Találkozóra kaptunk meghívást. Könyvtári-városi irodalmi körünket hívták a megyei irodalmi folyóirat írótáborának résztvevőit meghallgatni, ismerkedni. De nem találkoztunk. Pedig ott voltunk, s alig volt rajtunk kívül más. A találkozó szervezőiből és irodalmi körünk tagjaiból állt a közönség. A neves írótársaság minden tagja szép sorban mutatkozott. Mi hibádzott hát?

Mi a találkozás? Én, te, ő, ugyanott vagyunk, jelen vagyunk, egymásra felelünk. Készültem erre a találkozóra. A tizenkét író-költő vendég nevét tudva, tájékozódtam életük indulása, állomásai, és nem utolsósorban műveik felől. Nem voltam rest, képet akartam, amit bennem a szavaik ébresztenek. És vártam, hogy egy találkozásban megtörténjék a ráfelelés.
Bemutatkozásuk alatt figyeltem nagyon, s úgy tűnt, többnyire egynek is látszanak azzal, amit leírtak. Nem ez volt hát a találkozás akadálya. A szervezők - miért, miért se - nem hagytak minket ráfelelni. Azok az írók egyáltalán nem ismertek minket, ott adódhatott volna erre lehetőség. Ők nem tudták hogy irodalmi csoportosulás vagyunk, nem tájékoztatták őket.
Sajnos a találkozó szervezői nem becsültek minket annyira, hogy bemutassanak, a vendégeket pedig csak annyira érdekeltük, hogy elmondták magukat. De ha netán hallottak is felőlünk, nem vártak tőlünk semmit. Mi ráfeleltünk volna, ha… Nem lett találkozó a találkozó.
Meghívtak minket, de csupán a széksorok megtöltésére. De helytelenek maradtunk, nem találtuk helyünket abban amit ők akartak, és abban se, amit mi reméltünk. Nem azért hívtak, amiért mentünk. Becsapott a hívó szó. Rossz érzés így jelen lenni. Fájt, ami nincs.

Az írókkal való találkozóra készülve, kézbe vettem e havi lapjukat. Éppen amikor egy Reményik verset kerestem, olvasói kérésre, ott a könyvtárban. ( Amit nem találtam sehol. Pedig megnéztem előtte itthoni köteteimet is, de egyikben sem szerepelt.) Nos, ott, a munkahelyemen láttam meg a frissen érkezett folyóiratot, s mindjárt a tartalomra villant rá a szemem, csudák csudája, éppen arról a versről ír benne valaki! Azonmód kikerestem.
És csak néztem! Az írta ezt a cikket, aki az otthoni kötet előszavát. Éppen ő válogatta és szerkesztette. De a keresett vers nem volt az újságban sem! Nem is a versről, hanem egy jelenségről ír; hogy újra divatba jött a költő, és vajon miért is? Az, akit sokan korszerűtlennek tartottak, tartanak, és mégis, az utóbbi években, az iskolai ünnepségeken legtöbbször ezt a verset szavalják… ( Templom és iskola - Reményik-mitosz )
Ha valóságos találkozó lett volna amin ott voltam, megkérdeztem volna őket a cikk és a vers felől, de nem volt rá mód, nem kaptam rá időt. Mit gondol maga a cikkszerző? Kihagyta válogatásából a verset. Kritikusok, akik modernséget várnak élet helyett. Érezte, vállalta a költő:

REMÉNYIK SÁNDOR: NAGY ÁRON

„Nagy áron vásároltam én meg
Azt a jogot,
Hogy korszerűtlen merjek lenni.
Nem is régen
Nem is kicsi
Elszántság volt
Élőhalottak élén menni -
Elnyomott s néma tömegeknek
Felszakadó sikolya lenni."

Az egyik író, aki Marosvásárhelyről jött, elmondta, hogy a változások után az Igaz szó c. lapjuk azért lett Látó, mert furán hangzott volna ha úgy írják: Új igaz szó. Valaki közülük mindjárt rá is felelt, hogy azt kellett volna… Ettől a címtől igazabb lesz benne a szó?

Hamvas Béla egyik esszéjében ( Az írás platonizmusa) így fogalmaz az írásra nézve:
„Az igazi művész számára mindig megalkuvás volt, ha leírta azt, amit gondolt… A leírt élet megszűnik élni… Az újság minden nap megöli a nap történetét. A regény sorsokat tesz tönkre. A filozófia világlehetőségeket, a tudomány isteneket tör össze…. Az írásnak csak akkor van értelme, ha „mint kiugrott szikrából a tűz" ég és gyújt…"
Aki igazán őszinte, az érzi - az említett lapban is - hogy a tüzet, a fényt, az istenit, az élő szót nem lehet birtokolni, és nélküle tartalmatlanná lesz élet, beszéd, mondandó, minden:

Kovács András Ferenc: Ex Ponto

Nincs kegyelem. Csak örök csodákat,
Közhelyeket cicomáz a lélek.
Babrálgat ezzel-azzal, míg leszáll a csönd.
( Vagy hirtelen, nem tudhatom, reánkszakad.)

MEGMUTATTA NEKEM… ÉS AZT MONDTA NEKEM: E BESZÉDEK HÍVEK ÉS IGAZAK, ÉS AZ ÚR, A PRÓFÉTÁK LELKÉNEK ISTENE ELKÜLDÖTTE ANGYALÁT, HOGY MEGMUTASSA SZOLGÁINAK MINDAZT, AMINEK NEMSOKÁRA MEG KELL TÖRTÉNNIE

Hónapok óta a János apostoltól által közvetített, mennyei jelenések felől gondolkodunk. Hű és igaz. Az utolsó rész elején olvassuk e megerősítést. Érvényes az isteni kinyilatkoztatás és ígéret, igaz, aki szólt és szólít. Tűz van az Írásban, lelket lángra lobbantó szikra. Érezzük?

ÍME ELJÖVÖK HAMAR! BOLDOG AKI MEGTARTJA E KÖNYV PRÓFÉTAI BESZÉDEIT!
ÉN, JÁNOS LÁTTAM ÉS HALLOTTAM EZEKET

A Jelenések könyvének legelején hangzik el ez a mondat, majdnem teljesen ugyanígy:
Boldog, aki olvassa és hallgatja e prófétai beszédet, és boldogok akik megtartják mindazt, ami abban áll, mert az idő közel…
Jelenések könyve 1:3.

A Jelenések elején szól, mint biztatás, a mondandóra nézve, a boldogság lehetőségére tekintve, hogy figyeljük, olvassuk, halljuk és lássuk úgy, hogy Istenhez érkezhessünk.
És itt a legvégén újra, visszautalva mindarra, ami benne van, ami János apostol szavai, bizonyságtétele által olvasható és szívünkben őrizhető. Megélhető, igaz-hűséges szó.

FEJES ÁDÁM: HALLOTTAM LÁTTAM

Hallottam Valakinek a hangját,
bizony félelmetes volt,
hallottam Valakinek a hangját,
mint mikor vihar tombolt.
Hallottam Valakinek a hangját,
ítélet szava zengett,
hallottam Valakinek a hangját,
csuda, hogy szólnom enged…

Figyeltem Valakinek a hangját,
figyeltem rá, feszülten,
figyeltem Valakinek a hangját
szoborrá merevülten.
Figyeltem valakinek a hangját
bűnöktől sebesülten,
figyeltem Valakinek a hangját,
s feléje menekültem.

Hallottam Valakinek a hangját,
lám, Ő keresett újra,
hallottam Valakinek a hangját,
felemelve az ujja!

Hallottam Valakinek a hangját,
fenyegetett és féltett,
hallottam Valakinek a hangját,
ez a hang éget és éltet!

Megláttam Valakinek a szívét;
kereszten vérzett értem,
megláttam Valakinek a szívét
és meghajlott a térdem,
megláttam Valakinek a szívét:
az ítélet Rá sújtott,
megláttam Valakinek a szívét
és rám bocsánat hullott!

Hallottam Valakinek a hangját:
vedd komolyan e hangot,
hallottam Valakinek a hangját,
kemény ítélet hangzott -
Megláttam valakinek a szívét:
vedd komolyan e szívet,
megláttam Valakinek a szívét,
megmentette a szíved!

ÉS MIKOR MEGHALLOTTAM ÉS MEGLÁTTAM, LEBORULTAM AZ ANGYAL LÁBA ELÉ, HOGY IMÁDJAM ŐT, AKI NEKEM EZEKET MEGMUTATTA. DE Ő ÍGY SZÓLT: VIGYÁZZ, NE TEDD. SZOLGATÁRSAD VAGYOK NEKED ÉS ATYÁDFIAINAK, A PRÓFÉTÁKNAK, ÉS AZOKNAK AKIK MEGTARTJÁK A KÖNYV BESZÉDEIT. AZ ISTENT IMÁDD.

Vajon boldog ott János apostol, ő, akit eszközül választott Isten, hogy lásson, hogy halljon, hogy tanúja legyen, hogy továbbadja azt amit átélt. Felfogja amit látott? Tudja mit bíztak rá? János apostol fénybe fúl, olyan érintett, hogy az angyal, a követ lába elé esik. És nem is először. A Jelenések 19:10. leírása szerint éppen azután esik térdere, mikor az embert boldogító kijelentését hallja: „Boldogok a Bárány mennyegzői vacsorájára hivatalosak."

Épp ahogy akkor, Isten követe most sem fogadja el az imádatot. Jézus Krisztus is mindig elhárította a köszönetet. A dicsőség, az imádat egyedül a teremtő, könyörülő Istené.
Ha mi magunk szeretnénk kiérdemelni, akkor még keveset kóstoltuk az ennél jóval többet. Isten követeként a másik ember közt állunk, minden kihátrálás közben fény születik. Ha ellépünk a másik, és Isten elől, ha nem takarjuk, teljes fényben tündökölhet. Mindkettőnknek.

AZUTÁN ÍGY FOLYTATTA: NE PECSÉTELD LE A KÖNYV PRÓFÉTÁLÁSÁNAK BESZÉDEIT, MERT AZ IDŐ KÖZEL VAN.
AKI IGAZSÁGTALAN, LEGYEN IGAZSÁGTALAN EZUTÁN IS; ÉS AKI FÖRTELMES, LEGYEN FÖRTELMES EZUTÁN IS. DE AKI IGAZ, CSELEKEDJÉK IGAZSÁGOT EZUTÁN IS, ÉS AKI SZENT, LEGYEN SZENT EZUTÁN IS.
ÍME HAMAR ELJÖVÖK, ÉS VELEM JÖN A LESZÁMOLÁS, HOGY MEGFIZESSEK MINDENKINEK CSELEKEDETEI SZERINT. ÉN VAGYOK AZ ALFA ÉS AZ OMEGA, AZ ELSŐ ÉS AZ UTOLSÓ, A KEZDET ÉS A VÉG.

Nem szabad lepecsételni a próféciát, nyitva kell hagyni, hogy minden ember elolvashassa, hogy az eleven, éltető isteni szó, jövendölés és látomás érinthessen minket. Míg időnk van.
Kegyetlenül kemény mondatok követik. De talán szabad értenünk, látnunk, hallanunk.
Ami nem fordul Isten felé, az a gonosz markában maradva megromlik, s gonoszabbá lesz.
Növekedik, növekedik egészen az utolsó napig. Amikor az „első és utolsó, a kezdet és a vég, az alfa és ómega„ a Mindenség Ura és gazdája megfizet mindenkinek cselekedetei szerint.

BOLDOGOK, AKIK MEGMOSSÁK RUHÁJUKAT, HOGY FELHATALMAZÁST NYERJENEK AZ ÉLETFÁJÁHOZ, ÉS BEMEHESSENEK A KAPUKON A VÁROSBA.

Amikor egy tőlem távol élő tanárnőm, akinek nem volt gyereke, végrendeletében rám hagyta könyveit, értesítettek róla. Érvényes papír készült, elküldték nekem. Ha nincs ez a végrendelet, ez a felhatalmazás, sosem jutok az örökséghez, hisz nem voltam rokona. Az ő akaratából született az örökségem. Szeretetébe fogadott, örökössé tett. Én ezt halála után, leírt szavából, végrendeletből tudtam meg.
Mit felelhettem? Elfogadhattam és elutasíthattam. Igaz volt, amit a végrendelet tartalmazott, valóságos volt a papíron szereplő örökség, és egy év múlva átvehettem azokat a könyveket.

Mi Isten országához nyertünk így - leírt ígéret, felhatalmazás és reménység szerinti jogot. Akik megmossák ruháikat… Fiúságot, életet, helyet nyertünk az örökkévalóban. Miénk? ADY ENDRE: KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM

Napsugarak zúgása amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz két szemem,
Istenem, Istenem, Istenem.
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomorú nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sírást,

Köszönöm tört szívű édesanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot, a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, Istenem, Istenem.
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm,
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

DE KÜNN MARADNAK A KUTYÁK ÉS A MÉREGKEVERŐK, A PARÁZNÁK ÉS A GYILKOSOK, ÉS A BÁLVÁNYIMÁDÓK… AKIK SZERETIK ÉS CSELEKSZIK A HAZUGSÁGOT…

Kik maradnak kívül? Az ebek - akik nem lettek fiakká, akik nem boldogok az örömhírtől, akik nem törődnek a reménység és hit általi nyerhető isteni örökséggel, a másokat mérgezők, a maguk érdekeiért taposók, az önmagukért élők, az Istentől elfordulók, a látható világba, az istenített dolgokba, bálványokba fúlók, a másokon átlépők, a hazugságban maradók…
És igen, azt hiszem, mindannyiunkra érvényes ez a felsorolás, jogunk nincs az örökséghez!

ÉN, JÉZUS KÜLDÖTTEM EL A KÖVETEMET, HOGY BIZONYSÁGOT TEGYEN NEKTEK EZEKRŐL A GYÜLEKEZETEKBEN. ÉN VAGYOK DÁVID AMA GYÖKERE ÉS HAJTÁSA: A TÜNDÖKLŐ HAJNALCSILLAG. A LÉLEK ÉS A MENNYASSZONY MONDJA: JÖJJ, ÉS AKI HALLJA AZ IS MONDJA: JÖJJ! AKI SZOMJÚHOZIK, JÖJJÖN EL, ÉS AKI AKARJA, VEGYE AZ ÉLET VIZÉT INGYEN.

Jézus Krisztus, a megígért Messiás, a Tündöklő Hajnalcsillag jelenti ki itt magát nekünk. Így hív. Jöjjön, aki hallja, jöjjön aki szomjúhozik, jöjjön aki akarja az élet vizét ingyen! Isten akaratából, végtelen szeretetéből, reménység, hit által van (lehet) örök életünk.
Mindazoknak, akik olvassák, akik hallják, akik szomjazzák, akik akarják!

Boldogok, akik kezükbe veszik az írást, akik megértik miképpen nyernek Isten szeretetében, kegyelme által helyet, akik hiszik a bűnök bocsánatát, a feltámadást, akikre nézve érvénybe léphet a felhatalmazás, akik szívükben őrzik az ígéretet, míg a várva-várt napon teljesülhet.

Ablonczy Ágnes