Újra néztem, egy már többször látott híres filmet. (Árnyékország)
Nem azt találtam benne, amit kerestem, de leltem valamit. Egy párbeszédet. Idézném. Egy kisfiú, és egy öregedő ember beszélget. Épp elvesztettek valakit, az idősebbik a feleségét, a kisfiú az édesanyját…
A vallásos férfi küszködik, alig bírja elhordozni feleségének elvesztését. Hitét cibálja a kételkedés. A kisfiú nem vallásos, neki egyszerűen csak fáj, hogy nincs többé édesanyja.
Mindkettő előtt elsötétült a jövő. Ami történt, az úgy történt, ahogy tudják. A nekik kedves embert elveszítették.
Egyikük hitte a mennyországot, de most vak a fájdalomtól, a másik sose hitte, sose remélte. Egyben azonosak: szeretnék megtalálni azt, akit elvesztettek. Ám ahhoz, hogy utat lássanak, ne hiányukra meredjenek, el kéne szakadni attól, amit tudnak, ami méltán kétségbe ejti őket.
Levelet kaptam egy fiatalembertől. Keres, kutat, szüksége lenne arra, hogy hinni tudjon. De elég őszinte ahhoz, hogy ne igazoljon. Tán szentségtörésnek tűnik, de idézném szó szerint:
„…Hogy Jézust engedjem a szívembe? Hülyeség…"
Pedig szülei, nagyszülei, rokonai mind-mind egyházi kerethez tartoznak. Hogy lehetne neki segíteni? Ahonnan néz, vizsgál, onnan ezt látja. Rá lehetne venni, hogy ne onnan nézzen?
Ha valaki egyetlen oldalról néz egy vázát, és az onnan épnek látszik, állítja is, hogy ép. Ha ugyanazt a vázát, vele szemben valaki törött oldala felől látja, az méltán állítja, hogy törött.
A vázát látják, de részt látnak. Aki a váza állapotát meghatározó oldal felől nézi, az többet tud az igazságról. Persze lehet helyet cserélni, felülvizsgálni, azt amit látnak. Az igazság szempontjából részletkérdés hogy minek gondolják, hisz vagy ép, vagy törött.
Hadd idézzem az előző alkalommal átgondolt, verseket és mondatokat. A megfordulást megelőző történést, hogy jobban érthessük, megérezzük, miféle megfordulásról lehet itt szó:
…ÚRNAPJÁN ELRAGADOTT A LÉLEK, ÉS HÁTAM MEGETT HATALMAS HANGOT HALLOTTAM, TROMBITASZÓHOZ HASONLÓT…
MEGFORDULTAM, HOGY LÁSSAM KI BESZÉL VELEM…
„MINT TÖNKREMENT KERESKEDŐ"
/válasz P.Gy.versére/
Halálmegvető bátorság
nélkül, dideregve méregeted
a kikerülhetetlent.
Meg kéne fordulnod.
Úgy írtad, elvétetik tőled,
pedig te magad vetetted el,
azért, ami sosem volt a tied;
a lakásod, az ablak, a felhők, a Nap,
a piros telefonfülke, a doboz, a pad,
s ki tudná mi még.
Talán emlékszel,
hányszor kiléptél,
és visszajőve is hiába kerested
azt, amit nem leltél sehol.
Tekintetedbe tolakodik még
a jelen, markolhatod és
elengedheted, míg a holnap
múlttá lesz, s majd nélküled,
csak az emberekért pokolba
nyúló, istenverte tenyérben
terem múlhatatlan.
Fordulj meg!
Számtalanszor szólítottak,
a füled szélnek eresztette amit
szélütött lelked hallott akkor is
mikor már konok-görcsösen tagadtad,
és hinni akartad - mint a többiek -
hogy amit látsz, csak az van,
és ha éppen kell, hát neked.
Fennhéjázva utasítottad el,
az embernek elérhetetlent,
mint az a kételkedő tanítvány,
míg szembefordulva,
térdre nem roskasztotta
az, az énuraménistenem.
Nem akartál könyöradományt,
átkozódva tagadtad inkább
a lehetőséget. Hogy merted?
Csak a neved az, hogy élsz,
előtted szakadék,
feneketlen torka, örök éj!
Az Ismeretlen Úr szólít.
Fordulj meg!
Halálmegvető bátorság
kéne, remélni, lépni,
amit rég tudsz.
Szeretnek.
MEGFORDULTAM, HOGY LÁSSAM, KI BESZÉL VELEM…
Szeretném más fordítás szerint is idézni ezt a mondatot:
MEGFORDULÉK, HOGY LÁSSAM A SZÓT, MELY VELEM BESZÉL… (Károli)
MEGFORDULTAM, HOGY LÁSSAM A SZÓZATOT, MELY HOZZÁM BESZÉL… (Békés)
A másik két fordítás talán jobban érezteti azt a képtelenséget, ami itt történik. Szót-látni, szózatot-látni fordul oda János apostol. Megragadott bensője törekszik az őt érintő szó felé.
János apostol, a Lélek által megragadott ébrenlétben, az őt szólító hang felé fordulva, a láthatón túli érinthetetlen, mennyei látomást látja.
HÉT ARANY GYERTYATARTÓT LÁTTAM…
Ebben az állításban minden szónak van megfogható és jelképes tartalma. Mindenki érzi, hogy itt valaminek a teljes körét jelenti ez a hetes, hogy a legértékesebb fémet jelenti az arany, és hogy fényhordozó a gyertyatartó.
ÉS A GYERTYATARTÓK KÖZÖTT AZ EMBER FIÁHOZ HASONLÓT, HOSSZÚ FŐPAPI ÖLTÖZETBEN, MELLÉN ARANYÖVVEL.
FEJE ÉS HAJA FEHÉR, MINT A HÓFEHÉR GYAPJÚ, ÉS SZEME, MINT A TŰZLÁNG; LÁBA HASONLÓ VOLT A KEMENCÉBEN IZZÓ ARANYFÉNYŰ ÉRCHEZ, HANGJA OLYAN, MINT NAGY VIZEK ZÚGÁSA.
JOBB KEZÉBEN HÉT CSILLAGOT TARTOTT, ÉS SZÁJÁBÓL KÉTÉLŰ, KIFENT KARD JÖTT KI; ÉS ARCA OLYAN VOLT, MINT A NAP, MIKOR TELJES EREJÉBEN FÉNYLIK.
Hét gyertyatartó, közötte az Emberfia. Ez csak úgy lehet, hogy körben a világosság hordozói, a gyertyatartók, s középen a világosság maga. Ha valaki kezébe veszi, láthatja, hogy magán a térképen is ilyenféle alakban vannak azok a gyülekezetek, melyekről szó esik.
Valamit megint idézni szeretnék, ami ezzel együtthangzik. Nemrég jelent meg egy kötet.
Két szereplős. Az egyik kérdez, a másik felel. A kérdező Lengyel László, a ráfelelő válaszoló: Várszegi Asztrik. A kötet címe:
Beszélgető-könyvecske.
„Az egyház küldetése nem az, hogy magát, hanem hogy Jézus Krisztust hirdesse. Éppen azért, mert Ő a kezdő- és a végpont, Ő a középpont.
Köréje gyűlik minden. És mindig az, az egyház, ahol ő van…"
AZ EMBER FIÁHOZ HASONLÓT, HOSSZÚ FŐPAPI ÖLTÖZETBEN,
MELLÉN ARANYÖVVEL.
Mi nekünk a tiszta? A hófehér? Mint a frissen esett hó. Sose felejtem el, mikor 18 évesen, egyik reggel indultam munkahelyemre, s kilépve megláttam a városban oly ritka, még érintetlen hótakarót, elvarázsolt, nem villamosra szálltam, hanem futottam, futottam a hóban.
FEJE ÉS HAJA FEHÉR, MINT A HÓFEHÉR GYAPJÚ, SZEME, MINT A TŰZLÁNG…
Az egyik lányom mondta egyszer valakivel kapcsolatban - akivel akkoriban találkozott - hogy borzasztó volt, míg beszélt vele, mert úgy érezte átlát rajta, mintha legtitkosabb gondolatai-ban olvasna, épp arra felelt.
Milyen lehet megélni azt, mikor Ő néz minket. Vele vagyunk szemközt. Álltunk már így?
Aki újra meg újra odafordul felé, akit érint ez a tekintet, azt nem érdekli többé mit látnak,
mit nem látnak mások. Ha egyszer az Ő tekintetével látnánk magunkat! Mert ez a tekintet számít, semmi egyéb.
LÁBA HASONLÓ VOLT A KEMENCÉBEN IZZÓ, ARANYFÉNYŰ ÉRCHEZ…
Miféle jelenlétbe kóstoltunk mi eddig? Miféle ráfelelések hevítették eddig szívünket?
Emlékszem szívem első szeretetére, aztán sok év múlva a második elsőre… Igen, amikor szólít, jelen van Krisztus, az valami elképesztő forróság és fényesség.
HANGJA OLYAN, MINT NAGY VIZEK ZÚGÁSA…
Amikor megszólít. Amikor arra felel, amit egész életemmel kérdezek! Hallottuk már?
Amikor először utaztam úgy hajón, hogy nem volt már más a látóhatáron, csak a hullámzó víz, nem bírtam szabadulni a víztől, annak körülölelő hangjától. A Mindenhatóról beszélt.
JOBB KEZÉBEN HÉT CSILLAGOT TARTOTT…
Ott van, minden a kezében. Minden ember, minden közösség, minden nép, igen, az egész mindenség, melyért odaadta az életét, melyért halálával utat szerzett, melyért feltámadt, melyért előrement helyet készíteni.
REMÉNYIK SÁNDOR: MENNYBEMENETEL
Csak száll, csak száll, emelkedik,
És önnön fényében ragyog,
Alatta örvénylenek már
A mélységben a csillagok.
Embernek szédül a feje,
S borzong a gondolatra is:
A csillagokra nézni - le!
Az ember az üdvösség ízét
Akkor érzi, ha fölveti
Bús éjeken tekintetét,
S kigyúl a lelke csipkebokra.
Ő - letekint - a csillagokra.
ÉS SZÁJÁBÓL KÉTÉLŰ. KIFENT KARD JÖTT KI…
Metszhet, formálhat, egyenesíthet, termővé formálhat szava, élire állíthatja életemet?
Ha mindent megmutathatna nekünk, ami haszontalan, felesleges, értelmetlen!
Mi nem látjuk őt, ha emberek szavától félünk. Mi lesz velünk előtte állva?
ARCA OLYAN VOLT, MINT A NAP, MIKOR TELJES EREJÉBEN FÉNYLIK
Vakította már szemünket a delelő nap? Abba nem lehet belenézni, mert megvakít.
Vakultunk már bele szeretetének felfénylő valóságába, az örökkévaló lehetőség titkaiba?
János a hang felé fordult, és próbálja szavakba rakni, azok által kimondani, amit lelke lát.
Ha szólíthatna, ha hangja felé fordulnánk, ha szív szerint főpapunk lehetne, ha elgondolni tudnánk tisztaságát, ha érezni tudnánk mindent látó tekintetét, ha kibírnánk jelenlétének forróságát, ha hallanánk mindent betöltő hangját, ha az Ő kezében éreznénk az egész világot, ha szava súlyával igazíthatná útjainkat, életünket, ha fel mernénk pillantani arra a mennyei világosságot tükröző arcra!
Néztük már Őt így, Lelke által megragadottan, megszólítottan, bensőnk egészével Felé fordulva?
Ablonczy Ágnes
