Tegnap, amikor autóval a munkahelyemre mentem, az egyik útkereszteződésnél megláttam valakit, akivel hónapok óta nem találkoztam. Nagy lelkesen integettem neki. Nem intett viszsza. Nem vett észre? - villant át az agyamon. De aztán visszaidéztem amit láttam: cipekedett, mind a két kezében cipelt valamit, s ha észrevett, akkor se tud így integetni. Mi volt a kezében? Képeket vitt, valószínű saját alkotásait, hisz tehetséges művészember. Azelőtt sokszor mondta, hogy kevés a vevője, nem tud miből megélni. Ezért maradt el, mert épp munkát keresett s talált, és ennek időpontja miatt többé nem tud jönni a mi találkozóinkra.

Az a két teli kéz, mely akkor sem tudna inteni, ha örülne, mert egészen le van kötve, arra figyelmeztetett engem, hogy mi emberek, mindig-mindig így veszítünk, s szakadunk el egymástól. Nem a megélhetés biztosításáért való küzdelem az ok, hanem az, hogy fölébe nőhet az összetartozásnak, hogy a „szerzéssel" való foglalkozás elválasztó erővel bír.

ÉS LÁTTAM EGY MÁSIK ANGYALT FENN AZ ÉGBOLT KÖZEPÉN REPÜLNI. NÁLA VOLT AZ ÖRÖKKÉVALÓ EVANGÉLIUM, HOGY HIRDESSE A FÖLD LAKÓINAK, MINDEN NÉPNEK, TÖRZSNEK, NYELVNEK ÉS NEMZETNEK.

Újabb angyal tűnik fel az égbolt közepén János apostol látomásában, és nála az örökkévaló evangélium, mely mindenkiért szól… Értünk szólt, szólhat? Szívünkben hordozzuk? Mint egyéb ügyeinket, dolgainkat? Birtokba vennénk, cipelnénk, úgy, mint minden egyebet?

„Aki eltökélten birtokol valamit, szükségképpen körülhatárolja azt, s így birtoka eleve véges. A birtokló vágya azonban végtelen, szüli benne az újabb szomjat, az újabb elégedetlenséget. Ha görcsösen markolunk valamit, előbb-utóbb nem érezzük amit markolunk. Meg féltjük is, ami a miénk, s mint a féltékeny szerelmes szerelmesét, úgy veszítjük el mi is szemünk elől azt, amit kezünkben tartunk. A túlerőltetett kéz és túlerőltetett szem végül is semmit se fog, és semmit se lát…"
Pilinszky János: Szög és olaj

ÉS AZT MONDTA HANGOS SZÓVAL: FÉLJÉTEK AZ ISTENT, ÉS ADJATOK NEKI DICSŐSÉGET, MERT ELJÖTT AZ Ő ÍTÉLETÉNEK ÓRÁJA, ÉS IMÁDJÁTOK AZT, AKI TEREMTETTE AZ EGET ÉS A FÖLDET, ÉS A TENGERT, ÉS A VIZEK FORRÁSAIT.

Féljétek az Istent - szól és int az angyal, mert az ember újra meg újra elfordul, saját ügyeibe, mindennapi harcaiba temetkezik. Belefeledkezik gondjaiba, az Örökkévaló dicsőítése helyett.

La Fontaine egyik meséje a boldog suszterről szól, ki szegény ugyan, de mindig énekel. Egy nap megajándékozta őt egy gazdag ember. Egy zsák arannyal. Attól fogva nincs nyugta. Nem tud aludni, nem tud békén maradni. Énekelni sem. Ezer aggodalom gyötri. Mit csináljon az arannyal? Mire költse? Kitől féltse? Hova rejtse? El is rejti, aztán újra előveszi, elássa…
Végül rájön mit csinál vele az amit kapott. Visszaviszi az aranyat a gazdag embernek. Attól a naptól fogva újra tud énekelni.

EZT EGY MÁSIK ANGYAL KÖVETTE, AKI ÍGY SZÓLT: ELESETT, ELESETT A NAGY BABILON, AMELY AZ Ő PARÁZNASÁGA HARAGBORÁBÓL ITATTA MEG AZ ÖSSZES NÉPEKET!

A második angyal jó hírt hoz. Kinek jó ez a hír? Elesett a nagy Babilon. A választott nép egykori elhurcolója, fogságban tartója, megnyomorítója. Kik örülhetnek? A megnyomorítottak. Babilon minden erőszak-hatalom. Az volt Róma is János apostol korában. Minden-minden azzá lehet, mely gúzsba köti az emberi akaratot, mely zsarnokként telepszik az emberre.

KÁNYÁDI SÁNDOR: NEVÜKÖN KELLENE

nevükön kellene szólítani mind
s megrajzolni a kezüket legalább
ahogyan pohárra fejsze- s villa nyélre
markolódnak az ujjak életét a hosszú
hallgatásokat a déliharangszóval
felezett arany és kék napokat kellene
és kiverni a búzát-összefekvő
léhűtő hejehuját karóval verni
ki a határból is hogy csendes
örömben telhessen a délután s méltón
ereszkedhess alá alkonyok-alkonya
emberi szomorúság

…a paráznasága haragborából - milyen különös megfogalmazása annak, amivel rabul ejt. A bor hatásához hasonlítja. Néztem a másik fordítást is: féktelen paráznasága borából… Mikor ezt az igerészt olvastam, eszembe jutott valaki, aki érdekesen írt a borokról. Kézbe vettem a kötetét, de amit találtam, az tulajdonképpen nem a borról szól - mint ez az igerész sem - hanem arról, amit tudni kéne, érezni és látni az embernek. Mi az, amit a borral szokott oldani? Mi tesz szomjassá, miféle paráznaság ez? Miért, hogyan ejthető rabul az ember?

„A baj oka nem a bűn. A baj oka a rossz magatartás. A bűn, a rossz magatartás következménye… A bűn gyökere, s így a rossz forrása sokkal, de sokkal mélyebben van, semhogy a morál és a törvény elérhetné. A büntető törvénykönyv által megbélyegzett bűnök a rossz vallásos magatartásnak csak végső következményei… mindenkinek kell, hogy vallása legyen, és vallástalan ember nincs. Ha valaki nem hisz a jó vallásban, hisz a rosszban…
A rossz vallás maga a rossz magatartás. Ez a rossz magatartás minden rossz tenyészhelye és minden bűn forrása. Forrása elsősorban a morális hibáknak, mint amilyen a hiúság, az irigység, a kapzsiság, a szemtelenség, a kérkedés, az ízléstelenség… De forrása és tenyészhelye a büntető törvénykönyv által üldözendő bűnöknek, a lopásnak, a csalásnak, a gyilkosságnak is…
A kezdetek kezdetén az ember elkövette az első bűnt. Most már tudjuk, hogy ez a bűn micsoda. Nem olyasvalami ami a törvénykönyvbe ütközik. Még a legszigorúbb erkölcstan szerint se lehetne elítélni. Miért? Mert az első bűn, a legmélyebb bűn… A Biblia eredendő bűnnek hívja. Azóta ezt a görcsöt, amely lényünk alapjában, a vallásos magatartásban következett be, mindnyájan magunkban hordjuk…"
Hamvas Béla: A bor

Mi történt az Édenkertben? Az ember úgy tűnik, „csupán" annyira fordul el az isteni szótól, hogy más szóra is figyelni kezd, de minden ebből a megosztottságból, rossz magatartásból következik. Ez az ezerfelé fordulás, mint erő, mint kényszer, mint magától értetődő dolog, azóta bennünk van.
És elfogadható nevet kap, amit erre nézve érzünk: mindent meg kell ismerni…minden színét veszti… alapigényünk a változatosság… mindig újítani kell… mérlegelnünk kell… haladni kell a korral… s ki tudná felsorolni, mi minden még, amire nézve felszabadítjuk magunkat.

A Teremtő világnyi helyet ad, korlátlan lehetőséget, az ostoba ember meg? Kíván, elvár, kételkedik, uralkodni vágyik, birtokba vesz… s közben elveszíti mindazt amit kapott.

Talán senki szemében nem tűnik elítélendőnek, kivetni valónak, s mégis, ez a magatartás az, mely tenyészhelye mindannak, ami végeredményként, a rosszban, a bűnben jelentkezik. Nem áltathatjuk magunkat. Ott van bennünk az eredendő bűn. Elfordulni kész, állhatatlan ember valónk. Ha nem féljük Istent, ha nem törődünk az Ő dicsőítésével, megtölt a bizonyítás, a szerzés kényszere, s megrészegít, rabbá tesz, mielőtt ráébrednénk. Mert azóta is, ma is, minden ezt közvetíti: szükséged van rá, jogod van hozzá, szerezd meg, ne szalaszd el…
Miféle bizonyítás, miféle szerzés? Mindenki maga ébredhet rá a sajátjára, mit kortyolgat mi részegíti, mi kerekedik fölé, hogy azt teszi, amit maga sem akar. Mi diktál nekünk? Szabaddá lenni tőle, csak kegyelemből lehet, az értünk megöletett irgalma emelhet csak ki belőle.

Mostanában olvastam valakinek az írását, aki későn ébredt rá, miben van, mit veszített. De épp kibírhatatlan rabságából való szabadulását írja le, önmagát elvállaló nyíltsággal:

NAGY L.: SZABADULÁS A DÉMONTÓL

„Barátom volt eleinte: simogatott, vigasztalt, ha elkeseredtem, s társam lett. Könnyebbé tet-te testem-lelkem, s elhitette velem: az egész világot legyőzhetem… Míg végül urammá vált reggel, délben, este. Bár hányan kértek. Ne igyál, nézd a rengeteg rossz példát. Hiába kért anyám is. szegény… És megtörtént az átalakulás. Az ördögi metamorfózis. Lassan esett szét egykori világom, énem. Egyre inkább kellett az ital. Mindhiába voltak az intő jelek. A riadt alvás, ájulások, éjszakai vérzések. Kellett, mindennél jobban kellett a varázs-hatás.
Már nem adott enyhet. Csupán nem volt annyira rettenetes… Éjszakánként magamhoz térve tudtam, ráébredtem, már ő diktál nekem, felettem. Minden hiába, írtak le ismerősök, idegenek, ítéletet mondtak felettem. S az volt a rettenet, hogy már én is hittem… Tükörképem ijesztően idegenné vált, ha hajnalonként nagyritkán belenéztem, egy torz pofa vicsorított vissza. Leköpni sem volt érdemes. Menekülve minden elől, magam elől, a világot okoltam mindenért, bár tudva mégis, én vagyok a rossz… Csak csúsztam, csúsztam a vég felé… az alkohol kinőtt engem. Rám telepedett, megmutatta magát és félelmetes démonná lett bennem. Én ostobán veszni hagytam mindent, s a sokadik hiábavaló próbálkozás után, mikor már én is legyintettem, mint majd mindenki, hogy áá, eehh…
A sokadik kudarc után megszakadt, megtört rajtam bűvös hatalma az italnak, mert megjelent nekem is a kegyelem. Megszólított engem is az Isten Ki elől egészen addig futottam, bújtam, menekültem. S ha bolondul kerestem is, ott kerestem, ahol biztos nincsen…Szóval, megszólalt, hozzám szólt, s megtörte önhitt, büszke lelkemet… s már elküldtem, nem hívtam többé az italt, a halált, hiszen megérintett engem is, a Szelíd-Szent keze, ki a megrepedt nádat nem töri el, az utcán nem kiabál, s a pislogó gyertyabelet nem oltja ki…Lám, nem oltott ki engem sem, csak felemelt, a saját saramból, embernek… S egy napon a tükörben, már csak magamat láttam - a démon nem volt sehol - magamat, az egykor volt, s mégis másképp józan embert, aki valamit tanult, valamit megismert… Jézusom, köszönöm neked!"

ÉS EGY HARMADIK ANGYAL IS KÖVETTE, AKI HANGOSAN EZT KIÁLTOTTA: HA VALAKI IMÁDJA A VADÁLLATOT, ÉS AZ Ő KÉPÉT, ÉS BÉLYEGÉT FELVESZI HOMLOKÁRA VAGY KEZÉRE, AZ IS INNI FOG ISTEN HARAGJÁNAK POHARÁBÓL, AMELY ELEGYÍ-TETLENÜL TÖLTI MEG AZ Ő HARAGJÁNAK POHARÁT, ÉS KÉNKÖVES TŰZBEN FOG GYÖTRŐDNI A SZENT ANGYALOK, ÉS A BÁRÁNY ORCÁJA ELŐTT. KÍNJAIK FÜSTJE FELSZÁLL ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ…

Mert eljött az Ő ítéletének órája… A harmadik angyal intése Isten haragpoharáról szól. János így ír felőle, az angyal hangosan kiált! Félelmetes Isten haragpoharát tudni, látni.

A múlt héten beszéltem arról, hogy idősebb diákok hogyan játszottak szellemidézést, és ez mennyire megrettentette az érzékenyebb fiatalokat. Láttam, hogy szinte markába szorítja őket a félelem. Nincsenek védve, nincs homlokukon Isten neve, Krisztus pecsétje.

Egy hét múltán folytattuk e beszélgetést. Egyszer csak azt kérdi egyikük:
Ági néni hisz a horoszkópban? Én olvasom. És illik rám….Van előző meg következő élet? Valaki élt, aki pont olyan volt mint én… Mindenkinek van hasonmása? Igaz, hogy lehet tudni előre azt ami következik? Nemrég azt álmodtam, hogy…és pontosan úgy történt! Lehet?

Tele a gondolkodásuk és lelkük mindazzal, ami Isten szerint gyűlöletes, és tilos, s közben keresztényeknek ( krisztuskövetőknek) vélik magukat. Elcsodálkoztak, mikor mondtam, mi van írva erről a Bibliában. A protestánsban? - kérdezték aztán, mert sosem hallottak róla. Megdöbbentett, mennyire azzal vannak tele, ami rabbá teheti őket. Félnek tőle, de kell nekik.

ÉS NEM LESZ NYUGALMUK SEM ÉJJEL, SEM NAPPAL AZOKNAK, AKIK IMÁDJÁK A VADÁLLATOT, ÉS AZ Ő KÉPÉT, ÉS AKIK FELVESZIK AZ Ő NEVÉNEK BÉLYEGÉT. IDE KELL A SZENTEK ÁLLHATATOSSÁGA, AKIK MEGTARTJÁK AZ ISTEN PARANCSOLATAIT ÉS A JÉZUSBA VETETT HITET.

Ahol a vadállat uralkodik, nyomában mindenütt békétlenség, félelem ébred, gyötör és kínoz. Jaj ha nem tudjuk, ha nem jövünk rá, ha nem próbálunk segítséget kérni, és megszabadulni attól, ami fogva tart. Mert benne élni is rossz, de a legrosszabb mindörökre benne maradni.

Az első angyal, akinél az örökkévaló evangélium van, istenfélelemre int, arra hogy be legyen töltve szívünk-lelkünk, istenszeretettel, dicsőítéssel, ne hajoljon el Istentől az életünk. A második angyal hírt ad a nagy Babilon, a félelmetes foglyul ejtő, fogvatartó összetörettetéséről, és szól az általa e világra kitöltött paráznasággal való megittasulás következményéről.
A harmadik angyal, azoknak és egyben azokért kiált, akik becsapottak, megbélyegzettek, fogva tartottak, hogy szabadulhassanak, ne kelljen Isten haragjának poharából inni.

ÉS HANGOT HALLOTTAM AZ ÉGBŐL, AMELY EZT MONDTA NEKEM: ÍRD MEG: BOLDOGOK A HALOTTAK, AKIK AZ ÚRBAN HALNAK MEG MOSTANTÓL FOGVA. BIZONY EZT MONDJA A LÉLEK, MEGNYUGOSZNAK MAJD FÁRADTSÁGUKTÓL, MERT CSELEKEDETEIK KÖVETIK ŐKET.

Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg… Miért boldogok? MEGBOLDOGULTAK! Megszabadultak minden nyugtalanságtól, kétségtől, félelemtől… Megérkeznek. Hozzá. Istennél nyugalom és béke vár mindazokra, akiknek homlokán ott a jel, hogy a Bárány élete árán megváltattak - már az övéi. Cselekedeteik, bűneik, gonoszságaik örökre eltöröltettek.

DÖMÖTÖR ILONA: MÁRCIUS

Most március van. Haldoklik a tél,
és siratja a csepegő eső.
Sóhajt a szél. Sárfoltos lett a hó.
A gyémántszikrák helyén rút habarcs.
A terméketlen, ámde csodaszép
zúzmaravirág mind-mind elhervadt.
De bújnak már az igazi rügyek,
és lesz belőlük ehető gyümölcs.

A szívem most befelé könnyezik.
Temetek meghalt csillogásokat,
tündérmesét, nagy fénylő álmodást,
fehér szépséget, hópehely-zenét.
Most temetek, de várom a tavaszt,
az örökifjút, ajándékozót.
A Lélek gazdag, jó gyümölcseit
vágyik teremni már az életem.

Ablonczy Ágnes