ÉN BIZONYSÁGOT TESZEK MINDENKINEK, AKI HALLJA E KÖNYV PRÓFÉTAI BESZÉDEIT:
HA VALAKI EZEKHEZ HOZZÁTESZ, AZ ISTEN AZOKAT A CSAPÁSOKAT VETI RÁ, AMELYEK E KÖNYVBEN MEG VANNAK ÍRVA. ÉS HA VALAKI ELVESZ E PRÓFÉTAI KÖNYV BESZÉDEIBŐL, ISTEN IS ELVESZI AZ Ő RÉSZÉT AZ ÉLETFÁJÁBÓL, A SZENT VÁROSBÓL, ÉS AZOKBÓL, AMIK E KÖNYVBEN MEG VANNAK ÍRVA.
EZT MONDJA, AKI EZEKRŐL BIZONYSÁGOT TESZ: BIZONY HAMAR ELJÖVÖK. ÁMEN.
JÖVEL URAM JÉZUS! AZ ÚR JÉZUS KRISZTUS KEGYELME LEGYEN MINDNYÁJATOKKAL. ÁMEN
János Jelenések 22: 18-21.
NADÁNYI ZOLTÁN: LEPKÉK A DOBOZBAN
Néhány szó a kislányomhoz
Katikám, hányszor mondtam már neked
a lepkéket ne bántsd. Csak ezt ne tedd.
Mire való ez? Még csak meg se ölni,
hanem bádogdobozba gyömöszölni,
csak úgy mulatságból, szegényeket.
Azok épp úgymint az ember,
ez a doboz, a cukros dobozod,
most tömve fájdalommal, félelemmel
és ezt a gyötrelmet te okozod.
Már mondtam és most újra rajtakaptalak
és mindig onnan, a jázminbokorrul,
ahol szegények a legboldogabbak,
onnan szeded le őket lesbül, orvul.
Onnan buknak sötétbe, fuldokolva,
lepkemennyországból lepkepokolba.
A macska, az is így les a lepkékre,
láttam a múltkor, hogy gyűlöltem érte,
hát téged akkor hogy szeresselek?
Jázminbokor, lepkék és ott a rém,
de nem macska, nem, egy kisgyerek,
kislány. Ne, most ne is karolj belém.
Mert kell hogy értsed, ez bűn, szörnyű nagy,
szegény lepkéket, játszva libegőket
élve temetni. És te bántod őket,
mikor magad is szép kis lepke vagy.
Ilyenkor féltelek a bosszútól,
ki tudja, mikor és hogy ér utol.
Szerencse, hogy megláttam, És szerencse,
hogy énnekem is fáj, ami ezeknek.
Mi volna, ha nem fájna énnekem se,
mulatnék én is rajta, hogy zizegnek
ott a dobozban? Ez a te szerencséd.
Hogy fáj nekem, apádnak. Ez a mentség.
Tanuld meg, fájdalomért fájdalommal
kell megfizetni, ha nem is azonnal.
Én már fizetem is a tartozást,
mert fáj nekem. És úgy tud fájni, lásd,
mintha magam is ott közöttük volnék,
velük együtt sötétben fuldokolnék.
Te engem is becsuktál most oda
s míg ki nem nyílik az a kaloda,
míg a lepkék ki nem repültek sorra,
vissza nem szálltak a jázminbokorra,
mindaddig én se láthatom az égi
kékséget, én se lehetek a régi,
nem lehetek szabad, nyugodt, vidám.
Engedd őket szabadon Katikám
Talán különös, hogy ezt a verset választottam a Szentírás legutolsó részének záró soraihoz. Látszólag semmi köze ahhoz, amit itt a Jelenések könyvének végén olvasunk, ám ami fontos üzenetté lett számomra, az ennek a versnek mondandójával valamiképpen mégis egybehangzik.
Miért mondja a költő így kislányának: engem is becsuktál oda? Bizonyára megélte a rabság kínját, a hiábavaló küszködést, a falakba ütközést. Tudja, milyen érzés új lehetőséget nyerve kiszabadulni, napfénybe kóstolni, magasba szárnyalni, és azt is, mit jelent bent vergődni, sötétbe zárva élni.
A lepkék dobozba zárva vergődnek. Megvannak a szárnyaik, bezárva is valóságosak, képesek lennének repülni, csak épp terük nincs. A bezárt, nem tud repülni, csak szárnyaival falnak ütközni, összetörni a lehetőségért. A bezáró kéznek kell kiszabadítani őket, hogy repülhessenek
ÉN BIZONYSÁGOT TESZEK MINDENKINEK, AKI HALLJA E KÖNYV PRÓFÉTAI BESZÉDEIT
János apostol azt érezteti, hogy ami látomása nyomán - látva és hallva Krisztust - benne született, az bizonyságtétel. Nem betűk, szavak, mondatok sora, nem emberi elképzelés, nem valamiféle jóstehetség az övé, hanem b i z o n y s á g . És benne van, belerekesztődött, az általa leírt betűbe, szóba, látomásokba az, ami több nála, az embernél. Lélek által ihletett prófétai könyv.
Meg tud szólalni, meg tud szólítani, benne van az, amitől megváltozhat, mássá lehet az emberek élete. Nem emberi akarattól, bölcsességtől kezd élni, hanem Isten Lelkétől, ami által íródott.
Mi is, akiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül…
Zsidókhoz írt levél 12:1.
„Az élő és holt szó különbsége nem a beszélt és írott szó formai különbsége: az írott szó is lehet élő szó, és a beszélt szó is holt szó. De az írott szó csak az erősek számára élő szó. Nehezebb feladat elé állítja azt, aki kifejez benne és azt, akihez eljut. A személyes jelenlét soksíkúságát egy síkra vetíti. A hang, hangsúly, gesztus, arckifejezés, lehelet, az egész testi-lelki alkat, az egész egyéni élet, mind a beszélt szó erőkomponensei, és a beszélt szót magyarázzák… Az erősek az élő írott szóból még többet meríthetnek, mint a beszélt szóból; de a gyengébbekre az írott szó fokozott veszélyt jelent…. Az írás a véglegesség igényével lép fel, de a véglegesség csak a tökéletes írást illeti meg, mert ez már azonos a tökéletes szóval.
Ilyen tökéletes írás… a Szentírás…
Maga a héber írás fontos óvintézkedéseket tartalmaz a gépies alkalmazhatóság ellen. Csak mássalhangzói vannak, a magánhangzókat minden egyes esetben a szó élő tartalmából kell következtetni. Ezenkívül a Szentírás minden szava különleges hangsúly- és hangjegyekhez van kötve. Ezek a hagyományos jegyek arra szolgálnak, hogy a szavak elemein, a betűkön kívül, az élő beszéd színeiből is átmentsenek az írásbeliségbe annyit, amennyit csak lehetséges...
A héber szó egyszersmind azt is jelenti: értsd meg! Hallani mindig annyit jelent, mint megérteni…"
Tábor Béla: A zsidóság két útja
Sokáig én is csak másokra figyelő, egy-egy gondolatot, üzenetet meg-megértő igehallgató voltam. Olvastam a Bibliát, mint fontos, tanító beszédet, de nem ért hozzám a szó. Amikor lelkemet meg-nyitotta Isten irgalmas szeretete, szabad lettem, szárnyaltam, égig repített a csoda, az élő, a lelkemet érintő szó. Akkor kezdtem sejteni, mi minden rejtőzik a Szentírásban. Megszólal, megszólít…
REMÉNYIK SÁNDOR: FELOSZLÁS
Ó, feloszlani vágyom én is!
És elveszíteni önnönmagamat;
De már nem sötét melancholiával,
Hanem úgy, mint az ég ölén a felhő,
Amely, míg emelkedik, egyre fogy
És egyre áttetszőbb lesz, haloványabb:
Tündér-tüllfoszlány, márciusi hab…
S mögötte egyre kékebb lesz az ég
És egyre vakítóbb az örök Nap.
HA VALAKI EZEKHEZ HOZZÁTESZ, AZ ISTEN AZOKAT A CSAPÁSOKAT VETI RÁ, AMELYEK E KÖNYVBEN MEG VANNAK ÍRVA, ÉS HA VALAKI ELVESZ E PRÓFÉTAI KÖNYV BESZÉDEIBŐL, ISTEN IS ELVESZI AZ Ő RÉSZÉT AZ ÉLETFÁJÁBÓL, A SZENT VÁROSBÓL, ÉS AZOKBÓL, AMIK E KÖNYVBEN MEG VANNAK ÍRVA…
Következménye van annak, ha valaki hozzátesz, vagy ha elvesz a próféciából. Mert abban a pillanatban, mikor valaki nem érintettségből közvetít, ha nem megszólított, csupán emberi módon szól. Mintha a rádió csatlakozóját kihúznám az áramkörből, s én beszélnék helyette. Nincs adó és vevő, kapcsolattalan lesz a beszéd, töltés nélküli a közvetítés.
Lehet, hogy sokan igazolni készek az isteni erő jelenlétét, ám ettől nem lesz élőbb, nem lesz valóságosabb a kapcsolat, a felőle közvetítés. Akár halljuk, akár nem a különbséget. Nem lehet visszaélni Isten szavával. Se így, se úgy. Következménye van. Nem él és nem éltet. Az élet lehetőségét engedi veszni, aki élőnek igazolja az üres szót. Szárny, ami dobozban marad.
REMÉNYIK SÁNDOR: A TEST IGÉVÉ LŐN
Világnézetek malomkövei közt,
Emberlelkek dárdahegyei közt,
Jelszavak felszálló röppentyűi között,
Cselszövevények fekete ködként húzódó mérges-gáz kígyói között
A versben, a dalban,
Egyetlen szilárd önmagamban
Szeretnék megfogózni.
Ebben a zárt, szigorú, büszke külön világban,
Ebben a gömbalakú csodálatos kristálykamrában,
Mely, ha földgömb, maga megsemmisül,
mint külön földgömb, mint külön világ
Forog tovább
A nap körül.
Kezdetben vala az ige.
S az Ige testté lőn.
Nem csak az Úrvacsora szent testévé,
De tisztátalan embertestté,
Gyilkos éhséggé, még gyilkosabb szerelemmé,
Röppentyűvé, mérges gázzá, dárdaheggyé, malomkővé.
Ez pedig a költészet:
Hogy a test ismét Igévé legyen.
Igévé váljak ismét én-magam,
Igévé embertársam, nemzetem,
A testté lett Mindenség új Igévé.
Mert ami bennem az Igén kívül van: por -
És ami embertársamban az Igén kívül van: por -
És ami nemzetemben az Igén kívül van: por,
És mindez szenny és hamu és hiábavalóság és értéktelenség.
Költeményembe, kristálykamrámba,
Ebbe a zárt, szigorú, büszke külön világba
Menteném át magamból, nemzetemből,
Embertársamból, az emberiségből
Az Igét, amely kezdetben vala.
Így képzelem én a költészetet.
Új evangéliumnak,
Melynek alfája és ómegája
Ez a tétel:
A test Igévé lett.
Aztán, ha a földgömb megsemmisül:
A törhetetlen kristálykamra,
Ez a földgömbalakú új világ
Forog tovább
A nap körül.
Van egy neves, irodalmárok által nagyrabecsült szerzőnk, kinek legújabb kötete elnyerte az év könyve kitüntetést. Nemrégiben nemzetközi elismerésben is részesült ez az író. Okos, művelt, humorral áldott, van stílusa, nyelvérzéke… Kinek tetszik? Mi tetszik?
Legújabb kötetének első része számomra átvehetetlennek bizonyult. Miután a művet méltató magyarázatok közül többet átnéztem, lassan kiderült mi állít meg, mi zavar. Ez a szerző, eddigi köteteiben is sokszor ír így, hogy nem tünteti fel mit idéz és azt sem, hogy kitől.
Beleolvasztja az idézeteket saját szövegébe. Ám mostani kötetében ez azzal is nehezül, terhelődik, hogy saját felmenőiről, családjáról ír, de épp maga keveri-kavarja a szereplőket egybe és össze.
Az általa jól ismert dolgokat, átvett műveket, múltbéli történéseket tálalja így. Mintha sajátja lenne, meg mintha úgy lenne ahogy írja - de kiderül, engedi, hogy kiderüljön - hogy bár lehetne igaz, nem egészen az. Nem igazít el. Mi köti össze mindazt, amit leírt? Ki köti össze? Miről bizonyság, kire-mire mutat az amit ír? És az, hogy a hivatalos kritikusoknak és műértőknek ez tetszik?
Lehet a Biblia mondandóját is így használni? Hogy körülbástyázom magamat az isteni szöveggel? Van, hogy idézem csupán a benne írtakat okosan, értelmesen magammal megtoldva? Vagy netán magamhoz igazítom, avagy olykor bottá alacsonyítom, mikor a másik vétkesnek bizonyul? Esetleg tágítom az utat, a kaput… mintha beleférne Isten országába az is, aki és ami nem férhet…
Aki hisz az Isten Fiában, annak bizonyságtétele van őáltala. Aki nem hisz az Istennek, az hazuggá tette őt, mert nem hitt abban a bizonyságtételben, amellyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról. És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet;…
János levele 5:10-12.
EZT MONDJA, AKI EZEKRŐL BIZONYSÁGOT TESZ: BIZONY HAMAR ELJÖVÖK.
ÁMEN. JÖVEL URAM JÉZUS!
Különös párbeszéddé lesz itt a kijelentés, hisz aki eljött és újra eljön, az tesz bizonyságot, s aki hallja az feleli rá: ámen. Jó, mikor érezhetjük, Isten szól, szólít, s ráfelelhetek, szólhatok felőle…
AZ ÚR JÉZUS KRISZTUS KEGYELME LEGYEN MINDNYÁJATOKKAL…
DIZSERI GÁBORNÉ: IRGALOM
Egy méh döngött a vonatablakon,
Százszor elkezdte, fel, le, előre, hátra,
A napfény hívta, az ablak útját állta,
Felgyöngyözött bennem a szánalom.
Kis testvér, jaj de ismerős a bánat
Ez a hiába százszor újrakezdés,
Napfényre vágyó felfelé igyekvés
Erejükvesztett néma, remegő szárnyak.
Nézd, lehúztam a vonat ablakát
Futárt küldött eléd a nap sugára,
Kacag feléd a tavasz száz virága,
A kegyelem kínálja önmagát.
Hát nem mozdulsz?
Feladtad minden vágyad?
Irgalmas ujjam óvatos-vigyázva
Felemel és kilendít a világba.
Repülj kis bolygó a társaid már várnak!
Titkok között jár a gondolatom.
Börtönben ültem, szomorú, béna, árva…
Kegyelem jött, az ajtómat kitárta
És megragadta elszáradt karom
Az Irgalom.
A Szentírás utolsó könyvének legvégén a Kijelentő és Ígérő igaz, hű volta, az Igében rejtőző bizonyság éltető ereje és a bizonyságtétel lehetősége lesz a könyv lezárásában hangsúlyossá.
Hogy ezután bárhol nyitjuk, halljuk és olvassuk, az Isten által benne rejlő lehetőséget éhezzük és szomjúhozzuk, és a bizonyság iránti felelősséget érezve hallgassuk, olvassuk és szóljuk.
És erre feleljük:
ÁMEN
Ablonczy Ágnes
