LÁTOMÁSBAN MEGINT LÁTTAM: ÍME FEHÉR FELHŐ, ÉS A FELHŐN ÜLT VALAKI, HASONLÓ AZ EMBERFIÁHOZ, FEJÉN ARANY KORONA, KEZÉBEN ÉLES SARLÓ. KIJÖTT EGY MÁSIK ANGYAL IS A TEMPLOMBÓL, HANGOSAN KIÁLTVA A FELHŐN ÜLŐNEK: ERESZD NEKI SARLÓDAT ÉS ARASS; ITT AZ ARATÁS IDEJE, MIVEL MEGÉRETT A FÖLD ARATNIVALÓJA. EKKOR A FELHŐN ÜLŐ NEKIERESZTETTE SARLÓJÁT, ÉS LEARATTA A FÖLDET.
AZUTÁN MÁSIK ANGYAL JÖTT KI A MENNYEI TEMPLOMBÓL, ÉS ANNÁL IS ÉLES SARLÓ VOLT. ISMÉT MÁSIK ANGYAL AZ OLTÁRTÓL JÖTT KI, AKINEK HATALMA VOLT A TŰZÖN, ÉS HANGOSAN ÍGY KIÁLTOTT ANNAK, AKINÉL AZ ÉLES SARLÓ VOLT: ERESZD NEKI ÉLES SARLÓDAT ÉS SZÜRETELD LE A FÖLD SZŐLŐJÉNEK FÜRTJEIT, MERT MÁR ÉRETTEK A SZŐLŐSZEMEK. EKKOR NEKIERESZTETTE AZ ANGYAL ÉLES SARLÓJÁT, ÉS LESZÜRETELTE A FÖLD SZŐLŐJÉT, ÉS BEHÁNYTA AZ ISTEN HARAGJÁNAK NAGY BORSAJTÓJÁBA. ÉS MEGTAPOSTÁK A BORSAJTÓT A VÁROSON KÍVÜL, ÉS VÉR FOLYT KI A BORSAJTÓBÓL A LOVAk ZABLÁJÁIG, EZERHATSZÁZ FUTAMATNYIRA.
Jelenések 14:14-20.
Tizenhetedik éve szervezek nyári tábort, s évközi találkozókat fiataloknak. Eleinte úgy tűnt, lesz belőlünk valamiféle közösség, olyan, ami megmarad, ami vonz és tart. Ám hiába, mindig akadt valaki, aki mást akart, s valami módon megbontotta a nyári összetartozást, a kötődést.
Sokszor elhallgattam, de nem azért, mert nem fájt, hanem mert bizakodtam, hittem, reméltem, hogy majd, talán alakulni fog. Hittem, nem hiábavaló. De iszonyúan fájt. Most azt látom, úgy érzem, hogy a pohár telik, lassacskán fogy a csillapíthatatlan hit. Elszomorít, keserves, de mintha zárulna egy kinyitott ajtó, a köztük, velük megélhető összetartozás lehetősége is.
Avagy mégsem?
Valaki - levélben - megkérdezett táborosaim közül. Miért bánt engem az, ha ők néhányan külön találkoznak? Miért ezt gondolják? Mit válaszoljak? Vajon érteni fogja azt amit írok? Hiszen nem az bánt, hogy ők találkoznak! Az fáj, hogy nem lettek felelősökké, nem igazán számít az ügy, a közös találkozó, ahol mindenkinek ott lenne a helye. Mit tehettem. Írtam neki a fájdalmamról, arról, milyen nehéz egy-egy rövid tábori összetartozás után látni a szerteszakadtság jeleit, az össze nem illeszthetőséget, az egybetartozás lehetetlenségét. Onnan tudom, hogy megértette, mert felelt rá a napokban, bocsánatot kért, és azt írta, el kéne mondani a többieknek is, ne felesleges érzékenységgel, féltékenységgel magyarázzák.
Isten, aki végtelenül szeret, odaadta értünk - mindnyájunkért - Jézus Krisztust. Nem azért adta oda, mert nem szerette, hanem azért, mert ez volt az egyetlen lehetőség a bűneibe vesző, földhözragadt ember megmentésére. Embernek ez lehetetlen, alig felfogható.
Hányszor van ott szívünkben a kérdés, mikor emberileg elborzasztót látunk: Miért hagyja Isten? Nem látja? Dehogynem látja! Mennyi fájdalom gyűlhet benne az emberek süketsége, vaksága, önzése, hitetlensége miatt. Meddig gyűlik? Mi lesz ha haragjának pohara megtelik?
LÁTOMÁSBAN MEGINT LÁTTAM: ÍME FEHÉR FELHŐ, ÉS A FELHŐN ÜLT VALAKI, HASONLÓ AZ EMBERFIÁHOZ, FEJÉN ARANY KORONA KEZÉBEN ÉLES SARLÓ.
Égi úr érkezik a felhőn, fején korona. Kezében éles sarló. Aratásra készül, sarlója élesre fent, hogy minden szép rendben történjen, hogy gyorsan, megfelelően vághassa le a gabonát.
Két kézen megszámlálható, hányszor található Bibliánkban a sarló szó. Itt fontos hangsúlyt kap, hétszer szerepel pár igeversen belül, és a hétből négyszer, mint éles sarló. Miféle él ez?
Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű fegyvernél…
Zsidókhoz írt levél 4:12.
ANDERSEN: AZ UTOLSÓ NAPON
„Volt hajdan egy ember, erősen vallásos, ahogy mondani szokták, harcosa az igének, amely neki igája volt… S egyszer csak mellette állott a halál, a mennyei arcú, szigorú halál… nem borzadott, mint a bűnös, tudta, hogy ő az igazhitű. A vallás parancsait mindig betöltötte betű szerint, tudta, hogy millióknak a kárhozat széles útját kell megjárniuk… az ő útja az égnek volt irányozva, ahol a megígért kegyelem fog neki kaput nyitni… És a lélek a Halál angyalához állott… és mentek, és szálltak, s mintha csak hatalmas csarnokban lettek volna, mely mégis olyan volt, mint egy erdő, megnyesett, kifeszített, fölkötözött, rendbeszedett, mesterségesen formált volt a természet, mint a régi francia kertekben, - maskarádé volt ott.
- Ez az ember élete! - Mondotta a Halál angyala.
Valamennyi alak többé-kevésbé maskarában volt; s nem is éppen a legnemesebbek és leghatalmasabbak voltak azok, akik bársonyban és aranyban sürgölődtek, s nem a legalsóbbak és legsilányabbak, akik a szegénység kámzsájában jártak-keltek. Nagyon furcsa maskarádé volt, és a legsajátosabb az volt benne, hogy a ruhája alatt valamennyi gondosan rejtegetett valamit a többitől; de a sok alak egymáshoz kapkodott, hogy kiráncigálják egymás titkát, s ilyenkor mindig egy állatfej bukkant elő; az egyiknél vigyorgó majom, a másiknál undok kecskebak, nyálas kígyó, vagy pihegő halfej.
Az az állat volt, amely mindannyiunknak átka, az az állat, mely belegyökeresedett az emberbe, s szökellt és ugrált, akart törtetni előre, és mindegyik alak szorosan összefogta a ruháját, de a többi elrántotta és így kiabált:
- Látod! Ilyen a férfi! Ilyen a nő! - S pőrére vetkőztették egymás silányságát.
- Milyen állat fészkelt bennem? - kérdezte a vádorlélek; és a Halál angyala egy kevély alakra mutatott, amelynek fejét csillámló színű, tarka dicsfény koszorúzta, de az ember szíve körül egy állat lábai rejtőzködtek, egy páva lábai; a dicsfény csak a madár sokszínű tolla volt.
Amint tovább szálltak, nagy madarak csúnyán kiáltoztak a fák ágairól s érthető emberi hangon kiabálták:
- Te Halál vándora, jutok-e még eszedbe? - S ezek mind életidejének bűnös gondolatai és vágyai voltak, amelyek hozzá kiáltoztak - Jutok-e még eszedbe?
Egy pillanatra megborzadt a lélek, mert ráismert a hangokra, bűnös gondolataira, és bősz vágyaira, amelyek most, mint terhelő tanúk jelentkeztek.
- A mi törzsünkben, bűnös természetünkben semmi jó nem lakozik! - mondotta a lélek - de az én gondolataim nem váltak tetté, a világ nem látta a férges gyümölcsöt!
S még jobban sietett, hogy kiérjen az ocsmány kiáltozás köréből, de a nagy fekete madarak körbefogták, s ott kerengtek nagy kiáltozással, mintha az egész világot be akarnák tölteni hírével; fölszökött, mint az üldözött szarvas, minden lépésnél éles kavicsba ütközött a lába, s fölhasadozott a húsa, hogy igazán fájt.
- Honnan kerülnek ide ezek az éles kövek? Úgy hevernek a földön, mint a hervadt levelek!
- Ezek a te meggondolatlan szavaid, amelyeket életidőd alatt elejtettél, s amelyek mélyebben sebezték felebarátod szívét, mint most e kövek lábaidat.
- Erre nem gondoltam! - mondotta a lélek.
- Ne ítélj, hogy ne ítéltessél! - zúgott át a légen.
- Mindnyájan vétkeztünk! - szólt a lélek és újra fölemelkedett - Megtartottam a törvényt és az evangéliumot, megtettem, ami tőlem telt, nem vagyok olyan, mint a többi.
A menny küszöbéhez értek, s a kapuálló angyal ezt kérdezte:
- Ki vagy? Nevezd meg hitedet és mutasd meg nékem cselekedeteidben.
- Pontosan betöltöttem minden parancsot! Porig alázkodtam a világ szeme láttára, gyűlöltem és üldöztem a gonoszt és a gonoszokat, azokat, akik a kárhozat széles útján járnak, s még ezután is fogom őket üldözni tűzzel-vassal, ahogy módom lesz benne.
- Így hát te Mohamed hitvallója vagy? - szólt az angyal.
- Én? Soha!
- Aki fegyvert ragad, fegyver által vész el - mondotta a Fiú, te nem az ő hitén vagy. Talán Izráel fiaihoz tartozol, akik azt mondják: szemet szemért- fogat fogért…?
- Keresztény vagyok!
- Ez nem ismerszik meg hitedről és cselekedeteidről. Krisztus igéje az engesztelődés, a szeretet és az irgalom.
- Irgalom! - hangzott át a terek végtelenjén.
A mennyország kapuja föltárult… De a kiáradó világosság oly metsző volt, és oly vakító, hogy a lélek visszadöbbent, mint kivont kard előtt; és a hangok oly lágyak és szívetindítóak voltak, ahogy földi ajkakról soha nem szállhattak, a lélek remegett és egyre mélyebben és mélyebben hajolt meg, de a mennyei világosság át meg átjárta, és ekkor megérezte és megértette, amit soha azelőtt így nem érzett: kevélységének és keménységének, bűnösségének nyomasztó terhét. És megvilágosíttatott.
- Ami jót műveltem a világon, azért tettem, mert mást nem tehettem, de a rossz… az bennem gyökerezett!
És a lélek káprázott a tiszta, mennyei fénytől, úgy látszott, hogy aléltan roskad össze, lesújtva, magába gubózva, mint aki még nem érett a mennyországra és a szigorú, és az igazságos égi bíróra gondolva nem merte eldadogni azt a szót, hogy irgalom.
De az irgalom ott volt, a nem várt irgalom. Az egész, a végtelen térség Isten mennyországa volt, kimeríthetetlen bőséggel áradt el rajta az isteni szeretet.
- Óh te emberi lélek, légy szentséges, szeretettel teljes, fénylő, és örökkétig tartó! - és zengett-kondult mindenfelé.
Földi életünk utolsó napjaiban mindnyájan, de mindnyájan meg fogunk döbbenni a mennyország fényétől, és pompájától, mint ez az árva lélek, mélyen meghajolunk, alázatosan leborulunk…
Gondolkoztál-e már komolyan erről a bizonyos, nagyszerű, utolsó földi óráról?"
KIJÖTT EGY MÁSIK ANGYAL IS A TEMPLOMBÓL, HANGOSAN KIÁLTVA A FELHŐN ÜLŐNEK: ERESZD NEKI SARLÓDAT ÉS ARASS; ITT AZ ARATÁS IDEJE, MIVEL MEGÉRETT A FÖLD ARATNIVALÓJA. EKKOR A FELHŐN ÜLŐ NEKIERESZTETTE SARLÓJÁT, ÉS LEARATTA A FÖLDET.
Előbb a gabona aratása, aztán a szőlőszüret. Előbb van az aratás, május táján, s később, nyár másik felében a szüret. S a kettő után, zárásképp volt a betakarítás, a sátorok ünnepe.
„A sátorok ünnepét hét napig tartsd, mikor begyűjtöd a termést a te szérűdről és sajtódról. És örvendezz a te ünnepeden…" V.Mózes 15:13.
Jézus Krisztus, példázataiban sokszor beszélt a mennyek országáról, visszajöveteléről, és az ítéletről. Újabb, meg újabb hasonlatokkal segít érteni, meggondolni azt ami rejtve van.
Megrázó élmény lehetett a zsidó hagyományokat jól ismerő János apostolnak ezeket a látomásokat látni, közben a kijelentéseket hallani, átvenni és ezekről beszámolni.
Látomása arra figyelmeztet, hogy a vetés után aratás következik, a végső betakarítás napja.
A végítélet. Az aratás, a magvető és az elvetett mag körüli munkálkodók várva-várt ünnepe, amikor a betakarítandó termésben, gyümölcsben valami eredményként megjelenik.
A mag ajándék. Emlékszünk a magvető példázatára? Útfél, köves föld, tövises, gyomos, vagy jó, szántott föld? Mi történik lelkünkben a maggal, amit Isten vet, ajándékoz?
A befogadó föld a termésben életjelt ad. Mi éled, mi növekedik benne? Vajon, ha Krisztus eljön, ha földi életünknek vége szakad, mire kell majd nekünk rádöbbennünk? Mert abban az éles fényben, vakító világosságban semmi se marad rejtve. Miféle termés az életünk?
AZUTÁN MÁSIK ANGYAL JÖTT KI A MENNYEI TEMPLOMBÓL, ÉS ANNÁL IS ÉLES SARLÓ VOLT. ISMÉT MÁSIK ANGYAL AZ OLTÁRTÓL JÖTT KI, AKINEK HATALMA VOLT A TŰZÖN, ÉS HANGOSAN ÍGY KIÁLTOTT ANNAK, AKINÉL AZ ÉLES SARLÓ VOLT: ERESZD NEKI ÉLES SARLÓDAT ÉS SZÜRETELD LE A FÖLD SZŐLŐJÉNEK FÜRTJEIT, MERT MÁR ÉRETTEK A SZŐLŐSZEMEK.
Az angyal, akinek hatalma volt a tűzön, kiált a másiknak, akinek kezében az éles sarló van.
Lehet, hogy nem ijeszt meg minket a látomás, pedig ijesztő. A szőlőt mivel szokták szüretelni? Kézzel, kézbe fogott kiskéssel, ollóval. Az éles sarlót nekieresztve, legfeljebb derékba kaszálni lehet a töveket. Gyümölcsöstül. Ez a szőlőtő végét érezteti, velünk a végítéletet.
EKKOR NEKIERESZTETTE AZ ANGYAL ÉLES SARLÓJÁT, ÉS LESZÜRETELTE A FÖLD SZŐLŐJÉT, ÉS BEHÁNYTA AZ ISTEN HARAGJÁNAK NAGY BORSAJTÓJÁBA. ÉS MEGTAPOSTÁK A BORSAJTÓT A VÁROSON KÍVÜL, ÉS VÉR FOLYT KI A BORSAJTÓBÓL A LOVAL ZABLÁJÁIG, EZERHATSZÁZ FUTAMATNYIRA.
Amikor egy sportoló olimpiát nyer, akkor igazából nem róla van szó, azaz, csak részben róla. Hisz kapott tehetsége terem. Ő felfedezte, edzette, táplálta, növesztette. Azt amit kapott. Mi őt ünnepeljük. Pedig hálát kéne adni érte, hogy kapott valamit és jól használta.
Ha egy érettségi bizonyítvány színjeles, akkor a diák csak annyiban érdemes a dicséretre, amennyiben jól használta tehetségét, melyet születésekor kapott. Mi őt tüntetjük ki...
Így működünk, így érvényesül elismerésünk a valakiknek látszókra nézve: énekessel, íróval, tudóssal, alkotóval… Pedig kapták a tehetséget - mire használták, mi lett belőle? Az utolsó ítéletkor nem az emberi tehetség mérődik, hanem a lélek, az ember legbenső állapota.
Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, a lelkében pedig kárt vall…
Máté 16:26.
A szőlőszemeket meg lehet enni, s lehet borsajtóba rakni, préselni, s akkor ami látszott belőle, el is tűnik. Ami evésre alkalmas, és külsőleg tetszetős, a szakértők szerint, bornak többnyire alkalmatlan. „Szőlő és bor nem fedi egymást" - olvastam valahol. A szőlőbe rejtett jó, egyedi ízek, zamatok számítanak, melyek sajtolás, érlelés közben lesznek nyilvánvalóvá.
Végiggondolhatjuk így az isteni szüretet, a végső ítéletet. Ami emberi szemmel tetszetős, az ott eltűnik. Akkor, ott, már csak az számít, mit rejt egy-egy ember lelke.
„Ne tévelyegjetek, Istent nem lehet megcsúfolni. Amit az ember vet, azt aratja majd.
Aki a testének vet, a testből arat veszedelmet; Aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből
arat örök életet…
Galata 6:7-8.
Mi az ami a világ aratásakor Isten haragjának borsajtójában megtaposva kipréselődik?
Vérfolyam indul, hatalmas, mindent elborító. Mit terem az Isten Lelke nélküli embervilág?
A testnek cselekedetei pedig nyilvánvalók: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, , pártütések, pártoskodások, irigység, gyilkosság, részegeskedés, dobzódás és ehhez hasonlók; ezekről előre mondom néktek, amint már azelőtt is mondottam, hogy akik ilyesmiket cselekszenek, nem öröklik az Isten országát...
Galata 5:19-21.
Miről beszél a félelmetes a kép, amit János lát? Arról, ami az emberiség vetéséből terem.
Bár nyílna a szívünk, s megindítaná az a hatalmas szeretet, melynek jele, hogy odaadta a szeretett Fiút, és vár, vár, még mindig vár, hogy feleljünk, hogy Lelkét befogadva életünk benne gyökerező, termő, gyümölcsöző életté lehessen.
A Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, nagylelkűség, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.
Galata 5:22.
„És ha mint Atyát hívjátok segítségül, aki személyválogatás nélkül ítél kinek-kinek cseleke-detei szerint, félelemmel járjátok földi vándorlástok idejét, tudván, hogy nem veszendő hol-min, ezüstön, vagy aranyon váltottak meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan, szeplőtelen Báránynak, a Krisztusnak a vérén."
I.Péter 1:17-19.
Ablonczy Ágnes