Parókia - a református portál
MALAKIÁS KÖNYVE
Könyvtári bibliaolvasó kör

5. Ezzel próbáljatok meg engem!

Ószövetség - Malakiás 3.1-10.


ÍMÉ ELKÜLDÖM AZ ÉN KÖVETEMET, ÉS MEGTISZTÍTJA ELŐTTEM AZ ÚTAT, ÉS MINDJÁRT ELJÖN TEMPLOMÁBA AZ ÚR, AKIT TI KERESTEK, ÉS A SZÖVETSÉGNEK KÖVETE, AKIT TI KÍVÁNTOK; ÍMÉ ELJÖN, AZT MONDJA A SEREGELNEK URA. DE KICSODA SZENVEDHETI EL AZ Ő ELJÖVETELÉNEK NAPJÁT? ÉS KICSODA ÁLL MEG AZ Ő MEGJELENÉSEKOR? HISZEN OLYAN Ő, MINT AZ ÖTVÖSNEK TÜZE, ÉS A RUHAMOSÓKNAK LÚGJA! ÉS ÜL MINT ÖTVÖS, VAGY EZÜSTISZTOGATÓ, ÉS MEGTISZTÍTJA LÉVI FIAIT ÉS FÉNYESSÉ TESZI ŐKET, MINT AZ ARANYAT ÉS EZÜSTÖT; ÉS IGAZSÁGGAL VISZNEK ÉTELÁLDOZATOT AZ ÚRNAK. ÉS KEDVES LESZ AZ ÚRNAK A JÚDA ÉS JERUZSÁLEM ÉTELÁLDOZATJA, MINT A RÉGI NAPOKBAN ÉS ELŐBBI ESZTENDŐKBEN. MERT ÍTÉLETRE INDULOK HOZZÁTOK, ÉS GYORS TANÚ LESZEK A SZEMFÉNYVESZTŐK ELLEN, AKIK MEGRÖVIDÍTIK A MUNKÁSNAK BÉRÉT, AZ ÖZVEGYET ÉS ÁRVÁT, ÉS AKIK NYOMORGATJÁK AZ IDEGENT, ÉS NEM FÉLNEK ENGEM, AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA. MERT ÉN AZ ÚR MEG NEM VÁLTOZOM, TI PEDIG JÁKÓBNAK FIAI, NEM EMÉSZTETTEK MEG! ATYÁITOK IDEJÉTŐL FOGVA ELTÉRTETEK RENDELÉSEIMTŐL ÉS NEM TARTOTTÁTOK MEG AZOKAT. TÉRJETEK HOZZÁM ÉS ÉN IS HOZZÁTOK TÉREK, AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA. DE AZT MONDJÁTOK: MIBEN TÉRJÜNK MEG? AVAGY AZ EMBER CSALHATJA-É AZ ISTENT? TI MÉGIS CSALTATOK ENGEM. ÉS AZT MONDJÁTOK: MIVEL CSALUNK TÉGED? A TIZEDDEL ÉS AZ ÁLDOZNI VALÓVAL. ÁTOKKAL VAGYTOK ELÁTKOZVA, MÉGIS CSALTOK ENGEM: A NÉP EGÉSZBEN! HOZZÁTOK BE A TIZEDET MIND AZ ÉN TÁRHÁZAMBA, HOGY LEGYEN ENNIVALÓ AZ ÉN HÁZAMBAN, ÉS EZZEL PRÓBÁLJATOK MEG ENGEM, AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA, HA NEM NYITOM MEG NEKTEK AZ EGEK CSATORNÁIT, ÉS HA NEM ÁRASZTOK REÁTOK ÁLDÁST BŐSÉGESEN.


A fáradt, modern fajhoz tartozol
és már nem tudsz a dolgokra gondolni.
Szók zsonganak, a dolgokat eltakarják.
Szók delíriuma nyügöz?, nyüzsög?....
Babits Mihály

Hétvégén ünnepeltük párommal a 40. házassági évfordulónkat. Elzarándokoltunk oda, ahol egykor az esküvőnk volt. 92 esztendős lelkipásztor édesapám elé álltunk. Felidézte az igét, amivel egykor útnak indított, azután megáldott minket. Az volt a különös, hogy azt idézte, de nem arról beszélt. Sem ő, sem az ige. Hadd idézzem Hóseásból a második rész 18. versét: "És eljegyezlek téged magamnak örökre, éspedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el." Abban az egykori, esküvői bódulatban, eszembe se jutott az ettől megijedni, avagy a szót félelmetesnek gondolni. Ám most vasárnap szívem szorította, mi is szükséges az összetartozáshoz, és megmaradáshoz: igazság, ítélet, kegyelem, irgalom..

Elmondhatnám én is, megvallhatnám, ahogy szembesül és vall is versében József Attila :
"Magamban bíztam eleitől fogva..." Nem azért mert így határoztam, egyszerűen nem volt rá szemem, nem láttam túl az érzéseimen, melyek belülről mozdítottak, lépést diktáltak...
Mi hinni akarjuk: lehet jól, lehet szépen, lehet igazán szeretni, aztán a többség rájön arra, hogy mégsem lehet, de mégis újrakezdi, mással, és újra hiszi, hinni akarja, tán ez az igazi...
Nem érdekli az igazság, az abból következő, arra felelő ítélet, ezért nem vágyik kegyelemre, és nem lehet irgalmazni se neki... Magában bízik, másokban csalódik... Nem az igazságban, hanem igazolt önigazságban hisz, önáltató hamissággal mér, ítélet alatt marad...

ÍMÉ ELKÜLDÖM AZ ÉN KÖVETEMET, ÉS MEGTISZTÍTJA ELŐTTEM AZ ÚTAT, ÉS MINDJÁRT ELJÖN TEMPLOMÁBA AZ ÚR, AKIT TI KERESTEK, ÉS A SZÖVETSÉGNEK KÖVETE, AKIT TI KÍVÁNTOK; ÍMÉ ELJÖN, AZT MONDJA A SEREGELNEK URA. DE KICSODA SZENVEDHETI EL AZ Ő ELJÖVETELÉNEK NAPJÁT?

Örömhírt mond Malakiás. Isten követe jön. KERESIK, KÍVÁNJÁK... de vajon azt keresik, azt kívánják, amit adni akar? Jézus Krisztus eljött, Szabadítónak, Messiásnak, de nem ismertek rá, vagy ha igen, elfordultak tőle, mert nem kellett az, amit hozott! Terhükre volt, megölték.

Beszélgettem valakivel. Elmondta, ahova került, ott ugyanazt élte meg, mint korábbi helyén, ahol az önmagukat igazolók, saját igazukat hívők rövid időn belül terhesnek érzik a jelenlétét.
Miért? Mert nem igazságot, nem ítéletet, nem kegyelmet, nem irgalmat vágynak és kérnek.
Pedig Isten KÜLDÖTTJE ezért jött. Megváltó jött, megváltani, Szabadító, szabadítani...

REMÉNYIK SÁNDOR
A KERESZT FOGANTATÁSA

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
A Libanonra szállott.
A Libanon csúcsán egy cédrus állott.
Törzse obeliszk, feje korona.
A Szentlélek ráharsogott: Te fa!
Máriától, a Szűztől most jövök,
Csirázik immár az Isten fia,
És áldott ő az asszonyok között.
Most rajtad a sor: ím, vihar-kezemmel
Megáldalak: légy terhes a kereszttel!
Légy te is áldott minden fák között,
Érezd, hogy nő benned a feszület,
Éveid: a Megváltó évei,
Míg utatok egykor összevezet.
Rajtad csorogjon végig Krisztus vére,
Kidöntve majd magányod vadonából
Állítsanak a világ közepébe.
Ott állj majd minden árva faluvégen,
Ott függj a cellák kietlen falán,
Ős-fádnak ezer apró másaképen.
Forgácsolódj szét millió darabra,
A Szabadító tekintsen le rólad
Millió megbilincselt életrabra,
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
Tovazúgott a Libanon felett,
Zúgásában ezer fa reszketett,
Ordító erdőn ment harsogva át,
Csak egy fa értette meg a szavát, -
Lehajlott óriási koronája:
Kereszt-sorsának megadta magát.

Hányadik Húsvétunk, hányadik találkozásunk Isten érthetetlen irgalmával, Krisztus szenvedésével, önmagát odaadó szeretetével, és halál feletti győzelmével, a feltámadással? Adhatja nekünk amiért jött? Azt keressük? A Millió megbilincselt életrab közt látjuk magunkat?

Egy nagyobbacska kisgyerek, akivel sokat küszködnek szülei, önmagát és másokat megkötöző akaratával, s olykor úgy tűnik, minden szerető igyekezetük hiábavaló, pár napja kétségbeesetten sóhajtott, vagy inkább kiáltott Istenhez: Ó Istenem, ha olyan hatalmas vagy mint amilyennek mondanak, tegyél engem vidámabb kedvűvé! Mit tud, mit érez, mire vágyik?

ÉS KICSODA ÁLL MEG AZ Ő MEGJELENÉSEKOR? HISZEN OLYAN Ő, MINT AZ ÖTVÖSNEK TÜZE, ÉS A RUHAMOSÓKNAK LÚGJA! ÉS ÜL MINT ÖTVÖS, VAGY EZÜSTISZTOGATÓ, ÉS MEGTISZTÍTJA LÉVI FIAIT ÉS FÉNYESSÉ TESZI ŐKET, MINT AZ ARANYAT ÉS EZÜSTÖT; ÉS IGAZSÁGGAL VISZNEK ÉTELÁLDOZATOT AZ ÚRNAK. ÉS KEDVES LESZ AZ ÚRNAK A JÚDA ÉS JERUZSÁLEM ÉTELÁLDOZATJA, MINT A RÉGI NAPOKBAN ÉS ELŐBBI ESZTENDŐKBEN.

Vajon felfogjuk, hogy amikor hívjuk, és ő közel jön hozzánk, akkor TŰZ érinti teljes valónkat. Árnyként nehezedik ránk az, ami elválaszt tőle. Azt érezzük először, azt a súlyt, azt a kínt, azt a terhet, az életünk lesz kibírhatatlan, tán mások szeméből, szavából vetülve ránk, s nem lehet azt élni, azt cipelni tovább, ki kell szabadulni, de érezzük, nem tudunk, ha nem könyörül rajtunk. Igazság, ítélet, irgalom, kegyelem ... Meg akar tisztítani. Merjük látni mitől? Hozzánk érhet? Rossz szokásainkhoz, elrontott dolgainkhoz, keserűségeinkhez, kudarcainkhoz...?

REMÉNYIK SÁNDOR
Ó ISTENEM!

Ó Istenem, szabadíts meg engem magamtól.
Tövig, gyökérig hamisság vagyok.
Hamis, hazug, üres, idétlen élet,
Korcs mozdulatok és hiú beszédek.
Csak akarok, valamit akarok
És minden balra dőlt el.
Add nekem üres locsogás helyett
A hallgatás súlyos, zord aranyát,
Vagy szenvedésemre piros pecsétet,
Add vissza lelkem, szabadságom,
A belső méltóságot add nekem,
Adj nekem igaz, véres szavakat,
Add nekem ajándékba magamat,
Vagy szabadíts meg örökre magamtól.

MERT ÍTÉLETRE INDULOK HOZZÁTOK, ÉS GYORS TANÚ LESZEK A SZEMFÉNYVESZTŐK ELLEN, AKIK MEGRÖVIDÍTIK A MUNKÁSNAK BÉRÉT, AZ ÖZVEGYET ÉS ÁRVÁT, ÉS AKIK NYOMORGATJÁK AZ IDEGENT, ÉS NEM FÉLNEK ENGEM, AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA. MERT ÉN AZ ÚR MEG NEM VÁLTOZOM,

ÍTÉLETRE INDULOK, GYORS TANÚ LESZEK... Kiért indul, és ki ellen? Olyan különös megfogalmazás ez: SZEMFÉNYVSZTŐK... Kik? Akik miatt valakik szeme elhomályosul, akik miatt mások elszomorodnak, elesettek jajgatnak, azok ellen akik kifosztják a rájuk szorulókat...

Mint itt Magyarországon, akik kezében ma a hatalom van, maguknak harácsolnak, miközben az óriási költséghiányt, adósságaikat a kisemberekre hárítják, őket terhelik vele. Nem elszomorító, nem kétségbeejtő, nem felháborító, SZEMÜNK FÉNYÉT elrabló hatalmi működés?
NEM FÉLNEK ENGEM... Kétségbeesünk, és nem jut eszünkbe, hogy tűntek el sorra a történelem színpadáról a mások kárára hatalmasok? Ha még nem teljesült is rajtuk az átok, be fog teljesedni, és jaj nekik, amikor majd Isten elé kell állniuk.

ÉN AZ ÚR MEG NEM VÁLTOZOM... Ne irigyeljük őket, inkább álljunk elé, hogy ami minket terhel, attól megszabadulhassunk. Mert szemében a bűn, bűn, akárki is követte el. A bűnnek következménye van, akárki tette is. Nem ez változott meg Krisztus eljövetelével, hanem az Istenre találás lehetősége valósult meg, út nyílt meg minden bűnét bánó ember számára.

TI PEDIG JÁKÓBNAK FIAI, NEM EMÉSZTETTEK MEG! ATYÁITOK IDEJÉTŐL FOGVA ELTÉRTETEK RENDELÉSEIMTŐL ÉS NEM TARTOTTÁTOK MEG AZOKAT. TÉRJETEK HOZZÁM ÉS ÉN IS HOZZÁTOK TÉREK, AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA. DE AZT MONDJÁTOK: MIBEN TÉRJÜNK MEG? AVAGY AZ EMBER CSALHATJA-É AZ ISTENT? TI MÉGIS CSALTATOK ENGEM. ÉS AZT MONDJÁTOK: MIVEL CSALUNK TÉGED?

Miből TÉRJÜNK MEG? Aki ezt kérdezi, az tényleg nem tudja. Nincs rá szeme. Vak lett. Mitől leszünk, lehetünk vakká? Közel másfél éve beszélgettem valakivel. Vádlón, szemrehányón, majdhogynem gyűlölettel beszélt valakiről. Ő, aki nem sokkal előbb épp a szeretetről beszélt. Fájt. Szóvá tettem. Azt mondta, fogalmam sincs róla mi a szeretet, ha nem értem indulatát!
Nemrég újra szót váltottunk, rákérdeztem, felelt, már nem is működik az a fájó kapcsolat... Ne áltassuk magunkat azzal, hogy szeretünk, mikor másokat vádolva indulatosak vagyunk! Mert sajnos el tudjuk hitetni magunkat, hinni tudunk szeretetünkben, abban, ami nincs, ami nem igaz, és ha igen, akkor nem lehet minket megszabadítani... Nincs mitől!

AVAGY AZ EMBER CSALHATJA-É AZ ISTENT? Nem, és mégis. Az ember önmagát csalja.
Mert vak lesz, nem érti, mi miért van? MIVEL CSALUNK TÉGED? Jaj, ha már nem tudjuk!

TÉRJETEK MEG - Miféle szívvel kéne Őt várni, elébe állni, nála kegyelmet találni?

BÓDÁS JÁNOS
VALAMIT NEM ÉRTEK

Régóta ismerlek már Istenem,
S egyre halkulnak bennem a "miért"-ek.
De homályos elmém bárhogy derül is,
valamit most sem értek.

Tudom, szereted minden művedet,
mert minden műved nagyszerű, remek.
Szereted a virágot, hisz színében
a mennynek színei tündökölnek.

Szereted a csillagot: tiszta, fényes.
A követ is: ház lesz, véd, menhelyet, ád;
a harmatot, a forrást: makulátlan, v s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát.

Az állatot, mert törvényed szerint él,
s mint az ember, testvérbe nem harap;
a szitakötőt, fecskét sast, galambot,
méhet és minden zümmögő bogarat,

Mik a szivárvány száz színét ragyogják,
s himporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha;
szereted a gyermeket, mert arcán
az ártatlanság égi mosolya.

Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd,
Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt!
De engem, aki szégyenedre válok,
ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?

A TIZEDDEL ÉS AZ ÁLDOZNI VALÓVAL. ÁTOKKAL VAGYTOK ELÁTKOZVA, MÉGIS CSALTOK ENGEM: A NÉP EGÉSZBEN! HOZZÁTOK BE A TIZEDET MIND AZ ÉN TÁRHÁZAMBA, HOGY LEGYEN ENNIVALÓ AZ ÉN HÁZAMBAN, ÉS EZZEL PRÓBÁLJATOK MEG ENGEM, AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA, HA NEM NYITOM MEG NEKTEK AZ EGEK CSATORNÁIT, ÉS HA NEM ÁRASZTOK REÁTOK ÁLDÁST BŐSÉGESEN.

Olyan érthetetlennek látszik ami ide van írva. Miért a TIZEDDEL és az ÁLDOZNI VALÓVAL kell foglalkozni? Ennyire fontos Istennek, hogy áldozzunk, adakozzunk? Vagy valami egészen másról van itt szó, amit meg kéne értenünk? Vajon mit?

Jákób fogadja meg álma után: "Bármit adsz nekem, a tizedét neked adom..." I.Mózes 28:22.
Mindent Istentől kapottnak lát. Vajon nem az a baj, hogy amink van, azt mi szereztük? Hogy amit megkeresünk, azt a miénk? Hogy abból élünk, amit mi szerzünk mi keresünk? Hogy nem tőle várjuk, nem tőle kapjuk, nincs köze hozzá Istennek. És ha adunk belőle, akkor se úgy, mint ami a Tőle kapott része! Rossz szemmel, megrontott látással nézzük a dolgokat.

"Mid van ugyanis, amit ne kaptál volna..." (I.Kor. 4:7.) - mondjuk, de nem ezt érezzük, mikor adunk belőle, mintha nem mi tartoznánk, hanem Istent tennénk adományunkkal adósunkká.

Pár évvel ezelőtt mesélte valakiről a párom, hogyan viszonyult hozzá a gyereke. Mikor apja megöregedett, nyugdíjas lett dolgos élete után, s utazni vágyott spórolt pénzén, a gyereke megrótta: ne szórja a pénzt, ami az ő öröksége lesz. Lehet ezután őt megajándékozni vele? Lehetni lehet, de nem fogja ajándéknak érezni. Miért nem? Mert birtokának tekinti, ezért félti, miatta nem lehet ajándékká, örömmé. Utálatos viszonyulás. De vajon mi nem így viszonyulunk Istenhez? Szabad ráébrednünk, látnunk, bevallanunk, amihez hozzájutottunk, amit eddig szereztünk, azt magunkénak gondoljuk. Felháborodunk, ha elvész belőle? Mit élünk?

Krisztus mindent odaadott, újra meg újra Isten kezébe tett, élete felett rendelkezhetett. Mi vágynánk az erőt, vágynánk a fényt, de nem adjuk oda az életünket, kincseinket, magunkat.

"Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszíti az életét énérettem és az evangéliumért, megtalálja azt." Márk 8:35.

Merjük Istenre bízni az életünket? Valóságosan? Övé az életünk? Merjük ezt élni és lépni?
Hogy övé amink van, és kérheti amire másnak szüksége van? Odaadhat, másokért adhat?

EZZEL PRÓBÁLJATOK MEG ENGEM, AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA... Miféle próba ez? Vágyunk megtapasztalni, milyen az, amikor Ő AD, Ő FELEL, Ő ÁLD meg minket?

Ablonczy Ágnes
VISSZA | OLDAL TETEJÉRE | CÍMLAP | IMPRESSZUM

Copyright: Parokia© 2000.
Minden jog fenntartva.