|
Ószövetség - Malakiás 1:6-14.
A FIÚ TISZTELI ATYJÁT, A SZOLGA IS AZ Ő URÁT. ÉS HA ÉN ATYA VAGYOK: HOL AZ ÉN TISZTESSÉGEM? ÉS HA ÉN ÚR VAGYOK, HOL AZ ÉN FÉLELMEM? AZT MONDJA A SEREGEK URA NEKTEK, TI PAPOK, AKIK UTÁLJÁTOK AZ ÉN NEVEMET, S EZT MONDJÁTOK: MIVEL UTÁLJUK A TE NEVEDET? MEGFERTÉZTETETT KENYERET HOZTOK OLTÁROMRA, ÉS AZT MONDJÁTOK: MIVEL FERTÉZTETÜNK MEG TÉGED? AZZAL, MIKOR AZT GONDOLJÁTOK, HOGY AZ ÚRNAK ASZTALA MEGVETNI VALÓ. HOGYHA VAKOT HOZTOK ÁLDOZATUL: NEM BŰNÉ AZ? VIDD CSAK AZT A TE FEJEDELMEDNEK: VAJON KEDVVEL FOGAD-É, AVAGY REÁD TEKINT-É? AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA. MOST AZÉRT ENGESZTELSÉTEK MEG AZ ISTENNEK ORCÁJÁT, HOGY KÖNYÖRÜLJÖN RAJTUNK. ÁLTALATOK VAN EZ. ELNÉZHETI-É EZT NÉKTEK? AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA. VAJHA VALAKI KÖZÜLETEK BEZÁRNÁ AZ AJTÓT, HIÁBA NE TÜZELNÉTEK AZ ÉN OLTÁROMON! NEM TELIK KEDVEM BENNETEK, AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA; AZ ÉTELÁLDOZATOT SEM KEDVELEM A TI KEZEITEKBŐL. HISZEN NAPKELETTŐL FOGVA A NAPNYUGATIG NAGY AZ ÉN NEVEM A POGÁNYOK KÖZÖTT, ÉS MINDEN HELYEN TÖMJÉNNEL ÁLDOZNAK AZ ÉN HELYEMNEK ÉS TISZTA ÉTELÁLDOZATTAL! BIZONY, NAGY AZ ÉN NEVEM A POGÁNYOK KÖZÖTT! AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA. TI PEDIG MEGGYALÁZZÁTOK AZT, MIKOR AZT MONDJÁTOK: AZ URNAK ASZTALA MEGVETNI VALÓ, ÉS ANNAK JÖVEDELME, ELEDELE UTÁLATOS. ÉS AZT MONDJÁTOK: ÍMÉ MILY FÁRADSÁG, ÉS RÁFÚJTOK, AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA; PEDIG A RABLOTTAT HOZZÁTOK, MEG A SÁNTÁT ÉS BETEGET. ÉTELÁLDOZATOT IS HOZTOK, DE HÁT KEDVES-E AZ A TI KEZETEKBŐL? AZT MONDJA AZ ÚR. ÁTKOZOTT PEDIG AZ ÁLNOK! VAN UGYAN A NYÁJÁBAN HÍM, ÉS FOGADÁST IS TESZ: MÉGIS HITVÁNNYAL ÁLDOZIK AZ ÚRNAK. PEDIG NAGY KIRÁLY VAGYOK ÉN ÉS FÉLELMETES AZ ÉN NEVEM A POGÁNYOK KÖZÖTT!
Hétvégén Budapestre utaztam. A visszautat autóbusszal terveztem, de mikor a menetrend szerinti kiírást megnéztem, kiderült, az a késői busz csak Kalocsáig megy. Úgy döntöttem, van annyi időm, átmegyek a Délibe, és a menetrend szerint Bajára induló vonattal utazom haza. Csak arra nem számítottam, hogy a metróépítés miatt, háromszor kell átszállnom, közben várakoznom, s kérdésessé lett, elérem-e azt a vonatot, vagy hoppon maradok... Végig izgultam, mi lesz ha lekésem?! Keserves érzés lemaradni, lekésni, kívül maradni.
Vajon mifélék útjaink Istenhez? Tervezzük, módosítjuk? Találkozunk váratlan adódó akadályokkal, melyek nem engednek közelébe? Meg-megérkezünk elébe? Fáj, ha ebből olykor kimaradunk? Abból, amit valóságos szentségben, közelségben, jelenlétében nyerhetnénk?
A FIÚ TISZTELI ATYJÁT, A SZOLGA IS AZ Ő URÁT. ÉS HA ÉN ATYA VAGYOK: HOL AZ ÉN TISZTESSÉGEM? ÉS HA ÉN ÚR VAGYOK, HOL AZ ÉN FÉLELMEM? AZT MONDJA A SEREGEK URA NEKTEK
Lehet-e Isten a mi Atyánk, vagy csak annak gondoljuk, úgy szólítjuk, és úgy beszélünk róla?
Mondhat-e, gondolhat-e, tervezhet-e, akarhat-e mást és másképp mint mi? Miféle kapcsolatra van igényünk? Valóságos, vagy elképzelt viszonyra? Atya-gyermek kapcsolatban állunk Istennel? Hogyan működik ez? Egy édesapa felelősséget vállal, szeret, eltart, gondoskodik, tanít, magához szólít, nevel, olykor megfedd...a gyermek pedig szeret, tisztel, becsül, figyel szavára, elfogadja döntéseit, hálás... Atyánk lehet nekünk az Isten? Gyermekei vagyunk?
Olvastam egy kötetről való híradást. Pécsett adták ki, leveleket tartalmaz. Csorba Győzőnek írtak négyen, olyanok, akik mellőle indultak az írói-költői mesterség útján... Érdekes kapcsolódás volt ez, hisz ő is válaszol, sőt, elküldi nekik frissen megjelent köteteit is. Nyilván érdekelte a véleményük... Hogy jobban értsük a ráfeleléseket, idéznék Csorba Győző verseiből:
CSORBA GYŐZŐ
JANUÁR
Zöngétlen a harangszó. Koppan,
s lehull - jéggé fagyott madár.
Hazátlan, szétzilált rajokban
küldi rám fázós árnyait
a nyár.
SÖTÉTEN (részlet)
Fekete földből nőttem, keserű földből nőttem én ki,
fekete ereimben keserűség kerengett,
alattam a folyó beteg-sárgán derengett,
szomorú voltam mindig, és sose tudtam mire vélni.
Fekete földből nőttem céltalanul a levegőbe,
soká nem is sejtettem, milyen irányba tartok:
nehéz ködök mögött bújtak a túlsó partok,
lebámultam a vízre, s nem lettem okosabb belőle.
Miféle érzéseket ébresztenek bennünk a verssorok közt éledő képek? Tengernyi sötétséget. Szeretném a négy ifjabb író levelét idézni, kik ráfeleltek Csorba Győző kötetére.
"Köszönöm szép könyvedet. Amely előkelő külsejével s a beléfoglalt versek keletkezési évszámaival is bizonyítja (gondolom két-három év terméséről van szó) hogy rangodhoz híven, a legmegbecsültebb költőink közé tartozol... A kötetet, persze, az utolsó betűig elolvastam... továbbra is az ágyam közelében marasztaltam, még komolyabb barátkozásra. Hiába, különös affinitásom van nekem a csorbagyőzős dolgokhoz ..." Galsai Pongrác
"Kedves Győző, alig voltam mostanában itthon, alig volt időm bármihez, könyvedet úton cipeltem mindig magammal...és örültem a verseknek... Vállalkozzam újra a közhelyre, és mondjam, nagyon-nagyon szép a könyved? Mert bizony az! Része annak a romlatlan, tiszta ívnek, amit műveddel eddig fölrajzoltál a magyar költészet térképére..." Kalász Márton
"Kedves Győző, ma reggel megkaptam a könyvedet, nagyon örültem neki, ezért azonnal írok is. Nagyon szomorú könyv. Én különben azt tartom, hogy a szomorúság a legfontosabb a világon. Minden benne van, ami lényeges. De azért néha lehetne jobb kedved. Lehetnél kicsit vidámabban szomorú..." Lázár Ervin
"Kedves Győző, mindenekelőtt köszönöm az örvendetes ajándékot, és máris köszöntöm a teljesítményt, a teljesítést. Az biztos, hogy még beljebb hatoltál valami nehéz közegbe, még beljebb, mint eddig..." Szántó Tibor
Mit tartottak fontosnak vele közölni? Kiderül, miféle emberek? Önmagukért, vagy érte írták? Kiért írt Lázár Ervin? "...a szomorúság a legfontosabb a világon. Minden benne van, ami lényeges. De azért néha lehetne jobb kedved. Lehetnél kicsit vidámabban szomorú..."
Vajon mi hogyan felelünk Isten igéjére, nekünk szóló üzeneteire? Erről beszéltünk legutóbb. Miképp szeretjük, tiszteljük? Rólunk szól az, ahogyan felelünk, vagy nem felelünk, lépünk, vagy nem lépünk! Szentnek tartjuk Őt, igaznak? Elmondjuk, hangoztatjuk szavának fontosságát, szentségét, érvényességét? Látjuk Őt? Törődünk Vele? Változik általa az életünk?
ÉS HA ÉN ATYA VAGYOK, HOL AZ ÉN TISZTESSÉGEM? - kérdezi Malakiás által a választott népétől a SEREGEK URA. Az új fordítás szerint így szól-hangzik ugyanez:
HA ÉN ATYA VAGYOK, MIÉRT NEM TISZTELTEK?
Miféle a mi istentiszteletünk? Önmagunkért való? Mások szemének szóló? Istent félő?
ÉS HA ÉN ÚR VAGYOK, HOL AZ ÉN FÉLELMEM? AZT MONDJA A SEREGEK URA...
Vajon ura, gazdája lehet az életünknek? Engedjük, hogy az legyen? Miféle viszony van az úr és a szolga között? Ki figyel, kire? Ki utasít, kit utasít? Kié a rendelkezés joga, kié az engedelmesség, az alázat? Kié az elvárás, kié a tartozás? Kié a lehetőségadás, kié a hála?
Mennyire meghatároz minket a látható, a tapasztalható világ, mennyire magunk uraiként élünk, s nem engedünk beleszólni, se embert, sem Istent, csak mikor már belevesznénk...
TI PAPOK, AKIK UTÁLJÁTOK AZ ÉN NEVEMET, ÉS EZT MONDJÁTOK: MIVEL UTÁLJUK A TE NEVEDET? MEGFERTÉZTETETT KENYERET HOZTOK OLTÁROMRA, ÉS AZT MONDJÁTOK: MIVEL FERTÉZTETÜNK MEG TÉGED? AZZAL, MIKOR AZT GONDOLJÁTOK, HOGY AZ ÚRNAK ASZTALA MEGVETNI VALÓ. HOGYHA VAKOT HOZTOK ÁLDOZATUL: NEM BŰN-É AZ?
Népének lelki vezetőihez szól. Lehet itt rólunk szó? Hozunk mi áldozatot? Mifélék a mi áldozataink? Miképpen áldozunk? Beszennyeződött lelkünk, szennyes a kezünk, mit felé kinyújtunk? Megtisztíthatja? Vagy mi is azt kérdezzük: MIVEL FERTŐZTETTÜNK MEG TÉGED? Hozzáérünk azokhoz a dolgokhoz, amit kezébe kéne tennünk, amit Istennek kéne szentelnünk? Álnokságnak tartjuk, szentségtörésnek, ha kéréseinkkel megváltatlan állunk elé?
VIDD CSAK AZT A TE FEJEDELMEDNEK: VAJON KEDVVEL FOGAD-É, AVAGY REÁD TEKINT-É? AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA. MEGFERTÉZTETETT KENYERET HOZTOK OLTÁROMRA, ÉS AZT KÉRDEZITEK, MIVEL FERTŐZTETTÜNK MEG TÉGED?...
Amikor emberrel állunk szemközt, avagy ember kegyét akarjuk megnyerni, akkor hogyan viszonyulunk? Merjük nem figyelembe venni akaratát, szavát, kéréseit, neki tett ígéreteinket?
Mennyire az szabja meg viszonyulásunkat, ami látható, elérhető, szerezhető, megnyerhető...
Miféle sorrend szerint kap szót az életünkben, lehet szava hozzánk a láthatatlan Istennek?
CSORBA GYŐZŐ
ISTEN PÓLYÁSA
A hit kevés hogy atya... hogy teremtő...
hogy gondviselő... hogy kik szeretik
azoknak minden a javukra... hogy
így aztán rendben a világ...
Sivár
idény kezdődött számomra naponta
akadnak ferde dolgaim bogos
botrányaim (nincs ez másként azoknál
akik kifele mennek s mindenük
mozdulna még a régi rend szerint
de fuccs a régi rend) nekem tehát
afféle dajka kell vagy kellene
aki nem úgy őríz csak általában
s vár hogy hozzáfussak hogy kérni menjek
esetleg bármikor vagy épp szabályos
fogadóóráján
nekem bizony
olyasvalaki lenne jó aki
tolakvó gondossággal vesz körül
fölállnom is segít leülnöm is
tud írt gyomorégésre szívnyomásra
itt-ott zavargó agyérszűkületre
érzelgős rokkant lelkifurdalásra
s még rossz szagom is ellegyezgeti
Mert az atya gondviselő teremtő
csak akkor kell ha nem is kell nagyon
ha oltáron könyvben is elegendő
vagy szájon (a teljesség kedviért)
Sivár idénybe léptem én bele
szükségem többre van hiszen az Isten
pólyásaként mindenha rá vagyok már
utalva
Hát jöjjön ha azt akarja
hogy föl ne mondjam a barátkozást
s vállalva a kitett gyerek bitang
sorsát pusztuljak el bitangul én is
a magam és az ő gyalázatára
ÉS AZT KÉRDEZITEK... MIVEL FERTŐZTETTÜK MEG? Arcátlan visszakérdezés. Lehet Őt kérdőre vonni, utólag, elkésve, miért nem felel, segít, mi baja velünk? Megkérdeztük Őt még mielőtt léptünk, még mielőtt tisztátalanná tettük, mielőtt bemocskoltuk, amit tőle nyertünk?
Valaki levelet írt nekem a héten. Azt írta, azért nem írt nekem levelet, mert sejtette, mit válaszolnék. Mit jelent ez? Mi is így vagyunk Istennel kapcsolatban? Kihagyjuk, nem kérdezzük, mert sejtjük, netán tudjuk, mit is mondana a dolgainkra, bajainkra nézve. Aztán ugyanez a valaki arról írt, milyen mélyponton volt-van, keserves a választalanságot megélni. Mintha végképp érdemtelenné lett volna, mintha Isten nem akarna többé segíteni rajta. Mitől vak?
Mitől tud az ember mást érezni, mást látni, mást gondolni, mást remélni, mást élni, mint addig? Miért ismételjük vég nélkül önbezáró köreinket? Vajon miért nem könyörül rajtunk Isten?
Nem akar? Ha nem, akkor miért nem? Értenünk kéne? Éreznünk kéne? Mást, mint eddig?
MOST AZÉRT ENGESZTELSÉTEK MEG AZ ISTENNEK ORCÁJÁT, HOGY KÖNYÖRÜLJÖN RAJTUNK. ÁLTALATOK VAN EZ. ELNÉZHETI-É EZT NÉKTEK? AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA. VAJHA VALAKI KÖZÜLETEK BEZÁRNÁ AZ AJTÓT, HIÁBA NE TÜZELNÉTEK AZ ÉN OLTÁROMON! NEM TELIK KEDVEM BENNETEK...
Félelmetes isteni sóhaj hangzik el a Malakiás által tolmácsolt üzenetben:
VAJHA VALAKI KÖZÜLETEK BEZÁRNÁ AZ AJTÓT,
HIÁBA NE TÜZELNÉTEK AZ ÉN OLTÁROMON!
Vagy a másik, az új fordítás szerint:
BÁRCSAK VOLNA VALAKI KÖZÜLETEK, AKI BEZÁRNÁ A TEPLOM AJTAJÁT...
Mit szólnánk hozzá, ha ez az isteni sóhaj teljesülne? Ha akadna valaki, aki mindenkinek orra előtt becsukná a templomajtót. Hogy méltatlanul senki se mehessen be! Ki mehetne be? Aki kész látni, vállalni, akinek bűnére rá lehet mutatni, akit meg lehet tőle szabadítani. Vajon mi ezért megyünk elé? Megtisztíthat minket féltő szeretete, hogy ne vesszünk bele bűneinkbe? Érezzük félelmetes súlyát, ki vár, miért vár, kinek a háza, miféle módon kéne Elé állnunk?
Jaj, ha nekünk is méltán mondja: NEM TELIK KEDVEM BENNETEK...
CSORBA GYŐZŐ
LÁMPÁS
Sötétbe szúr a lámpás keresi a sötétet -
Nem az egészségeseknek kell a gyógyszer
Apró győzelmek koszorúi könnyen
elhervadnak apró hallelujákból
könnyen lehet sirató
Dicsértessék a lámpás ha sugár-csápjai
az éjszaka falán tapogatóznak
Csonkulni másokért az az igazi épség.
BIZONY, NAGY AZ ÉN NEVEM A POGÁNYOK KÖZÖTT! AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA. TI PEDIG MEGGYALÁZZÁTOK AZT, MIKOR AZT MONDJÁTOK: AZ URNAK ASZTALA MEGVETNI VALÓ, S ANNAK JÖVEDELME, ELEDELE UTÁLATOS. AZT MONDJÁTOK: ÍMÉ MILY FÁRADSÁG, ÉS RÁFÚJTOK, AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA; PEDIG A RABLOTTAT HOZZÁTOK, MEG A SÁNTÁT ÉS BETEGET. ÉTELÁLDOZATOT IS HOZTOK, DE HÁT KEDVES - E AZ A TI KEZETEKBŐL? AZT MONDJA AZ ÚR. ÁTKOZOTT PEDIG AZ ÁLNOK! VAN UGYAN A NYÁJÁBAN HÍM, ÉS FOGADÁST IS TESZ: MÉGIS HITVÁNNYAL ÁLDOZIK AZ ÚRNAK. PEDIG NAGY KIRÁLY VAGYOK ÉN ÉS FÉLELMETES AZ ÉN NEVEM A POGÁNYOK KÖZÖTT!
Úgy tiltakoznék, hogy nem, nem igaz, én nem így, én nem utálom, én nem ezt teszem, én egészen másképpen gondolom, én egyáltalán nem gyalázom, nem bántom-szomorítom...
Mit viszek Isten elé? Minek igazolom az életemet, lépéseimet magam és mások előtt?
Be kéne zárni előttünk az ajtót, mikor méltatlanok vagyunk? Hogy érezzük, kívül vagyunk! Féltjük a kívül maradókat? Úgy, ahogy Krisztus. Merte látni, éreztetni a kívült. Pl a gazdag ifjúnál, hogy megtérésre szomorodjon... És mi? Kellene tudni észrevetten és észrevétlen elveszítő, lelkünket fertőző bűneinkről, hogy legyen érvényes rá nézve a váltság, a kegyelem?
Lehetnénk "vidámabban szomorúak"? Ha éreznénk a bűn súlyát, és a bocsánat valóságát.
Ablonczy Ágnes
|
