vas ecsetet.
Bekeni az Isten arcát
És az embereknek harcát
Felhajítja lába elé: lássa,
Mire képes dicsre-formált mása!
Nézze meg, hogy mérföldekről
Hogy rombol, hogy pusztít, hogy öl
Keresse meg Istenarcát benne…
Nézzen le - és zokogjon a mennyben
Azokat támadja, azok utódait, magvait, akik szívében Isten szavára, irgalmára felelet szüle-tett. De tudniuk kell, valaki készül, hogy elnyelje ezt az új életet. Újra, meg újra. De a hozzá hűségesen ragaszkodók helyet találnak, a pusztában is táplálékot, megtartó erőt nyernek…
AKIK AZ ÚRBAN BÍZNAK EREJÜK MEGÚJUL, SZÁRNYRA KELNEK, MINT A SASOK, FUTNAK ÉS NEM LANKADNAK, JÁRNAK ÉS NEM FÁRADNAK EL…
Ézsaiás 40:31.
Ablonczy Ágnes
