Hétfőn egy iskolába mentem, középiskolások közé, beszélgetni, hívni őket nyári táborba. Ötödik órában, osztályfőnöki, tizenöt-tizenhat évesek, méricskélők, közömbösek. Meg kell szólalni, úgy, hogy a szó megfogja őket, és eljöjjenek. Lehetetlen. Éreztem, ki is mondtam, segítségért esedező imádságomban reggel. Elolvastam a gazdag ifjú történetét, és mentem. Hívő-hitetlenül. És úgy volt. Nem igen érdekelte őket, ki jött vendégül. És mégis, talán öt perc se telt el, éreztem, hogy valami - nem tudom pontosan megmondani mi - érinti őket, s elkezdenek figyelni. Már érdekli őket amit beszélek. Éreznek valamit, amit addig nem. És azok a lakli kamaszok elémálltak a végén jelentkezési papírt kérni. Több, mint tizen. Mit láttam?

Mitől érezzük csodának, mitől lesz nyilvánvaló számunkra Isten irgalma, jelenléte, jelzései?

NAGY ÉS CSODÁLATOS JELT LÁTTAM A MENNYBEN: HÉT ANGYALT, AKINÉL A HÉT UTOLSÓ CSAPÁS VOLT; EZEK ÁLTAL LETT TELJESSÉ AZ ISTEN HARAGJA

Aki a Jelenések könyvét olvassa sokszor találkozik a hetes számmal. Hét angyal, hét pecsét, hét gyülekezet, hét kürt, hét angyal, hét csapás. A mindenre kiterjedő végső jövendő ez. Mert nem lesz kimaradó, mindenre és mindenkire nézve érvényes lesz a bekövetkező ítélet, megméretés, szembesülés; Jézus Krisztus visszajövetele, Isten országának elérkező uralma.

Félelmetes lesz mikor Isten szomorúsága teljesedik, s megindult haragja lesz majd jelen. Amikor kicsordul lelkének pohara, ami az Ő végtelen, teremtő szeretetével teli volt egykor. Mivel telik meg? Mitől csordul? Emlékszünk a kiűzetésre? Noé, és az özönvíz történetére?

Milyen félelmetes volt az elmúlt napokban látni az elszabadult folyam útját a televízióban. Ahogy megtelt az ártér, a falu, ahogy a víz elöntötte, átlépte az utat, ahogy dőltek össze a házak, ahogy kétségbeestek és menekültek az emberek. Ők látták elveszni amit gyűjtöttek.

Mi okozta? Mi lett a fákkal, az erdőkkel, melyek foghatták volna, lassították volna a hirtelen megolvadó havat? A szerzésért, anyagiakért törekedő ember vétke. Jaj, ha Isten szeretete, irgalma nem tartja vissza többé jogos haragját! Ha mindaz, ami ellenünk szólhat, szólni kezd.

RATKÓ JÓZSEF: A KŐ ALÓL

Ez a sírás a kő alól,
a szó alól, a fény mögül,
szökőkút függönye mögül
hány éve szól, hány napja szól,
a szél boltívei alól,
a házak gyökere alól,
csak sír és sír és kéreget
a folyó lágy nyelve alól,
föld alja alól, szó alól,
a halottak háta mögül,
fölpántlikázott tűz alól,
csak sír és sír és kéreget
ez a sírás a kő alól,
kerék alól sír, sín alól,
a férgek lánctalpa alól,
szó alól sír, a fény mögül,
a halottak háta mögül,
csak sír és sír és kéreget
a város kútjai alól,
fölsír a vasból, nem csitul,
és sír, csak sír és kéreget
a halottak háta mögül,
a szó alól.

Tegnap keserves napom volt. Reggel felhívott az egyik kolléganőm. Kioktatott, önmagát feddhetetlennek éreztetve leckéztetett, okoskodott, egy olyan problémát vetve fel, újra meg újra, amit előző nap együtt lezártunk. (Előző nap lemondtam egy rendezvényt, amit évekkel ezelőtt én kezdtem szervezni, de most alig akadt három jelentkező, másfél héttel a program előtte keresem őket, egy nem válaszolt, egy lemondta... érdektelenségük elkeserített.)
A kolléganőm közben berendelt, mondván, óvodás csoport jön hozzám. Nem tudtam róla, de hát mindig örülök nekik, mint mindenkinek, minden egyes csoportnak, akár egyetlen embernek is, aki érezni engedi, hogy szüksége van arra, amit adni, nyújtani tudok.
Igyekeztem volna a könyvtárba az óvodásokhoz. Az 51-es út kereszteződésében az előttem álló autó a jelzővonalnál kicsit hátrébb állt, s az automata nem adott nekünk zöld lámpát. Legalább tíz percig álltunk ott, míg végre előbbre állt, s engedett minket a zöldre váltó lámpa. Közben, ott vesztegelve éreztem, majd szétvet az előbbiek miatti szomorúság és harag.

A gyerekek persze nem jöttek, be se kellett volna mennem. A kolléganőm meg újra kezdte. Nem hagyta abba, mert nem bólintottam arra, amire ő akart rávenni. Akkor telt be a pohár, amikor azzal a feltételezéssel vádolt, hogy a gyermekkönyvtár hitelét rontom. Elég volt. Szó szerint betelt a pohár. Végképp méltatlannak éreztem vádaskodását. Sírva fakadtam.

Miért is? Tudhatná, és persze tudja is - szívem-lelkem adnám munkámért, feladatomért.

OLYASMIT LÁTTAM, AMI TŰZZEL ELEGYÍTETT ÜVEGTENGERHEZ VOLT HASONLÓ

El tudjuk képzelni a tüzesen lángoló hatalmas tengert, ahogy teteje keménnyé dermed? Elképzelhetetlen. De vajon éreztük-e már, hogy szívünket adnánk, de nem kell? Szeretnénk a másikat, odavagyunk érte, de hátat mutat. Mit okoz, ha sokáig nincs ránk, szeretetünkre felelet? Fájt már igazán a szeretetlenség? Dermesztette szívünket jéggé a visszautasítás?

Nem tudni mit látott valójában János apostol, de ha valaki egyszer a tengerek medrébe gyűjtené azt a sok hitetlenséget, szeretetlenséget, nem értést, gyűlöletet, amivel az ember a keresztre, s szerető Istenre felelt az évezredek során, bizonyára megtelhetne vele.

DÖMÖTÖR ILONA: AZÉRT IS!

Rosszkedvű, szürke márciusi nap.
- Szép fiatal lány, hogy lehet mogorva? -
Dideregnek a serkedő rügyek,
visszabújnának a merev bokorba.

Kis hóvirágok, a korán kelők
már elvirultak, ám az ibolyácskák
kék szemükből még alig dörzsölik
az altató tél dermesztő varázsát.

Csípős, gonosz szél durva ostora
tavalyi száraz leveleket kerget.
Tétlen rútságra kárhoztatja még
az illatozni kívánó kertet.

Húsvét lesz mégis. Régi fészküket
már nemsokára megszállják a gólyák.
Tavaszi illatáldozatjukat
fák és virágok rendre mind leróják.

Bűn és közöny az emberlelkeken.
Krisztus egyházán vád és pusztulás van.
Szembefordulok a rideg tavasszal.
Isten kezébe kapaszkodó daccal
azért is hiszek a feltámadásban!

MELLETTE LÁTTAM ÁLLANI, KEZÜKBEN ISTEN HÁRFÁIVAL AZOKAT, AKIK GYŐZTEK A VADÁLLAT FELETT ÉS ÉNEKELTÉK MÓZESNEK, AZ ISTEN SZOLGÁJÁNAK ÉNEKÉT

Mit énekeltek? Mózes énekét. Miről énekelt Mózes? Átjutottak a Vörös tengeren. Csoda történt. Amikor hátuk mögött jöttek az egyiptomi lovasok, előttük a tenger, amikor körülzárva tudták magukat, amikor nem volt több lehetőség, egyszer csak út nyílt. Megszabadította őket Isten üldözőiktől. Amikor megélték a csodát, amikor valóságossá lett a szabadulás, akkor énekeltek, az dalra fakasztotta, hálaénekre indította Mózest, és a választott népet.

Énekelek az Úrnak, mert igen felséges,
lovat lovasával tengerbe vetett.
Erőm és énekem az Úr,
megszabadított engem.
Ő az én Istenem, Őt dicsőítem,
atyám Istene, őt magasztalom.
Az Úr vitéz harcos, az Úr, ez a neve…
II. Mózes 15:1-19.

Akik győztek… Ők győztek? Hogyan győzhettek volna? Istenük harcolt értük. Mi győzhetünk? Krisztus győzött, és érvényessé lehet ránk nézve ez a győzelem.

ÉNEKELTÉK MÓZESNEK, AZ ISTEN SZOLGÁJÁNAK ÉNEKÉT ÉS A BÁRÁNY ÉNEKÉT EKKÉPPEN: NAGYOK ÉS CSODÁLATOSAK A TE DOLGAID, MINDENHATÓ ÚRISTEN…

Különös módon ír a valóságos szabadulás bennünk mozduló igényéről, késztetéséről Polcz Alaine, aki évtizedeken át a gyógyíthatatlan betegek, beteg kisgyermekek közt dolgozott.

POLC ALAINE: ÉJJELI LÁMPA, MIATYÁNK

„…Ha kérem a bocsánatot, ha bízom benne, akkor meg is kapom - és megszabadultam…
A halálküzdelemben talán a legnagyobb baj a keserűség; egy teljes élet keserűsége, fájdalmai, a megbocsátani nem tudás terhei sűrűsödnek össze. Itt sokszor megállok az imában, személyesen szólítom meg a harcolót: ugye megbocsátasz mindenkinek?… megbocsátottál magadnak?… Istennek?… Sokszor csodálkozva tapasztaltam, hogy egészen kicsi gyermekek a halál közeledtével kívánják áttekinteni rövid életüket, kívánják elmondani keserűségeiket, kívánnak bocsánatot kérni és megbánni. Sokszor éppen ebből tudtam, hogy közeledik haláluk. Ezt tették azok a gyerekek is, akik neveltetésük miatt semmit sem tudtak a kereszténységről… Minden haldokló igénye ez. Ez az ősi arche késztetés, olyan ösztönzés, amit az ember nem tanul, hanem önmagában hord. Ezt csak felismeri és segíti az egyház az életgyónással és kullog a pszichológia mindennek nyomában, az életmérleggel, a konfliktusok feldolgozásával…"

Miféle szeretet vesz körül minket? Miféle Úr, miféle irgalom? Aki még a vágyat is odaültette szívünkbe, s ha figyelnénk rá, éreznénk, tanítani se kell rá, csak épp engedni felbukkanni a lelkünkben rejtőző igényt, a tisztaságra, a rendre, az istenire.

IGAZSÁGOSAK ÉS IGAZAK A TE ÚTAID; ÓH NÉPEK KIRÁLYA! KI NE FÉLNE TÉGED, URAM, ÉS KI NE DICSŐÍTENÉ A TE NEVEDET? MERT EGYEDÜL CSAK TE VAGY SZENT. ELJÖNNEK MAJD A POGÁNYOK MIND, ÉS IMÁDNAK TÉGED, MERT A TE IGAZSÁGOS ÍTÉLETEID NYILVÁNVALÓKKÁ LETTEK.

Ott, az Üvegtenger mellett, ott abban az embernek elképzelhetetlen világosságban mind látni fogunk, jónak érezzük a jót, és rossznak a rosszat. Akkor mindenki érezni fogja, kiderül, nyílvánvalóvá lesz, kié a hatalom és a dicsőség. És rájövünk, rádöbbenünk majd, mi mindent láthattunk volna, mire nézve voltunk vakok. Bár már itt tele lenne a szívünk Istennel, csodáival, szabadításának örömével, igazságának oldó erejével.

ÍME MEGNYÍLT A MENNYBEN A BIZONYSÁGTÉTEL SÁTRÁNAK TEMPLOMA

Jézus Krisztus a jeruzsálemi templomban nem a vallásos emberek gyülekező helyét, hanem a bizonyságtétel sátorát kereste. Mit talált? Mire késztette akkor a szomorúság és a harag? Ostort ragadott, és kiűzte az áldozatnak való jószággal kufárkodókat. Mert felháborította.

Mikor Izráelben jártunk, láttam ott sírni a zsidókat a Siratófalnál, a régi, lerombolt templom romjainál. Miért nem építik újjá? Még nem lehet - így mondják. Templom persze sok és sokféle van Jeruzsálemben. Középen áll a csillogó-villogó iszlám mecset, melynek falán ott a kereszténységet és Krisztust tagadó felirat: Istennek nincs fia! Ugyanott őrzik, épp abban a mecsetben, a saját hagyományaik szerint igen nevezetes sziklát, melyen egykor Ábrahám kész volt Isten szavára egyetlen fiát föláldozni. Miféle bizonyságtételt őriznek? Miért vakok?

Templomok templomaink? Lakhelye lehet Istennek? Jelen lehet a mennyei világosság, mely térdre roskaszt, és főhajtásra kényszerít minden embert? És a szívünk-lelkünk temploma?

TÚRMEZEI ERZSÉBET: SOLI DEO GLÓRIA

Ha újra csak Bábelt építenék,
valamit magamnak és nem neked;
terveim, vágyaim épülő tornyán
hogyha villámgyors gondolatkezek
munkálkodnának, ég felé növelnék…
ha újra, újra csak Bábelt emelnék:
Uram, Te mindet elszélesztheted.
Széleszd el kérlek…!

…Csak akaratod templomfalait
építsem egyre tiszta, szent kövekkel…
Kristályos falak, emelkedjetek fel!
Gloria… soli… Deo!

ÉS KIJÖTT A TEMPLOMBÓL A HÉT ANGYAL, AKINÉL A HÉT CSAPÁS VOLT, TISZTA FEHÉR GYOLCSBA ÖLTÖZVE, ÉS MELLÜKÖN ARANYÖVVEL KÖRÜLÖVEZVE. ÉS A NÉGY ÉLŐLÉNY KÖZÜL AZ EGYIK A HÉT ANGYALNAK HÉT ARANY CSÉSZÉT ADOTT ÁT, TELVE AZ ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ ÉLŐ ISTEN HARAGJÁVAL. ÉS MEGTELT A TEMPLOM FÜSTTEL AZ ISTEN DICSŐSÉGÉTŐL ÉS HATALMÁTÓL ÚGY, HOGY SENKI SEM MEHETETT BE A TEMPLOMBA, MÍG A HÉT ANGYAL HÉT CSAPÁSA VÉGET NEM ÉRT.

Isten országának templomába, a bizonyságtétel sátrának templomába nem lehet bemenni. Kiűzetés után az Édenkerbe se mehetett többé Ádám és Éva. Jelen volt Isten, és az Ő dicsősége… Csupán Krisztus értünk elszenvedett kereszthalálának valós okozójaként, az értünk megölt Bárány áldozata, az Ő szabadítása révén léphetünk be Isten országába.

Ablonczy Ágnes