ABLONCZY ÁGNES: EZER ÉV

Ezer esztendőt ígér Jézus
neked, nekem - az övéinek,
de oly nehezen telik-múlik itt
ez a száz is, sokan el se érik,
ésszel se fel, hogy mire az ezer,
az ezredízig áldás is csodálatos,
mégis megfoghatatlan adomány,
persze kell, nem úgy mint a
Teremtő búsuló haragjából
a harmad és negyedíziglen,
de ha majd színről-színre
ott állunk a Bárány trónusánál,
s fedetlen tárul elénk az itt kapott-
kopott nyolcvan, kilencven, száz év,
és nincs többé föld, és nincs ég,
csak az a nyíló könyv - ítél vagy
éltet - akkor örökkévalót áhít
majd ez a meg nem érdemelt,
általa réges-régen megígért,
méltatlanul nyert ezer év.

AMIKOR ELTELIK AZ EZER ESZTENDŐ, A SÁTÁN KISZABADUL BÖRTÖNÉBŐL, ÉS NEKIINDUL, HOGY ELHITESSE A FÖLD NÉGY SARKÁN ÉLŐ NÉPEKET,

Az elhitetésért indul. Ez a célja. Még utoljára, teljes erővel. Lehet azt gondolni, minket nem tud, lehet mosolyogni is, de lehet ráébredni, milyen félelmetes így esendőn célponttá lenni. Burkoltan, burkolatlanul, kiabáló reklámokban, riadt vallomásban, káromlásban, vagy kegyes beszédbe rejtve, jelen van ez a hitetni akarás. Észrevehető? Lehet érzékeny rá az ember?

„Megkönnyebbülést kelt, ha az ember megbízható mértéket talál…. És lehetetlennek tűnt, hogy a nyíltság és megnyílás mértékébe el lehessen rejtőzni. Mégis megtörtént. Az ember templomnak gondolta, de a templomban is el lehet bújni, és az Isten elől való elrejtőzésre igénybe is szokták venni… a súlypont már nem az igazságkutatás többé, hanem biztonság-kérdés. Az értelem nem felderítésre, hanem védelemre rendezkedik be… Az ember elfelejti, hogy az igazságot akarta… Értelmét az elmélet igazolására használja…
(Hamvas - Szárepta)

Hadd mondjak erre egy konkrét példát. A bűnvallás-bűnbocsánat lehetősége megjelenik a szertartásokban, de a bűntől való szabadulás öröme csak akkor lesz valóságos, ha vétkem igazán megterhel, ha fáj, ha vállalom, ha megbánom, ha könyörülni lehet rajtam. Ott a baj, ha időközben mindez teljesíthetővé, szokássá lesz, mások mérhetik is, ami belőle látszhat, ami megjelenik, de az igazságra éhező akarás, a szabadításra való szomjúság nincs benne.

„Az ember komolysága azon a határon kezdődik, hogy mi az, amit meg lehet neki mondani. Serdületleneknek és nőknek, csaknem semmit, és a keveset is be kell csomagolni. Gyengeségeiket és rögeszméiket meg se szabad közelíteni. Megsértődnek és megijednek. Sejtelmük sincs arról, hogyan lehetnének mások, lehetnének saját maguk… Nincs reménytelenebb, mint akinek senkije sincs, akivel igazságviszonyba állhat…"
(Hamvas - Szárepta)

Lehet felháborodni ezen - mint én először - mit képzel ez a Hamvas magáról, no és a férfinépről, de lehet elgondolkodni, vajon igaz-e? Beszélhetnek az én gyengeségeimről? Megsértődöm? Hitethető vagyok különb voltommal? Mit lehet nekem mondani, mit nem? És az igazság kedvéért szabad hozzátennem, hogy egy másik írásában, ugyanez a Hamvas ráébred, mennyire hitethető ő maga! Nem lezárt, hanem érteni próbált, és nyitva maradt…. Valami ilyenféle segít - hogy kész vagyok látni, azt is amit eddig másképp gondoltam.

PILINSZKY JÁNOS: TRÓNFOSZTÁS

Táblára írva nyakadba akasztjuk
történeted.

Tudjuk kik vagyunk? Kiderülhet? Vállaljuk? Tudjuk mit akarunk? Kiderülhet? Vállaljuk?

Egy szokatlan hangvételű mese jelent meg az egyik folyóiratban. (Holmi - Kornis Mihály) Főhőse az öreg király hetedik lánya, aki afféle legek-legje, s nem talál magának férjet. Egy nap királyapja ad neki egy tanácsot. Legyen három kérdése, aki arra jól felel, azt válassza. Nos ez a legkisebb királylány megfogadja a tanácsot, és ezután minden kérőt így kérdez:

„Ki vagyok én neked? Hát te ki vagy? Mondd mit akarsz tőlem?"

Érdemes megvizsgálni a három kérdést. Mi derülhet ki? És kiről? Vállalja-e a szembenálló, amit gondol róla? És ha csak hízeleg? Ezért kell a második kérdés, hogy érezhesse, tud önmagával szembesülni? A harmadik, izgalmas kérdés, vannak-e és vállalja-e céljait?

Nos, úgy tűnik jó szemű, jó fülű a királylány, sorra utasítja el az ostobán hízelgőket az első válasz után. Aztán utoljára, jön egy, aki tetszetősen felel, a második kérdésre is, s bár a harmadik felelet nem az igazi, azért mennyasszonya lesz, csak időt kér tőle. Az kész várni rá, hogyne lenne, hisz őt akarja. Oda szállásolják be, azok közé, akik a lány elutasítása után is maradtak, ott a palotában, hisz jól tartotta őket étellel és itallal… Aztán jön még valaki, s nem is akárhogyan. A bebocsátást követeli, nem vár kérdést, hanem maga teszi fel az elsőt kérdést. A királylány tiltakozna, ám attól a felelőtől és annak feleletétől egyre inkább elveszti magabiztosságát…
Itt már nyilvánvalóan ő mérődik, s a maga szemében is. Kiderül, ő csupán másokról akart kideríteni valamit, és egyáltalán nem akarta, hogy róla bármi is kiderüljön.

Védve vagyunk a hitetéssel szemben? Vagy mi is csak másokat mérünk, vizsgáztatunk? Láthatnak, láttathatnak minket, elvállalhatók a céljaink? Ha nem, be lehet minket csapni.

PILINSZKY JÁNOS: KÜLÖNÍTÉLET

Különítélet minden éjjel.
Magányos exhumáció.
Kiemelek egy ismeretlen embert
a semmiből és eleresztem őt.

Lehet nekem isteni szóval tükröt tartani? Észreveszem, hol hamisítok, hol csalok? Látó vagyok arra, amit láthatok? Mit tesz tönkre? Lehet engem a bűneimtől megszabadítani?

AISZÓPOSZ: A FARKAS ÉS A BÁRÁNY

„A farkassal szörnyen elbántak a kutyák; úgy összevissza harapdálták, hogy csak elnyúlt, és nem volt képes még élelmet sem szerezni magának. Ekkor meglátott egy bárányt, és azt kérte, hogy hozzon neki vizet a közeli folyóból. Mert ha te italt adsz nekem - mondotta - élelmet majd csak találok magamnak. A bárány azonban így felelt: Ha én italt adok neked, te engem fogsz élelemnek felhasználni…"

A bárány tudta magáról, hogy bárány, azt is tudta ki a farkas, azt is mi az ő számára, miért fordul éppen hozzá. Ezért menekült meg. Nem lehetett becsapni, elhitetni. Minket lehet?

GÓGOT ÉS MÁGÓGOT, ÉS HÁBORÚRA GYŰJTSÉK ŐKET ÖSSZE, AKINEK SZÁMA MINT A TENGER FÖVENYE. ÉS FELJÖTTEK A FÖLD SZÉLES FENNSÍKJÁRA, ÉS KÖRÜLVETTÉK A SZENTEK TÁBORÁT ÉS A SZERETETT VÁROST;

Ki ez a Góg és Magóg? Ezékiel könyvének 38 és 39. részében szó van róluk. Az Isten népe ellen indulókat jelképezi a két név, akik összefognak, körülveszik a szent, a szeretett népet, hogy megsemmisítsék. De hiába, többé nem lesz erre lehetőségük. Elvesznek azok, akik a nagy hitető győzelmében, hatalmában és önmaguk erejében bízva csatlakoznak.

DE A MENNYBŐL TŰZ SZÁLLOTT ALÁ ÉS MEGEMÉSZTETTE ŐKET. ÉS AZ ÖRDÖGÖT, AKI ELHITETTE ŐKET, A KÉNKŐVEL ÉGŐ TÜZES TÓBA VETETTÉK, A VADÁLLAT ÉS A HAMIS PRÓFÉTA MELLÉ, ÉS OTT GYÖTRŐDNEK ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ.

Akkor vész el a hitető. Megszűnik hatalma. Ez megint olyan, amit mi nem tudunk elképzelni. Megszoktuk, hogy hatalma van. Gyengeséget gazolunk és hárítunk. De többé nem lesz kire.

Egyik gyerekem küszködött magával. Nem bírt jó lenni. Így imádkozott: „ Úr Jézus pusztítsd meg bennem az ördögöt!"
A nagyapja mikor imádságáról hallott, biztatásul üzente neki: „Álljatok ellene az ördögnek és elfut előletek."
A következő bukás után a kicsi gyerek rám nézett - óvodás volt akkor - így igazolt. „- Mit csináljak, erősebb nálam!…" Nem vállalta a kudarc fájdalmát - hárított. Igen, mi is szoktunk így mentséget, igazolást találni…

ÉS LÁTTAM EGY NAGY FEHÉR KIRÁLYI SZÉKET, ÉS A RAJTAÜLŐT, AKINEK TEKINTETE ELŐL ELTŰNT A FÖLD S AZ ÉG, ÉS HELYÜK NEM VOLT TALÁLHATÓ.

Minden, ami a látható, tapintható e világhoz tartozó, eltűnik akkor. Nem marad más, mint az esendő emberi lélek és viszonya Istenhez. Nem emberi szemek előtt vetkőzünk majd akkor.

Sose felejtem el, amikor először voltam nyílt tengeren. Minden irányban a víz vett körül. Az égbolt és a víz. A hajó volt az egyetlen biztos pont, az a nagy hajó, amit könnyedén emelget-tek fel-le a hullámok. És ha vihar kerekedne? Mi az ember, mi a hajó itt, a tenger közepén? Igen, akkor jött az a kérdés, amit csupán akkor teszünk fel, amikor megérezzük a valódi méreteket, súlyokat, távolságokat.

PILINSZKY JÁNOS: NYITÁS

A gyermekkor alkímiája
beteljesül, sikerül végre.
Az érintetlen kapukat,
az álom zsiliprendszerét kinyitják.
Mindenből csend lesz és közelség.

ÉS LÁTTAM A HALOTTAKAT, NAGYOKAT ÉS KICSINYEKET A KIRÁLYI SZÉK ELŐTT ÁLLANI, ÉS KÖNYVEK NYITTATTAK FEL; AZUTÁN MÁSIK KÖNYVET NYITOTTAK FEL, AZ ÉLETNEK A KÖNYVÉT, A HALOTTAK CSELEKEDETEIK SZERINT ÍTÉLTETTEK MEG, ÚGY AHOGY AZOK A KÖNYVBE BE VOLTAK ÍRVA. A TENGER IS KIADTA A BENNE LEVŐ HALOTTAKAT, ÉS A HALÁL, ÉS A POKOL SZINTÉN KIADTÁK A NÁLUK LEVŐ HALOTTAKAT, ÉS KI-KI ELVETTE ÍTÉLETÉT AZ Ő CSELEKEDETEI SZERINT. ÉS A HALÁLT IS, A POKLOT IS A TŰZNEK TAVÁBA VETETTÉK. EZ A MÁSODIK HALÁL, A TŰZNEK TAVA, ÉS HA VALAKI NEM TALÁLTATIK BEÍRVA AZ ÉLET KÖNYVÉBE, AZT IS A TŰZNEK TAVÁBA VETETTÉK.

Ott állunk majd. Amikor azokat a könyveket előveszik a mennyei trónus előtt. Tudhatnánk, mi van feljegyezve rólunk, hisz mind-mind velünk történt. Ott tudni és látni fogjuk az igazságot. Ott nem lesz aki kihúzhatná magát, aki azt gondolhatja, amit itt úgy szeretünk gondolni, hogy azért mi mégiscsak különbek vagyunk a többinél. Ott mindenki semmivé lesz saját tetteivel, cselekedeteivel szembesülve, mindenki érezni fogja, hogy az ellene szóló ítélet jogos.

De van egy másik könyv. Az élet könyve. Ebből csak egy van. Benne van-e a nevem? Ujjongva állok majd ott, amikor hallom? Vajon tudhatom, hogy fel van írva a nevem?

Hogy mondja Jézus tanítványainak, akiknek elküld a pogányokhoz, akiknek hatalmat ad:

„… ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, hanem inkább annak örüljetek, hogy nevetek fel van írva a mennyben…"
Lukács 10:20.

Vagy Pál: „…akiknek a neve fel van írva az élet könyvébe…
Filippi 4:3.

„…bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál! … …Csak azt törlöm ki könyvemből, aki vétkezett ellenem…"
II. Mózes 32:32-33.

Mózes a vétkesekért könyörög. Az a Mózes, aki maga is esendő ember. Nem bűntelen. Nem a jóság a zálog, hanem a belekapaszkodó hit. Jóságra nincs esélyünk, hűségre igen.

„Tudom a te cselekedeteidet…Aki győz, az fehér ruhába öltözik, és annak nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, és vallást teszek nevéről az én Atyám és angyalai előtt."
Jel. 3:1-5.

Igen, állhatunk ott, méltatlanul, mégis ujjongva, ha be van írva a nevünk. Krisztus győzött. Legyőzhetett minket szeretete? Ő ismeri az övéit, akik éhezik és szomjúhozzák jelenlétét.

VISSZASZORÍTÓ

Álltunk a villamosmegállóban,
jelen se voltam, úgy elbambultam.
Ne szorítsd! - szólt akkor nagykomolyan,
s én rámeredtem, és nem értettem
miért mondja, hisz meg se moccantam.
Ő újra megmarkolta apró gyermekkezem,
- szigorú szóval dorgált, de mosolygott -
tenyerébe szorította, szidott, és szorította,
egyre jobban nevetett, szólt és szorította…
míg fel nem fogta végre-valahára
riadt szívem s kezem, mit vár tőlem.

Gondok, bajok szorongatnak - Istenem,
ugye te is, mint az én édesapám,
csak visszaszorítót játszol velem?

Ablonczy Ágnes