A PERGAMONI GYÜLEKEZET ANGYALÁNAK ÍRD MEG: EZT MONDJA AZ, AKINÉL A KÉTÉLŰ ÉLES KARD VAN: TUDOM, HOL VAN A LAKÓHELYED: AHOL A SÁTÁN TRÓNUSA VAN, DE RAGASZKODOL A NEVEMHEZ, ÉS NEM TAGADTAD MEG AZ ÉN HITEMET ANTIPÁSZ NAPJAIBAN SEM, AKI HŰ TANÚM, AKIT MEGÖLTEK NÁLATOK, AHOL A SÁTÁN LAKIK.
DE EGY KEVÉS PANASZOM VAN ELLENED: MERT VANNAK NÁLAD OLYANOK, AKIK BÁLÁM TANÍTÁSÁT TARTJÁK, AKI ARRA TANÍTOTTA BÁLÁKOT, HOGY TŐRBE CSALJA IZRÁEL FIAIT, HOGY BÁLVÁNYÁLDOZATI HÚST EGYENEK ÉS PARÁZNÁLKODJANAK.
ÍGY NÁLAD IS VANNAK OLYANOK, AKIK SZINTÉN A NIKOLAITÁK TANÍTÁSÁT TARTJÁK. TÉRJ MEG TEHÁT, KÜLÖNBEN ELMEGYEK HOZZÁD HAMAR, ÉS HARCOLOK ELLENÜK SZÁMNAK A KARDJÁVAL AKINEK VAN FÜLE, HALLJA MEG MIT MOND A LÉLEK A GYÜLEKEZETEKNEK.
AKI GYŐZ, ANNAK ADOK AZ ELREJTETT MANNÁBÓL, ADOK NEKI FEHÉR KÖVECSKÉT IS, ÉS A KÖVECSKÉRE ÍRVA ÚJ NEVET, AMELYET SENKI SEM TUD, CSAK AZ, AKI KAPJA.
Ma reggel végtelen szomorúan mondta a lányom, hogy egyik osztálytársa csúfolta öltözködése miatt. Miután nem először történt, mindjárt az villant az eszembe, hogy be kéne menni az iskolába, szólni a tanárnőnek, hogy ezt ne engedjék. Végiggondolva, mit vett fel aznap, nem is láttam okot a csúfolódásra. Rákérdeztem hát, - biztos, hogy, nem történt előtte semmi?
Így derült ki az igazi ok. Valamit szóvá tett két társa előtt, azután kezdték gúnyolni a ruhája miatt. Azért támadták, mert nem értett velük egyet, azért fordultak vele szembe, mert kimondta amit felőlük és cselekedetükről gondol.
Aki állást foglal, színt vall, céltábla lehet. Nem mindegy hogyan, kik között történik. Mert ha körülötte azok vannak többségben, akik másképpen gondolkodnak, akkor kivethetik maguk közül. Akár igaza van, akár nem. Ha viszont a többség vele egyformán gondolkodik, akkor záródhatnak ki azok, akik még azt sem vállalják, ami miatt épp szembefordulnak.
A PERGAMONI GYÜLEKEZET ANGYALÁNAK ÍRD MEG: EZT MONDJA AZ, AKINÉL A KÉTÉLŰ ÉLES KARD VAN:
Mire hívja fel figyelmüket a Szóló, aki középen, a gyülekezetek közt áll, Ő aki mindegyiket kezében tartja, akinek üzenetét János apostolnak a pergamoniak felé tolmácsolni kell?
Miben, hogyan élhettek ezek a keresztények? Vajon miért kell őket erre a kardra emlékeztetni?
A Zsidóhoz írt levélben (4:12-13 ) is szó esik erről a kardról:
Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme, és a lélek, és az izületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, aki rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szemei előtt…
A kétélű kard, ha lendül, jobbról is, balról is, oda is, vissza is, lefele is, fölfele is hasogat.
Isten szava, ha szól, annak éle mindenkit eltalál. És nincs olyan, aki megállhatna előtte.
Amikor Isten vizsgálja meg az életünket, akkor nem csupán azt nézi, ami látszik, hanem azt ami legbelül ott van. Gondolatainkat és szándékainkat vizsgálja, méri. Tudja ki hova tartozik.
Szét tudja választani a dolgokat. Egyszerre látja a külsőt és a belsőt.
Érik a korai cseresznyénk. Régen volt ilyen gazdag termés. Ahogy szedtem tegnap délután, eszembe jutott a mi gyerekkori telkünk, hatalmas cseresznyefánk, melyről mi egyszerre mind szedhettük a gyümölcsöt. Az is elővillant, ahogy kerestük versengve a legbordóbbat, a legnagyobbat. És igen, az is, hogyha a cseresznyék közt kukacost találtunk, milyen undorodva hajítottuk messze. Pedig mindegyikben volt, láthattuk is, ha szétnyitottuk a gyümölcsöt. De mi csak azokat dobtuk el, melyen kívülről látszott, hogy férges.
TUDOM, HOL VAN A LAKÓHELYED: AHOL A SÁTÁN TRÓNUSA VAN
Azt mondja, t u d o m … Mennyire mást jelent ez a tudás, mint a mi tudásunk. Ő ennek értelmében szól. Nem vagdalkozik, nem feltételez, nem következtet, nem levegőbe beszél.
Minket szólít, ott, ahol vagyunk, és arról beszél, ami nincs rendben, amit meg kell igazítani, amiben éppen megigazításra szorulunk. Mi, az övéi, akik követőinek mondjuk magunkat.
Pergamon ókori görög város volt, Kisázsia
északnyugati partvidékén. A település az Attalidák
dinasztiája alatt, (i.e. 282-133.) a birodalom
fővárosa, s vallási és művészeti központja.
716-ban rombolták le az arabok.
A régészeti kutatások során feltárták, a kelták legyőzése után emelt Cézár templom
oszlopcsarnokát. Talpazatán 2,3 m magas
dombormű az istenek és gigászok harcát
ábrázolja.(ma egy berlini múzeumban áll.)
Pergamon császárkultuszáról hírhedt város.
DE RAGASZKODOL A NEVEMHEZ, ÉS NEM TAGADTAD MEG AZ ÉN HITEMET ANTIPÁSZ NAPJAIBAN SEM, AKI HŰ TANÚM, AKIT MEGÖLTEK NÁLATOK, AHOL A SÁTÁN LAKIK.
Pergamonban sokféle istent imádtak, tiszteltek. Közöttük élt a maroknyi keresztény csapat. Azok voltak többen, a császárt, és a több istent imádók. Ha előttük Krisztusról bizonyságot tettek, akkor céltáblává lettek. Ahol nem Istent imádják, ott a Sátán trónja van. Veszélyes hely volt Pergamon a keresztények számára. Antipászt, aki hűséges tanú volt, megölték.
DE EGY KEVÉS PANASZOM VAN ELLENED: MERT VANNAK NÁLAD OLYANOK, AKIK BÁLÁM TANÍTÁSÁT TARTJÁK, AKI ARRA TANÍTOTTA BÁLÁKOT, HOGY TŐRBE CSALJA IZRÁEL FIAIT, HOGY BÁLVÁNYÁLDOZATI HÚST EGYENEK ÉS PARÁZNÁLKODJANAK.
ÍGY NÁLAD IS VANNAK OLYANOK AKIK SZINTÉN A NIKOLAITÁK TANÍTÁSÁT TARTJÁK.
A pergamoni gyülekezet angyalának, követének szembe kell nézni azzal, hogy Isten előtt nincs titok, tudja, okát is érti, miért halt meg Antipász, s a többi hogyan élte ezt meg.
Ki volt ez a Bálám és ki volt Bálák? Mózes negyedik könyvében esik szó róluk, ( 22-23-24.) Moáb pogány királya (Bálák) meg akarja átkoztatni Bálámmal - a pogányokhoz tartozó prófétával - Isten választott népét. A pénz szerető, ám természetfölötti erővel bíró varázslót próbálja megnyerni ügyének. Bálám, aki tudja a nem látható világ erejét, féli Istent, tart is tőle. Bálák követeinek azt válaszolja, hogy tudni kell, mit akar. Isten szóba áll vele, és azt mondja neki, ne menjen velük, ne átkozza meg a választott népet. Másnap ezt el is elmondja nekik. De újra küldi őket a király, jönnek kérni, még több kinccsel unszolják. Ő ismét kérdezi Istent.
Már volt válasza, vajon miért kérdezi újra?
Nyílván azt akarja, hogy megengedje neki ezt az utat. Kell a pénz, de szava nélkül nem mer indulni. Isten megengedi neki, hogy elinduljon, de figyelmezteti, csak azt teheti, amit ő mond. Ő persze örül, hogy mindkettőre szabad lett. Mehet, s a övé lehet a pénz!
Útközben angyal áll elé. A híres látnok nem látja, a szamara igen. Megveri, hajtaná, mikor az megszólal, figyelmezteti az előtte meredező éles kardra. Míg végre nyílik a szeme, és lát. Aztán megy tovább. Lát már? Mit lát? Hét oltárt állíttat a hegyen Moáb királya, levágják az áldozati állatokat. Pogány szokás szerint ők is esznek belőle, aztán oltár elé állítja Bálámot, mondjon átkot. Mondaná, de csak áldani tud. Viszi őt a király más helyre, másik hét oltárhoz, de újra áld. Nem tehet mást, mint amit Isten enged. Végül - maga Isten győz - jövendőt mond Bálám, Krisztusról prófétál. Ám a megígért pénzt elveszíti, Bálák király haragszik rá.
És ez a Bálám, mégis, nem sokkal később izráeliek kardja által vész el. Mert Isten ítélete rá is érvényes, az egykor látóra. Hiába tudta kicsoda az Isten. Nem volt neki szent, amit hitt és tudott. Mondta a próféciát, de közben evett az áldozatra szánt állat húsából. Azt hitte teheti. Sőt, mások számára is megengedhetőnek igazolta. Nem választotta el egymástól azt, amit Isten parancsa szerint el kell választani. A kettőt egyszerre akarta. Eget látni, világot nyerni.
Júdás levelében ( 11 vers ) szó esik erről:
Pénzért Bálám tévelygésére adták fejüket… olyanok, mint a szél sodorta, víz nélkül való fellegek, mint az ősz végi gyümölcstelen fák, amelyek gyökerestül kiszakítva kétszer halnak meg.
A panasz az, hogy a pergamoni keresztények közt vannak olyanok, akik alkalmazkodni akarnak azokhoz, akik közt élnek. Nem akarnak célponttá lenni, ütközni. Nem akarják szétválasztani mi Isten szerinti, mi nem. Tán azért veszett el egyedül Antipász, mert a többi nem lett tanú. Veszedelmes az a hely, ahol a Sátán trónusa van. Igen, ez a világ az övé. De az alkalmazkodásban keresett békesség, az így megszerezhető nyereség ellen maga Isten szól.
Arra figyelmeztet, hogy amikor ő jön, a kétszívűeket elválasztja a hűségesektől.
Vagy Őt szolgáljuk, vagy saját céljainkat. Bálám példájából okulhatunk; nincs köztes út.
TÉRJ MEG TEHÁT, KÜLÖNBEN ELMEGYEK HOZZÁD HAMAR, ÉS HARCOLOK ELLENÜK SZÁMNAK A KARDJÁVAL
Jaj, ha az ő szájának kardja lesz ellenünk! Mégis, mennyire nem akarjuk látni, ha velünk van baj. Pedig mindig-mindig rászorulunk a kegyelemre. Újra, meg újra élnünk kell a megigazítás lehetőségével. Mi el akarjuk kerülni a szenvedést. A szembesülésből adódó, az elvállalásból születő kínzó érzéseket. Aki nem vállalja el bűneit, aki nem áll velük elő, úgy tűnik elkerüli a szenvedést, de akinek nem fájnak a bűnei, az nem lesz szabad.
BABITS MIHÁLY: TUDOM, HOGY CSÚSZOM
Tudom, hogy csúszom, lejjebb, egyre lejjebb;
kicsikém, egyetlen vigasztalásom,
te se soká maradsz meg énvelem.
Oh jaj az élet hínárába léptem,
szennyes karjai ölelnek lehúznak,
minden lépés csak újabb süllyedés.
Múltam uszálya nem hagy engem úszni,
nyálkával ittassan gáncsolja lábom,
nyálkás állatok tapadnak reám.
Szememet nyálka, szájamat utálat,
karjaimat a pántlikás gyűlölség
kötözi, és szívemet zord tudás.
Mindent kidobtam, zsebeim üresek,
mégis nehéz vagyok, nehezet nyeltem,
szájamban ólom lelkiismeret.
Különös megfogalmazást olvastam a bűn természetéről, bocsánatról és szabadulásról:
DIENES VALÉRIA: MIÉNK AZ IDŐ
A bűn szörnyű megmaradó képességével szemben tehetetlen az ember… Megmentés. Megváltás. Megvásároltatás olyan valutával, mely ezen a beteg planétán nem volt kapható. A bűn eljátsza itt a maga szörnyű színdarabjait, és megteremti a siralom völgyét.
A rontott nemzedékeken játsza pokoli játékait. De maradt egy nép, melyben maga Isten dolgozik. Ez a nép tudja, hogy lehet a bűnt megsiratni…
Egyedül Neki van hatalma a bűn felett. A fájdalom a bűn természettörvénye. De az akarat szabadkozhat e törvény ellen. Akarhatja - bármily eredménytelenül is - hogy ez a törvény ne legyen, hogy rajta ne valósuljon. És ezzel egyre mélyebben süllyeszti magát.
Viszont a szenvedés elfogadása emel, tisztít, készít a megmenekülésre. A bűn természettörvényével szemben csak egy ellenerő van: ez az erő az ember részéről a szenvedés elfogadása, az Isten részéről az irgalom. Ez a kettő egy. Egyetlenegy valóság…
Az ember felől az a neve, hogy szenvedés - az Isten felől az a neve, hogy megbocsátás.
És a közös neve ennek a kétarcú valóságnak: szeretet.
Ezen a planétán a szenvedés az üdvözülés útja. Az alkalmakat kitermeli az élet és nem kell azokat sem kérni, sem megkeresni. Csak elfogadni, és megszeretni…
A bűn szenvedést okoz. Ha mi nem akarunk szenvedni miatta, akkor mások szenvednek.
Az elkövetett bűn által lelkünkbe markoló szenvedés elfogadása által tudunk Isten irgalmára szorulni. Elfogadjuk, vagy elutasítjuk a bűnünk okozta szenvedést? Nem magától értetődő olyan környezetben, ahol mindenki csak azt vállalja el ami kiderült. Lehet zavaró az önként magára mutató. Jobban félünk a megaláztatástól, mint amennyire szabadok akarunk lenni?
AKINEK VAN FÜLE, HALLJA MEG MIT MOND A LÉLEK A GYÜLEKEZETEKNEK.
Hallom? Érintheti bensőmet az Ő szava, figyelmeztetése? Engem, aki hozzá tartozónak vallom magam? Eléggé tudjuk, hogy a hely, ahol élünk ott a Sátán trónja áll? Hogy nincs más mód, mint Krisztus felé fordulni, vállalni az irgalomra szorultságot, annak kínjait? Érinthetőnek maradni. Merünk előállni, megvallani a bűneinket? Vállalni esendő voltunkat, mindennél jobban vágyva a világosságot? Elválasztani a sötétségtől. Nem értik, tiltakoznak azok, akik közt élünk. Célponttá leszünk. Szenvedéssel jár. Vállaljuk Krisztust és keresztjét?
AKI GYŐZ, ANNAK ADOK AZ ELREJTETT MANNÁBÓL
Kell nekünk az, amivel Isten elégít meg? Mennyire kell? Miért elég a látszata? Félünk a kiszolgáltatottságtól? Szeretetünk, hálánk legyőzheti végre minden önféltő tiltakozásunkat?
ADOK NEKI FEHÉR KÖVECSKÉT IS…
Nyáron a kárászi táborban a gyerekektől azt kértem, nevezzenek nevén valamit, amit rosszul csináltak. Aki beírja a kis füzetbe, vagy ha kicsi, súgva lediktálja, hogy beírhassuk. Akkor kap egy kis fekete követ. Nehezen mozdultak, de aztán sorra írták, mondták, osztogattam a kis fekete köveket. Volt aki mondta, hogy nem jut eszébe semmi, de néhány kérdés, s már pontosan tudta, mit kell felírni. Két gyerek maradt, aki csak ült, nem mozdult. Nem erőltettem.
Ülve maradtak, nem jöttek középre, a körbe, ahol azok álltak, akik el tudtak vállalni valamit.
Akkor megkérdeztem a középen állókat, bántja-e őket, akarnak-e bocsánatot kérni Jézustól? Aztán elvettem tőlük, azoktól akik bólintottak, a fekete köveket, és fehéret adtam helyette.
Az egyik kívül ülő akkor odajött, és kért a feketéből, igen, hogy kaphasson fehéret. A másik nem. Az ült szomorúan, magába roskadva, kívül. Befejezésképpen énekeltünk. Közben az a kislány nem bírta tovább, sírva kiszaladt. De rövid idő múltán visszajött, akkor már tudta, van miért fekete követ kérni, és nyerhetett fehér követ.
A felnőttek is bent voltak. Láttam, meglepi őket az egész. Aztán ők is vallani akartak, és kaptak fekete kövekért, fehér köveket. Azt a kis füzetet őrzöm, arra emlékeztet, az igazi bűnlátás, bűnbánat nem születik fájdalom nélkül. Annyit ér bűnbánatunk, amennyire fáj.
Miattunk szenvedni kellett, keresztet hordozni, és meghalni. Mit ér nekem a kegyelem?
ÉS A KÖVECSKÉRE ÍRVA ÚJ NEVET, AMELYET SENKI SEM TUD, CSAK AZ, AKI KAPJA.
Abban a kis füzetben nincs más, csak annak megnevezése, amit megbántak. Mondhatott rá feleletül valamit a Megváltó? Nem tudom. Az tudhatja, aki szíve szerint megszomorodott.
Aki valóságosan megbánta, amit oda beírt. Az érzi csak, aki bűnt vallott, és szabad lett. Ő tudja, hogy milyen név helyett kapott új nevet.
Ha kapott.
Ahogy Jákób, a csaló, áldásért birkózva kaphatta az Izráel nevet, vagy a fogadkozó, mégis tagadó Simon - a Péter nevet, vagy ahogy az önigaz, gyűlölködésbe vesző Saulból, Pál lett.
Mindhármuk hitte Istent, ragaszkodtak is hozzá, de nem ez tartotta meg őket. El kellett fordulni attól, amit éltek. Szembenézve a bűnükkel, nevén nevezve, mélységesen megbánva.
Szabadok lettek, mert magukra ismertek, mert kétségbe estek önmaguk miatt, mert szükségük lett a kegyelemre. Megtudták nevüket. Az, ami miatt elvesztek, ami által megtartattak.
Ablonczy Ágnes
