7. A szmirnai gyülekezet angyalának

A SZMIRNAI GYÜLEKEZET ANGYALÁNAK ÍRD MEG:
EZT MONDJA AZ ELSŐ, ÉS AZ UTOLSÓ, AKI HALOTT VOLT, S ÉL.:
TUDOM A TE NYOMORÚSÁGODAT ÉS SZEGÉNYSÉGEDET - DE GAZDAG VAGY - ÉS AZOKNAK KÁROMLÁSÁT, AKIK ZSIDÓKNAK MONDJÁK MAGUKAT, DE NEM AZOK, HANEM A SÁTÁN ZSINAGÓGÁJA.
SEMMIT NE FÉLJ AZOKTÓL, AMIKET EL KELL SZENVEDNED.
ÍME A SÁTÁN KÖZÜLETEK NÉHÁNYAT BÖRTÖNBE VET, HOGY PRÓBÁRA TEGYEN, DE (CSAK) TÍZNAPI NYOMORÚSÁGOTOK LESZ.
LÉGY HŰ MINDHALÁLIG, ÉS NÉKED ADOM AZ ÉLET KORONÁJÁT.
AKINEK VAN FÜLE, HALLJA MIT MOND A LÉLEK A GYÜLEKEZETNEK!
AKI GYŐZ, ANNAK NEM ÁRT A MÁSODIK HALÁL.

Levelet kaptam egy ismert írótól. Egy környékbeli hölgy küldte el neki tanmeséit, melyet ő hónapokkal ezelőtt értékelt, és vissza is küldött. Később ezt az írót bántotta a mód, ahogyan tette. Sajnos elfelejtette a nevét, a címét is, csak azt tudja, hogy óvónő, hat gyereke van, és elhagyta a férje. Nekem kéne megkeresnem, az ő üzenetével, hogy már bánja… És be kéne fogadnunk a mi irodalmi körünkbe. A címzett az, akire illik ez, amit róla írt. Megtalálom?

Meghökkenve olvastam neves írónőnk, SZABÓ MAGDA egyik esszékötetének legelején a következő, férfiúi fensőbbséggel, és különös, indulattal teli sorokat GYULAI PÁLTÓL:

„Mi egyéb az írónőség, mint be nem vallott, eltakart, félbe-szerbe alkalmazott emancipáció, e bohó és bűnös tan, mely senkit se tenne oly szerencsétlenné, mint éppen a nőt, akinek sorsán javítani akar? Nők még sohasem törtek új pályát sem irodalomban, sem művészetben, egyetlen nagy eszmével sem vitték előbb a tudományt, s nem is fogják soha. A nők képtelenek a fáradságos és szigorú absztrakcióra, a mélyen ható analízisre. Hiába csalják magukat, ők szerelemre, szeretetre, ragaszkodásra vannak teremtve , egész a sírig betölthetetlen űrt éreznek szíveikben, az eljátszott boldogság szüntelenül kísérni, üldözni fogja őket. Talán küzdeni fognak, talán összeszedik egész erejüket s kivonják magukat az örvényből. Nincs menekülés, el kell veszniük. Életük súlypontja kívül esett a női és a családi élet körén, sorsuk vagy tragikum, vagy komikum, szerencse, ha csak ez utóbbi, azaz, ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényein."

Mennyire zavarhatta Szabó Magdát ez a cikk. Vajon miért tette kötetének legelejére mottóul? Nyilván eltalálták ezek az indulatos sorok, és megpróbált utána járni, kideríteni a szerző életében rejlő okokat, s ha nem is a teljes igazságot, de valamit megérthessen belőle.
Gyulai Pál, korának (XIX.sz.) népszerű írója volt. Özvegy édesanya nevelte, tanítatta, kinek álmait - bizonyára voltak - fel kellett áldozni fiaiért, hisz kétkezi munkával tartotta el őket.
Ez az ismert, köztiszteletnek örvendő ember szerelmes lesz, és nősülni készül. A meglepő az, hogy így közli országgal, világgal, mit vár a nőktől, s mi az amit elítél, hisz akit elvenni készül, az írogat, mint nővére, Szendrey Júlia, és nem is tehetség nélkül.
Gyulai Pál nem neki címzi írását, és mégis neki szól. Kiderülhet a hölgy számára, mit vár tőle, mire számíthat. Vajon ért belőle? Ilyen férjet akart? Vajon felmérte és el is fogadta? Vagy mást várt, mást remélt, és csalódottan élte végig Gyulai Pál mellett az életét?

Feltehetjük a kérdést: vajon miért ez a címe Szabó Magda kötetének: KÍVÜL A KÖRÖN?
Akarunk kívül maradni? Észrevesszük miben vagyunk, és miből maradunk ki? Vállaljuk?

A SZMIRNAI GYÜLEKEZET ANGYALÁNAK ÍRD MEG: EZT MONDJA AZ ELSŐ, ÉS AZ UTOLSÓ, AKI HALOTT VOLT, S ÉL:

Szmirna, Efézustól északra levő település, Törökország területén van, ma Izmírnek nevezik, fontos kikötőváros az ország nyugati partvidékén. Akkoriban még meglehetősen új városnak számított a nagymúltúak árnyékában. Valószínű, hogy a megszólított gyülekezet is kicsi, elsöpörhetőbb, kiszolgáltatottabb az efézusinál. Mire számíthat ez a gyülekezet? Tudja?

A SZMIRNAI GYÜLEKEZET ANGYALÁNAK ÍRD MEG: EZT MONDJA AZ ELSŐ, ÉS AZ UTOLSÓ, AKI HALOTT VOLT, S ÉL…

A Jelenések könyvében, a megszólított gyülekezetek számára többféle módon jellemzi magát a megszólító. Ugyanaz, aki szólít, Ő, a középen álló, a gyertyatartók közt mozduló, de különböző gyülekezetek sorsára felel. Mást és mást hangsúlyoz magáról a köszöntésben. A szmirnabelieknek azt üzeni, hogy Ő az első, és az utolsó, aki halott volt és él. Miért ezzel biztatja őket? Sosem tudjuk már egészen pontosan kideríteni mi volt ott, kiknek üzent, de megpróbálhatjuk magunkra nézve hallani, érezni és érteni ami átvehető belőle.

Voltunk már olyan állapotban, mikor azt éreztük, minket mindig lerázhatnak, tönkre tehetnek, mi mindig rosszul járunk, mi állandóan csak hátrányt szenvedünk, mi mindig pórul járunk?! De hát ki az, aki mindenkinél nagyobb igazságtalanságot szenvedett? Ki az, akit csúful magára hagyhattak, akit megtagadhattak, akit meggyalázhattak, akit megölhettek?
Jézus Krisztus követői vagyunk. Valóban? Az övéi, aki megvetett volt, elhagyatott, aki bűnösök közé számláltatott, aki odaadta az életét? Mire hívhat minket? Miféle gyülekezet az övé? Krisztus első volt, az utolsóság elviselésében is.
A szmirnaiaknak nyilván azért írja, mert övéi. Arra kell számítaniuk, ami az Ő követőire vár itt a világban. Azokra, akik Isten örökkévaló országának reménységéért élnek, ennek erőit hordozzák lelkükben, akik ezért veszni hagyják azt, ami itt a földön szerezhető, és birtokolható.
Ő mondja, aki halott volt, és él. Elveszített minden birtokolhatót, és elnyerte az örökkévalót.
Miféle körhöz tartozunk mi? A mai gyülekezetek, mai keresztények hogyan övéi? Követik? Készek vagyunk elveszni másokért? Valóban általa élünk? Élő Krisztushoz tartozunk? Gyerekkoromban tanultam egy éneket. Sokszor felidézem, mert bizonyságot közvetít, ma is. Egy emberét, akit nem ismerek, de akinek szívében valamikor megszülethetett, él Krisztus:

Feltámadt Jézusomnak
szolgálok Ő a cél.
Ő itt van a világban,
tudom, tudom, hogy él.
Látom kegyelme karját,
hallom szelíd szavát,
sietve jő ha hívom,
leghűbb barát.
Ő él, Ő él, Úr Jézus ma is él,
beszél velem, és jár velem
a keskeny ösvényen.
Ő él, Ő él, üdvöt hozott nekem.
Kérded honnan tudom, hogy él:
Ő él a szívemben!

Amerre nézek, látom
a gondos hű kezet.
Bár szívem néha gyengül,
de mégse csüggedek.
Viharban fergetegben
a legdrágább erő,
minden veszélyen átvisz,
míg visszajő.
Ő él, Ő él…

TUDOM A TE NYOMORÚSÁGODAT ÉS SZEGÉNYSÉGEDET - DE GAZDAG VAGY -

A te nyomorúságodat. Azt, ami téged terhel, azt, ami neked nehéz, azt, ami neked fáj!
Nem csak a szmirnabeliekét tudta, hanem az összes gyülekezetét, és pont arra akar ráfelelni, ami éppen keserves, ami kibírhatatlannak, ami épp elhordozhatatlannak látszik.

Vasárnap délutánra meghívást kaptam egy budapesti gyülekezettől. Egy kötetet kellett ott ismertetnem, és bemutatnom, Dömötör Ilona néni verseskötetét, ami épp most készült el.
Róla kellett beszélnem, verseiről, hitéről, életéről. Sokat jártam nyomában, Szeremlén és másutt, hogy többet tudhassak, de úgy érzem, alig tudtam meg valamit. Ám a legfontosabb benne van a verseiben. Szegénysége, ami az ő nagy-nagy gazdagságának forrása lett.
Emberileg lenne miért sajnálni, és mégsincs miért sajnálni őt. Felsorolni se igen tudom, mi minden bajjal találkozott élete során. De hogy érthessük, a legszorongatóbbakat felsorolom: Rajongva szeretett szülei még kislánykorában elváltak; nem volt szép, nem választotta őt senki párjául; nem lehetett gyermeke, pedig gyöngéden szerette őket; a háborút követően nem jelenhettek meg versei, pedig tehetséges volt, mégis úgy tűnt, hiába írta őket; egész élete során másokért tevékenykedett, öregkorában mégis elhagyatottan, magánosan élt, ritkán kopogtattak be hozzá, ismerősei sosem becsülték úgy, ahogy kellett volna…
Mégis, aki találkozott vele, aki ismerte, tudja, hogy csillogott a szeme, melengetett a lelke. Nem lett az önsajnálat rabja, nem meredt veszteségeire, emberi nyomorúságára, nem volt keserű. Látta saját esendőségét, de újra, meg újra a Megváltóhoz menekült, és szabaddá tehette őt a Jézus Krisztusban lelhető erő, fény, gazdagság. Így vall róla:

DÖMÖTÖR ILONA: PÜNKÖSD FELÉ

Üldögélek egymagamban kiapadt kút mellett.
Ki üdíti föl lelkemet,
a szomjan epedtet?
Hangjavesztett énekembe
ki ver újra lelket?

Járok-kelek szótlan szájjal
virágtalan réten.
Vetni való virágmagot
ki adhatna nékem?
Ki vidítja szökdelővé
én vánszorgó léptem?

Álldogálok sötét este
bezárt kapuk táján,
hideg, önző, csukott szívek
fekete utcáján.
Ki gyújthatna piros lángot
bizalmam lámpáján?

Leborulok esdekelve
titkos kamrácskámban,
földig hajol színed előtt
terhet hordó vállam,
szabadító, győztes Lélek,
végy lakozást nálam!

TUDOM A TE NYOMORÚSÁGODAT… ÉS AZOKNAK KÁROMLÁSÁT, AKIK ZSIDÓKNAK MONDJÁK MAGUKAT, DE NEM AZOK, HANEM A SÁTÁN ZSINAGÓGÁJA.

Minek mondjuk, minek tartjuk magunkat? Mintha a választott néphez tartozás, a zsidó avagy keresztény szokások jelenléte, papok általi előírások betartása bárkit is megváltottá tehetne!
Ti pedig Isten temploma vagytok - lehetünk! Azok vagyunk, vagy Sátán zsinagógája?

Pál apostol így mondja:
Ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat maguk után vonják. Vigyázzatok azért…
Ap.csel 20:30.

Múlt csütörtökön meghallgattunk egy előadót. Vajon az ő szíve Isten temploma, vagy a Sátán zsinagógája? Kiderült? Lehetett érezni? Azt mondta magáról, hogy teológus. Hamvas Béláról pedig állította, hogy keresztény volt. Többször is bizonygatta. Vajon miért kellett ezt több ízben kijelenteni? Ha valaki figyelt, kiderült az ellentmondás. Mert ez az ember hiába állította magáról, hogy teológus, amit ott előadott, az minden volt, csak nem krisztusi. S tán azért ismételgette, hogy Hamvas Béla keresztény volt, mert érezte hogy amit mond, az épp ellene szól. Ismételt kijelentésétől semmi se lett keresztényibb. Össze-vissza bölcselkedett.

Ha becsületesen tolmácsolta volna a másik életét, annak állomásait, fordulóit, és végét, akkor kiderült volna, hogyan, és mi után lett az kereszténnyé. Mert azzá lett. Nyomára lel mindenki, aki élete utolsó éveiben írt esszéit olvassa. De ennek az előadónak, aki mindent olvasott tőle - épp az tetszett, amit az a másik még keresés közben talált - arról beszélt, ami egyáltalán nem krisztusi, és miután őt ez érdekelte - ami felesleges, levetkezendő - ezek a dolgok bekerítették, rabbá tették, s ha meg nem szabadul tőlük, belevész. Mindegy, minek nevezte magát. Kiderült minek ad helyet, miből él. A választottak (Krisztus népe) abból élnek, annak erejéből, aki választotta őket. Aki mást választ, az mást él, az a Sátán temploma.

SEMMIT NE FÉLJ AZOKTÓL, AMIKET EL KELL SZENVEDNED.
ÍME A SÁTÁN KÖZÜLETEK NÉHÁNYAT BÖRTÖNBE VET, HOGY PRÓBÁRA TEGYEN, DE (CSAK) TÍZNAPI NYOMORÚSÁGOTOK LESZ.

Van mitől félnünk, van mit elveszítenünk! Ezért mondja azt, hogy ne féljünk a szenvedéstől. Valaki egyszer így sóhajtott: Csak ez az érzékenység meg ne szűnjön, ami bennem van!
Pedig épp azután volt, hogy élete minden kincsét elveszítette. Hogy sajnáltuk közben.
Pedig attól lett érinthetővé. Mi szeretnénk megspórolni az örökre való nyitottság árát. Nem lehet. Ha mégis ragaszkodunk ahhoz, ami ennek útjában van, ha lázadunk, ha kétségbeesünk azon, ami minket ér, épp annak lehetősége vész el, amit közben élhetnénk meg.

Szeretnék itt Hamvas Béla könyvéből idézni, melyet útja vége felé, élete utolsó éveiben írt:

„Attól féltem, hogy a kereszt szenvedés, keserű, borzalom, sötétség, reszketés. Nem akartam… Még nem tudtam, hogy a szenvedő és a ragyogó Jézus egy. Csak az ragyoghat, aki szenved. Ez a tündöklő kereszt értelme. A derű azért olyan árnyéktalanul tiszta, és azért szikrázik, mert abban az öröm és a fájdalom egy…"

Minden szenvedés időleges. Isten által megszabott ideig tart. De tud róla, Vele élhető át. Minden, minden amit együtt hordozhat velünk, Vele egészülhet ki. Az Ő Lelkének erejével. Minden nyomorúság olyan próba, melyben ráébredhetek - nem hagy magamra, jelen van.

LÉGY HŰ MINDHALÁLIG, ÉS NÉKED ADOM AZ ÉLET KORONÁJÁT.

A szmirnabeliekhez, a háborúságok közepette hűséges kis csoporthoz szóló üzenet fénysugara ez. Míg élünk, ezernyi nyomorúság vesz körül, de itt van lépés-lehetőségünk. A koronáért való birkózás itt folyik, ebben a sebzett, megromlott, véges világban.
Az élet koronája… Megkoronázódik a mi életünk? A hűség koronáztatik meg. Azoké lesz a korona, akik Őt keresik életük minden pillanatában, minden velük történő dologban. Annyira elvállalták és tudják saját esendőségüket, hogy nem tudnak jelenléte és áldásai nélkül élni. Ma minden a haszonért, érdekekért történik, semmi egyéb nem számít. A hűség értelmét veszíteni látszik. Hisz aki hűséges, az veszít. Embert, közösséget, tulajdont, helyet, teret és szerepet… nem érdemes hűségesnek lenni. Kiderül, belátható, emberi szinten nem éri meg! És mégis megéri. Már itt is. És Isten országában, ahol ezt a koronát osztják, ott többé nincs lehetőség képmutató bizonykodásra, se igazolásra, se magyarázkodásra. Ott csak a hűség számít, az újra meg újra odaszánt, átadott élet, s az vagy valóságos volt, vagy sem.

AKINEK VAN FÜLE, HALLJA MIT MOND A LÉLEK A GYÜLEKEZETNEK!

Az előző gyülekezethez írt levélben is szerepelt ez a mondat. Azt jelzi, fontos tudnunk, van aki hallja, és van aki nem hallja a Lélek szavát. És jaj azoknak, akik nem hallják, nem értik.

AKI GYŐZ, ANNAK NEM ÁRT A MÁSODIK HALÁL.

Feltámadáskor mind elé állunk, akkor minden nyilvánvalóvá lesz. A mi reménységünk egyedül Krisztusban van, aki váltságul adta életét, s eltörölte ítéletünket. Ha eltörölte. Azoknak nem árt a második halál, akik itt legyőzettek. Valóságos reménység, megtartó szeretet által.

Ablonczy Ágnes