A 35 évvel ezelőtt érettségizett osztálytársakkal készültem találkozni Budapesten. Persze nem igen találtam őket, hisz épp csak megvillantak az egykori vonások mostani arcukon. Előtte átnéztem a fiókból meg albumból előkotort fényképeket, a névsort is, azt a sok évvel ezelőttit, s kíváncsian álltam az étterem előtt, kint az utcán, vajon rájuk ismerek-e?
Elképesztő hangzavar lehetett ez kívülről nézve, ahogy mi ötvenen túli hölgyek-asszonyok tétova méregetések, döbbent néven nevezések, meghökkentő egymásra ismerések nyomán zúdítottuk magunkat, életünket, meglepő érzéseinket egymásra.
Ott történt, már befelé menet, hogy az ajtóban állt elém valaki, akivel egy irányban utaztunk otthonról és iskolából:
- Akartam írni, de valamiért elmaradt… megtértem, és az Úrhoz tartozom… olvastam a könyveidet... gyülekezeti iratterjesztő vagyok… a lányom lelkészfeleség…
Én csak ámultam, hogy miféle csoda ez, aztán jött a másik, hozta a kötetemet, dedikáljam neki, a másik a fiát mondta, akinek kellene belőle… Végül mellém ült valaki, talán a régi osztály legelevenebb, legvidámabb tagja, akiről eddig azt sem tudtam milyen felekezetű, és elmondta gyötrődését, miféle mélységek ijesztése veszi körül, s mennyire jó, hogy most itt vagyunk, hogy találkozunk, hogy hallotta a beszámolót… írhat majd nekem?
Aznap, terv szerint, Pesten maradtam, késő lett volna Bajára hazaindulni. De nem aludtam, mert mintha szárnyaim nőttek volna, sarkig táruló ég vakított, hihetetlen világosság, isteni fényesség… Tele volt szívem, és mondtam, mondtam, ki tudja mit. Nem is ez számít.
Azt éreztem, túláradó lélekkel - amit a mai rész elején olvastam - hogy megnyílt az ég…

ÉS LÁTTAM, HOGY MEGNYÍLT AZ ÉG, ÉS ÍMÉ EGY FEHÉR LÓ JELENT MEG, ÉS AKI RAJTA ÜL, ANNAK A NEVE: HŰ ÉS IGAZ.
Ő IGAZSÁGOSAN ÍTÉL ÉS HARCOL. SZEME OLYAN MINT A TŰZLÁNG. ÉS FEJÉN SOKÁGÚ KIRÁLYI KORONA, RÁÍRVA EGY NÉV, AMELYET SENKI SE ISMER, CSAK Ő MAGA.

Vajon mi vágyakozunk, készülünk arra a napra? Amikor megnyílik az ég, és Jézus Krisztus megérkezik? Miféle nap lesz számunkra? Mikor az igazság erejével jön ítélni élőket, holtakat. Hogyan készülünk? Mire készülünk? Mi vár minket ott? Meg fogunk lepődni? Káprázni fog a szemünk? Térdre kényszeríthet az, ami ott kitárja szívünket-lelkünket, emberi világunkat?

PILINSZKY JÁNOS: ARANYKORI TÖREDÉK

Öröm előzi, hirtelen öröm,
ama szemérmes, szép anarchia!
Nyitott a táj, zavartan is sima,
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.

Az össze-vissza zűrzavar kitárul,
a házakon s a házak tűzfalán,
a világvégi üres kutyaólban
aranykori és ugyanaz a nyár!
És ugyanaz a lüktető öröm;
dobog, dobog a forró semmiben,
ellök magától, eltaszít szívem
és esztelen szorít, szorít magához!

Mi készül itt e ragyogásból?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzít csak igazán, idebenn!
A világ is csak vele fényesül,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakító
és olyan édes. Úgy igazi minden.

Elgondolkodtunk már azon, miért szomjazunk vízre? Miféle vágy kényszerít inni? Azonos az esővel, mely lehullva, forrásként tör fel, patakokba gyűlik, az a folyóba, s a folyó a tengerbe?
Milyen különös, minden élőben, bennünk is ott van, testünkbe rekesztett az egybe, egységbe, Istentől-valóba vissza, felé indító vágyakozás. A lelkünkben is ott van a szomjúság, igen, legbelül minden ember valóságosan létezni, örökké élni, megmaradni vágyik.

PILINSZKY JÁNOS: MAJD ELNÉZEM

Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon -

elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.

Amikor egy-egy régi versemet elolvasom, úgy érzem, nincs benne az a lelki túláradás, amit akkor éreztem, amikor leírtam. Valamit kimondtam belőle, mert nem tudtam nem leírni, de az leírhatatlan, amit jelentett. Mert egy része megírhatatlan, bensőmbe rejtett maradt.

Vagyok aki vagyok - olvashatjuk a kijelentést Bibliánkban. Miért, mitől megnevezhetetlen? A Név a mi Istenünk… - fordítja a magát kijelentő Isten szavát Tábor Béla egyik írásában. Egy-be (egy-ségbe) tartozunk. Meg is magyarázza, miért:

„…A négybetűs istennév nyelvi feladatot jelöl ki, nem logikai feladatot.
Nyelvi feladatot: kimondhatatlan, de kimondásra vár… a Névnek ez a kiejthetetlensége a nyelvnek nevezett rendszeren belül megfogalmazhatatlan és megválaszolhatatlan…"

TÁBOR ÁDÁM: APOKALIPSZIS

sírásra nevetésre
búcsúra szeretésre
kezdetre és a végre
igen igen

Temérdek titok, rejtett mondandó mozdul a Jelenések könyvében. Szimbólum, szimbólum hátán. Olykor ijesztően, félelmet keltően sok és felfoghatatlan. Talán ezért nehéz nekünk.

A ma embere uralkodni vágyik, nem az Isten szavával, ígéretével, kijelentésével akar eggyé lenni, nem Őrá találni, nem szavára, akaratára bólintani, hanem az isteni erőt birtokba venni, rendelkezni vele. Természetfelettibe vetett, uralomra vágyó hite így mágia.
Azt hiszi, hinni akarja, hogy lehet. De ebben nem lesz eggyé Istennel. Ami erő ebben születik, az nem emberé, nem is isteni. Azé, aki kezdettől fogva embergyilkos…

ÉS VÉRBE MÁRTOTT RUHA VOLT RAJTA, AZ Ő NEVE PEDIG: ISTEN IGÉJE. ÉS A MENNY SEREGEI KÖVETTÉK ŐT FEHÉR LOVAKON, FEHÉR, ÉS TISZTA PATYOLATBAN. SZÁJÁBÓL ÉLES KARD JÖTT KI, HOGY AZZAL VERJE A POGÁNYOKAT. VASVESSZŐVEL FOGJA ŐKET PÁSZTOROLNI, ÉS Ő TAPOSSA A MINDENHATÓ ISTEN HARAGJA TÜZES BORÁNAK SAJTÓJÁT. ÉS RUHÁJÁN, A CSÍPŐJÉNÉL, EZ A NÉV VOLT ODAÍRVA: KIRÁLYOKNAK KIRÁLYA ÉS URAKNAK URA.

Három NÉV-megjelölés szerepel a látomásban látható, visszatérő Krisztusra nézve:
A HŰ ÉS IGAZ… AZ ISTEN IGÉJE… KIRÁLYOKNAK KIRÁLYA, URAKNAK URA… Csodálatos, mégis, hátborzongatón félelmetes. Az amit látomásban láttat, amit kijelent, az amit itt a földön testté lett igeként ( János 1:1.) élt, és mindaz amit a látomás sejteni enged.
Ha megjelenik majd véres ruhában, fehér lovon, tűzláng szemével, szájában éles karddal a hű és igaz, Isten szavának erejével győzni jön. Vasvesszővel pásztorolni…

„Mert Isten beszéde élő és erővel teljes, élesebb minden kétélű kardnál, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a szív gondolatait és szán-dékait, és nincs oly teremtmény, amely nyilván ne állna előtte, sőt minden átlátszó és mezte-len valóság az ő szeme előtt, akinek számadással tartozunk."
Zsidókhoz írt levél 4:12.

Oka van annak, ha félelem ébred a szívünkben. Elképzelni sem tudjuk azt a fényt, azt a világosságot, mely térdre kényszerít majd minden embert. És vajon ki állhat meg?

Tegnap beszélgettünk a kollégiumbeli fiatalokkal. Kornis Mihály: A félelem dicsérete című kötetéből emeltem ki néhány megfogalmazást, s ezek alapján kezdtünk beszélgetni a félelemről. Már a kötet címe is meglepő! Lehet így látni? Hogy dicséretre méltó a félelem?

A meghatározások:
„A félelem alighanem az Isten jóságának álma; Aki félni tud, remélni tud; A gyávaság a félelem kísértése; A gyáva ember végső soron a félelemhez gyáva…"

A fiatalok konkrét példákat mondtak, hogy kiderüljön, mi a félelem, mi a gyávaság. És elég őszintén válaszolgattak, ki-kiderülhetett - önmaguk számára - hogy mitől félnek, mitől nem. Miféle következménye a félelemnek a gyávaság, s mi az ellentétje? Lehet a félelemnek más következménye? Vajon merünk félelmünk kiváltó okával, következményével szembesülni?
Lehet, hogy csak tudjuk kereszténységünket, de ez sosem lett lépésre késztető hitté?

„Édesapám újra meg újra megpróbált nem hinni Istenben, és ez felibe harmadába sikerült is neki. Mindez a következőképpen történt: Édesapám szerint világos, a napnál is világosabb, hogy az embernek szüksége van Istenre, hogy ennek pszichológiája olyannyira kézenfekvő, nem is a logikája, az a rémületes pascali, az, hogy jobban jár az ember a van-nal, mint a nincs-csel, inkább a vágy, hogy legyen kihez föllebbezni…"
Esterházy Péter: Harmonia

Mitől való, miféle félelem ez? Mire készteti? Mi elől fut, miért nem látszik számára így út?

ÉS LÁTTAM EGY ANGYALT ÁLLANI A NAPBAN, AKI HANGOSAN ÍGY KIÁLTOTT AZ ÉGBOLTOZAT ALATT ÁTREPÜLŐ ÖSSZES MADÁRNAK: RAJTA, GYÜLEKEZZETEK ÖSSZE AZ ISTEN NAGY LAKOMÁJÁRA, HOGY EGYÉTEK A KIRÁLYOK HÚSÁT ÉS A VEZÉREK HÚSÁT, ÉS MINDENKINEK HÚSÁT, SZABADOKÉT ÉS SZOLGÁKÉT, KICSINYEKÉT ÉS NAGYOKÉT.

Napban, mindent elnyomó világosságban álló angyal szólal meg akkor János látomásában. Félelmetesen világos a szó, és ijesztő, amit az angyal mond. Tudjuk, vagy hisszük?

ÉS LÁTTAM HOGY A VADÁLLAT, A FÖLD KIRÁLYAI ÉS AZ Ő SEREGEIK FELVONULTAK, HOGY HARCOLJANAK A LOVON ÜLŐ ÉS SEREGE ELLEN. ÉS FOGLYUL ESETT A VADÁLLAT ÉS VELE EGYÜTT A HAMIS PRÓFÉTA, AKI A CSODÁKAT CSELEKEDTE ŐELŐTTE, AMELYEKKEL ELHITETTE AZOKAT, AKIK A VADÁLLAT BÉLYEGÉT FELVETTÉK ÉS KÉPÉT IMÁDTÁK. MIND A KETTŐT ELEVENEN BELEVETETTÉK A KÉNKŐVEL ÉGŐ TÜZES TÓBA. A TÖBBIEKET PEDIG A LOVONÜLŐNEK KARDJA ÖLTE MEG, AMELY AZ Ő SZÁJÁBÓL JÖTT KI, ÉS HÚSÁT MADARAK ETTÉK MEG.

Két sereg lesz akkor egymással szemben. Egyfelől Krisztus és mögötte a mennyei sereg tiszta patyolatban, másfelől pedig a Vadállat és az elhitetettek. Ott, a szembefordulásban örök vesztesek lesznek. Nem lehet két oldalon állni egyszerre. Minden egyértelművé lesz.

PILINSZKY JÁNOS: EGYENES LABIRINTUS

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? …

Ha a Jelenések könyvét olvasva félelem ébred bennünk, az Isten szeretetének ajándéka. Mert van mitől félni. De az okkal, és okozóval szembenézve, van lépése a bizalomnak, a hitnek, lehetünk egészen szabadok a valóságos félelemtől. Jézus Krisztus Szabadító!

Megszámolhatatlan sokszor, sokféle helyzetre nézve szerepel a Bibliában ez a biztatás:
NE FÉLJ! Arra figyelmeztet most is, nézzünk szembe azzal, amit okozunk, ami elveszíthet minket! Ragadjuk meg reménység, hit által az üdvösség lehetőségét. Jézus Krisztus adná, nekünk. Éhezzük szomjazzuk a találkozást, a kegyelmet? Itt, most, nyílhat értünk a menny?

Ablonczy Ágnes