Valaki elmondta, hogy valahol beszélgetni kezdtek a Jelenések könyvéről, hétről, hétre, de sokszor vitába fulladt, mert nem tudtak megegyezni a látomások értelmezésében.
Hogy is lehetne valamit bizton látni, állítani, hisz csupán fel-felfénylik, épp csak villan valami az utolsó idők történései kapcsán, de így is, mindemellett is, még rejtve van, kibontatlan titok.
János apostol is csak Boanerges - villámlásra ráfelelő - mennydörgés fia.

ISMÉT LÁTÁST LÁTTAM: ÍME A BÁRÁNY OTT ÁLLOTT A SION HEGYÉN, ÉS VELE SZÁZNEGYVENNÉGYEZREN, AKIKNEK HOMLOKÁRA FEL VOLT ÍRVA AZ Ő NEVE, ÉS AZ Ő ATYJÁNAK NEVE.

A megjelöltek állnak ott. Akiknek homlokán ott a jel, Krisztus és mennyei Atyjának neve. Nem azok, akik magukat valakiknek gondolják, vagy magukat krisztuskövetőknek nevezik.
A megjelöltek, Krisztus tulajdonai, az Ő vére, áldozata által elkötelezettek, eljegyzettek.

SELMA LAGERLÖF: A VÖRÖSBEGY

„Amikor az Úristen megteremtette a világot, az eget és a földet, az állatokat és a növényeket, nevet adott mindennek… Akkor történt… Az Úristen az Édenkertben üldögélt, a madarakat festegette, amikor egyszerre minden festéke kifogyott. Hát bizony a tengelice szürke kis madár maradt volna, ha az Úr ecsetjeit tollába nem törli… Az Úristen egész nap fáradozott, s bár már esteledett, még kedve kerekedett egy szürke kis madarat teremteni.
- A neved: vörösbegy, jól jegyezd meg - mondta a madárnak, aztán tenyerére tette, hadd röpüljön.
A madárka, gyönyörködvén a teremtett világban, kiválasztotta lakhelyét, de arra is kíváncsi volt, milyen ő maga. Tiszta víz mellé szállt, s belenézett tükrébe. Akkor látta, valamennyi tolla szürke, s még színes dolmányka sem jutott neki, hiszen szürke a melle is. Egy ideig forgolódott, nézegette magát a víztükörben, hátha fölfedez legalább egyetlen vörös tollat. De egyet sem talált.
Visszaröppent hát az Úrhoz, aki éppen gyönyörködve nézte újabb teremtményeit: az ujja hegyéről ellibbenő pillangókat, melyek feje körül csapongtak, a vállán burukkoló galambokat, a fakadó rózsákat, liliomokat, százszorszépet.
A madárka szíve szaporán vert a szorongástól, de azért könnyedén körözött a levegőben, s egyre közelebb került az Úrhoz. Végül megült a tenyerén. Isten akkor megkérdezte, mi kívánság hozta vissza?
- Csak egyetlen kérdésem van - szólt a szürke kismadár
- Mire kellene felelnem - kérdezte erre Urunk.
- Miért hívnak vörösbegynek, hogyha csupa szürke vagyok, fejemtől a farkamig, s még egy vörös tollam sincsen?
S fejecskéjét erre-arra fordította, míg fekete pontszemecskékkel könyörgőn nézett az Úrra….
Arra gondolt, milyen kevés szín kellene, néhány csepp vörös festék, oda csak a begyére. S neve akkor máris megfelelne.
- Miért hívnak vörösbegynek, hogyha csupa szürke vagyok? - szólt ismét a madárka, s arra várt, Urunk neki így feleljen: Ó te szegény kis barátom, most látom csak, melled tollát megszínezni elfelejtettem egészen, de várj, máris pótolom.
- Vörösbegynek neveztelek, s az is legyen a neved, de hogy legyen vörös tollad, járj utána te magad!
Azzal az Úr kezét fölemelte, s a madarat útjára bocsátotta. Átröpült az Édenkerten, és vele repült gondja is: mit tehetne ő, egy kismadár, hogy vörös tollát megszerezze. Egyetlen ötlete támadt: meglakni a rózsabokrot, mégpedig a vadrózsáét. Így aztán a csipkebokor tüskéi közt fészket rakott, s várta, hogy egy rózsalevél tapadjon a csőre alá, s az neki adja tűzszínét…

Rég volt bizony, nagyon régen, hogy az első vörösbegy az Úrnak szavát meghallotta, s kezétől életre kelt. Lehullt azóta sok-sok rózsa, s számlálatlan sok fióka törte át a tojáshéjat, de a vörösbegy még mindig csupán csak szürke kis madár… Aztán egy új nap virradt, amelyet a történelem soha el nem felejthet. E napnak reggele a vörösbegyet egy Jeruzsálem fala előtt domborodó kopár dombon találta. Csipkebokor ágai közt, fészke szélén énekelt a fiainak…
És a pelyhedző fiókák - csőrüket szélesre tárva - megkérdezték, hogy az elődök régen nem akartak olyant tenni, melyért azt a néhány tollat már kiérdemelték volna?
- Ami tőlünk tellett, mindent megtettünk, higgyétek - cserregte a kismadár - de hát mégse sikerült…. A fiókák bánatosan cseverésztek, szomorkodtak afölött, hogy pelyhes mellük kis dolmánya sosem lehet tűzpiros… Az öreg madár erre így szólt nagy bánatosan:
- Higgyétek el lehetetlen. S különben is miben bíztok? Annyi nemes elődötök törte magát már hiába! Tán ti jobban szerettek majd, énekeltek vagy csatáztok? Mit tennétek…
De már nem fejezhette be az iménti mondatot, mert a város kapuján át, embertömeg tódult ki, s épp a domb felé közelgett, ahol a madár fészke volt… A szürke kis vörösbegy a fészkén reszketett: Mi lesz ha odaér a tipró áradat? A bokor alacsony, hogy megvédje fiait.
- Bújjatok össze, s nyughassatok - szólt akkor nekik - most egy ló lép át felettünk, s amott harcos közelít, saruja vassal veretett. És közel egy csőcselékhorda!
A madárka hirtelen elnémult, a veszélyről többé nem beszélt, csak összehúzta magát, s szárnyával födte fiait:
- Nem, nem akarom, hogy lássátok… Ott fönn… három gonosztevő, kiket keresztre most szögeznek. - Ezt mondta, és szárnyait még jobban kitárta, így takarva el a kilátást…
Szemével csak ő kísérte, ami a dombon történt. Nézte a három elgyötörtet, és tekintetét rajtuk felejtette. Kis idő múltán felsóhajtott:
- Mily kegyetlen vagy te, ember! Nem elég, hogy fölfeszítetted azt a három szerencsétlent, közülük az egyiket még tövissel is koronázod! Hogy vérzik a homloka! Pedig milyen szelíd arcú, s a szeme is olyan szelíd! …Ahogy nézem, mintha nyíllal vernék át a szívemet.
És a szürke kismadárban egyre nagyobb részvét támadt az iránt, kit függni látott, koronával a homlokán… látta a vérben ázó arcot, elborzadt a fájdalomtól, s kiröppent a fészkéből.
- Habár szegény madár vagyok, valamit tán tudok tenni azért a szegény emberért!
S röpült, röpült. Félt egyenest odaszállni, ahol a kereszt magasodott, így aztán a közelében írt le tágas köröket. Végül mégis bátorságot vett magán, és odaszállt, ahol a vér csordult a homlokon. Kis csőrével megragadta, a ahogyan csak bírta, húzni kezdte az egyik tövist a mélyen szúró koronából. És míg ezzel bíbelődött, vércsöppje a Fölszegzettnek ráhullott szürke tollára. S terjedt aztán egyre jobban, amíg a mellét meg nem festette. Mikor aztán fészkére szállt, fiókái mind örültek, s lelkendezve csivitelték:
- Vörösek a melltollaid, piroslanak, mint a bokor rózsái!
- Ezt csak a vércsepp tehette, amely annak a szenvedőnek homlokáról hullott rám. De ha fürdöm a patakban, vagy a tiszta forrásban, bizonyára eltűnik majd - csevegte a fiainak.
De azután, hogy megfürdött - számtalanszor fürödhetett - el nem tűnt már a vércsepp, színe folyton megmaradt… tollán a vérfolt változatlanul világít."

Milyen különös mese, mennyire ihletett történet. A szürke kismadáré, melynek neve szerint lehet vörösbeggyé lenni. A színt nem ő szerzi, nem ő ölti magára. Látni önmagát, vágyni a hiányt, nyitott szívvel, kész lélekkel jelen lenni. Nem helytől függ. A vadrózsabokron van tövis, tán meg is szúrja, de attól tolla nem lesz vörös. Csak amikor részesül a Fölszegzett fájdalmában, mikor csepp madárszíve az ő kínján indul meg. A kereszten ártatlanul szenvedő vére festi meg dolmányának tollait, tövistől sebzett homlokával. Bár mernénk érteni, megélni a csodát, a kinyílt szív lehetőségét, a megváltásban való rész valóságos megélésére.

Kamasz lányként vágytam, hogy szeressenek. Ám ha megtetszett egy fiú, abban a pillanatban kiábrándultam, amikor mint kiskutya, nyomomba szegődött. Akkor találkoztam azzal az érzéssel, hogy nekem az elérhetetlen kell. Mert minden elérhető kioltja bennem a vágyakozás varázsát. Igen, az örökkévalót, az el nem múlót kerestem mindenben, és mindenkiben.

ADY ENDRE: SEM UTÓDJA, SEM BOLDOG ŐSE

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek.
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény.
Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak.
Hogy látva lássanak.

Ezért minden önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

A világra ébredő ember, az emberi kapcsolatok veszendő voltáról, azok korlátjairól ír a költő. Mindannyiunkéról, hisz mi is az el nem múlót, meg nem szűnőt áhítjuk, ezzel az éhséggel születtünk, mert az emberi kapcsolatok közepette is egyedül maradunk, és gazdátlanok. Mert egyetlen Valaki lehet csak gazdánk. Aki ha azzá lesz, jele ott lesz homlokunkon.

ÉS HANGOT HALLOTTAM A MENNYBŐL, MINT SOK VÍZ ZÚGÁSÁT ÉS MINT ERŐS MENNYDÖRGÉS ROBAJÁT. A HANG, AMELYET HALLOTTAM, OLYAN VOLT, MINT AMIKOR HÁRFÁSOK JÁTSZANAK HÁRFÁIKON. ÉS ÚJ ÉNEKET ÉNEKELTEK A KIRÁLYI SZÉK ELŐTT, ÉS A NÉGY ÉLŐLÉNY ÉS A VÉNEK ELŐTT; ÉS SENKI SEM TUDTA MEGTANULNI AZ ÉNEKET CSAK AZ A SZÁZNEGYVENNÉGYEZER, AKIK ÁRON VÉTETTEK MEG A FÖLDRŐL.

Félelmetes, eget-földet megrendítő dicsőség az, amibe a látó, János apostol belekóstolhat. Isten jelenlétének, hatalmának, igazságának, szeretetének emberi szívet megrendítő ereje.

Elmondtam itt, hogy miféle módon kezdtünk középiskolás fiatalok között forgolódni. Volt valami sejtésünk elképzelésünk mit és hogyan kéne. Akartuk is, nem is. De nyíltak az ajtók. Egy iskola felelt rá egyértelműen és rögtön. Kollégiumába kezdtünk járni, hétről hétre. Már az elején azt kérdezte valaki: Téríteni akarunk? Tiltakoztunk. Mi egyáltalán nem azért jöttünk. De persze imádkoztunk, hisz a mi erőnk csak ebből születhet. A fiatalok közül néhányan rendszeresen jöttek, kifejezték igényüket arra, hogy meghallgassuk őket. De magunk álma felől ezernyi ok, és akadály hogy ne tovább. Nincs értelme, hiábavaló úgy is… Jaj miért?

Tegnap egyedül mentem. Miről beszélgessek velük? Több dolgot készítettem elő, legvégül egy könyvért mentem fel szobámba, mely a félelemről szól. Miért? Hátha szükség lesz rá…
Ezen az estén csupán ketten vártak rám. Nem vettük elő a játékot, az előkészített témát se kezdtük el bontogatni, csak hagytam, hadd kérdezzenek, beszélgessünk. És egyszer csak, az egyik kérdés-felelet után, valami előtört, zúdulni kezdett belőlük az őket rémületben tartó, sötét élmény, amitől máig reszketnek, ami megkötözte őket, ami miatt segítségre szorulnak. S mindjárt tudtam, éreztem, itt nem segít más, mint Jézus Krisztus, az Ő neve védhet csak, az Ő ereje, az Ő hatalma. Aki nem az övé, az ebben a támadásban elvész.
Nem elég kevesebb, mint valóságosan Jézus Krisztus tulajdonává lenni! Hogy mondjam el? Téríteni jöttünk? Kérdés, kérdés után következett, kiderült, hogy mindkettő vallásos nevelést kapott. Elég? Aztán azt kérdezte egyikük, hogyan lehet növelni ezt a benne levő hitet? Mert érzi, hogy kevés, érzi, hogy nem védi, érzi, hogy kiszolgáltatott. Milyen egyértelmű ebben a válságos helyzetben, mi hiányzik, s hogy az a bizonyos ének megtanulhatatlan!

Az erő, a védelem bizonyossága csupán azoké, akik a Bárány kísérői. Azokban születik a hálaének, feleletül. Ha részesültek a kegyelemben, a megváltásban, ha megpecsételtettek.

És jaj, ha valaki nem kéri, nem könyörgi, nem kapja! De miénk az ígéret - a lehetőségre! Ha éheznénk és szomjúhoznánk! Ha neve végre odakerülne homlokunkra, ha betölthetné lelkünket, meghatározhatná értelmünket, ha a megváltásra csodájára, a szabadulásra, Rá felelő, megtanulhatatlan ének pendítené-zendítené szívünket-lelkünket!

EZEK AZOK, AKIK NŐKKEL NEM SZENNYEZTÉK BE MAGUKAT, HANEM SZŰZEN MARADTAK, EZEK AZOK, AKIK KÖVETIK A BÁRÁNYT AHOVÁ CSAK MEGY.
ÁRON VÉTETTEK MEG AZ EMBEREK KÖZÜL, ZSENGÉÜL AZ ISTEN ÉS A BÁRÁNY SZÁMÁRA, ÉS SZÁJUKBAN NINCS HAZUGSÁG, MERT FEDDHETETLENEK.

Lehetünk mi feddhetetlenek? Miféle szűzies lelkület határozhatja meg az esendő embert? Miféle győzelem ízlelhető, érezhető meg azok közelében, akik áron vétettek meg?

F A B U L A

„Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy magányos farkas. Magányosabb az angyaloknál. Elvetődött egy faluba, és beleszeretett az első házba, mit meglátott. Már a falát is megszerette, a kőművesek simogatását, de az ablak megállította. A szobában emberek ültek. Istenen kívül soha senki olyan szépnek nem látta őket, mint ez a tisztaszívű állat. Éjszaka aztán be is ment a házba, megállt a szoba közepén, s nem mozdult onnan soha többé. Nyitott szemmel állt egész éjszaka, s reggel is, mikor agyonverték."

PILINSZKY JÁNOS: NINCS TÖBB

Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,
az a bizonyos merev tekintet,
mely szigorú, akár a nap,
és berajzolja komoran
és ugyanakkor fényesen
a vágóhidak s a földi királyok
színehagyott, szomorú méltóságát.

Ezek a szemek,
egyedül eme pillantások
méltóak észrevenni a halált
és a virágok átöltözködését.

Egyedül ők tudják elkiáltani
a világ minden bánatát, és egyedül
ők tudják elhallgatni Isten titkát
szemközt a lincselő tömeggel.

Mifélék azok, akik áron vétettek? Mint ez a farkas. Ott jár, ahol addig, látszatra olyan, mint addig. A házban levőknek nincs szemük arra, mi változott meg benne. Ők azt látják aki volt.
Mi felel szeretetére, közeledésére? A meglevő tapasztalat, az ismeret. Félelmetes kép. Bemegy. Nyitott szemmel áll. Mit lát? Miért szeret ilyen oktalanul? Miért verhetik agyon? Miféle erő lakozik benne? Mi győzi le? Mert nem azok az öklök.

PILINSZKY JÁNOS: ELÉG

A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelen kitárul.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.

Ablonczy Ágnes