|
Ószövetség - Malakiás könyve 4:1-6.
MERT ÍMÉ ELJÖN A NAP, LÁNGOLÓ, MINT A SÜTŐKEMENCE, ÉS OLYANNÁ LESZ MINDEN KEVÉLY ÉS MINDEN GONOSZTEVŐ, MINT A POZDORJA, ÉS MEGÉGETI ŐKET AZ ELJÖVENDŐ NAP, AZT MONDJA A SEREGKNEK URA, AMELY NEM HAGY RAJTUK GYÖKERET ÉS ÁGAT. ÉS FELTÁMAD NÉKTEK, AKIK FÉLITEK AZ ÉN NEVEMET, AZ IGAZSÁGNAK NAPJA, ÉS GYÓGYULÁS LESZ AZ Ő SZÁRNYAI ALATT, ÉS KIMENTEK, ÉS UGRÁNDOZTOK, MINT A HÍZLALT TULKOK. ÉS SZÉTTAPODJÁTOK A GONOSZOKAT, ÉS PORRÁ LESZNEK LÁBAITOK NYOMÁSA ALATT AZON A NAPON, AMELYET ÉN SZERZEK, AZT MONDJA A SEREGEKNEK URA. EMLÉKEZZETEK MEG MÓZESNEK, AZ ÉN SZOLGÁMNAK TÖRVÉNYÉRŐL, AMELYET RENDELTEM ŐÁLTALA A HÓREBEN, AZ EGÉSZ IZRÁELNEK RENDELÉSEKÜL ÉS ÍTÉLETEKÜL. ÍMÉ ÉN ELKÜLDÖM NEKTEK ILLYÉST, A PRÓFÉTÁT, MIELŐTT ELJÖN AZ ÚRNAK NAGY ÉS FÉLELMETES NAPJA. ÉS AZ ATYÁK SZÍVÉT A FIAKHOZ FORDÍTJA, A FIAK SZÍVÉT PEDIG AZ ATYÁKHOZ, HOGY EL NE JÖJJEK, ÉS MEG NE VERJEM A FÖLDET ÁTOKKAL.
Sok évvel ezelőtt történt valami, ami nekem akkor is, azóta is arról szól, mivé lesz az ember, ha Isten közelít hozzá. Az egyik lányom osztálytársáról alig tizenévesen váratlanul kiderült, hogy leukémiás, gyógyíthatatlan beteg, meg vannak számlálva az évei, napjai, órái, percei...
Félelmetes volt látni, mit is kezd ezzel a félelmetes ténnyel ateista-kommunista egészségyi dolgozó édesanyja, aki őt, sokára szült egyetlen gyermekét, vallástalanul nevelte.
Volt közelében egy istenfélő, elkötelezett doktornő, aki felajánlotta segítségét. Először gőgösen elutasította, aztán valamivel később, legyőzte őt gyermeke kétségbeesése, kínja, saját tehetetlensége, megengedte, hogy szeretve szeretett kislányának, ha tud, hát segítsen.
Az a doktornő, jól ismert minket, a lányomat és két más osztálytársát is kérte, és igen, akkor mindnyájunk lelke egyként mozdult. A kislány hit által útra lelt, őt szerető Istenre és közösségre. Nem volt rá sok ideje, néhány kezelésekkel nehezített, szorongató, elháríthatatlan, vég felé közelítő év. Az édesanya és édesapa is megtanult közben imádkozni. De csak őérte. Mindent feladott az anyuka, ment gyermekével a kórházakba, mindvégig ott volt mellette. Amikor közeledett a vég, az a szenvedő kislány az édesanyjára nézett, és azt kérdezte:
Ha én olyan csendesen megyek el, mint egy bárány, akkor az bizonyság lehet Istenről?
Halála után az édesanyja olyan volt, mint aki megtébolyodott. Lázadt Isten ellen, férjétől elvált, és aki vigasztalni akarta, azt mind elutasította azzal, hogy nem értheti fájdalmát...
Vajon mit érzett, mit tudott az a kislány? Miért ezt mondta búcsúzóul? El lehet ezt odázni, el lehet ezt felejteni? Ott kell hogy égjen édesanyja szívében... Hogy egyszer feleljen rá!
Rájön-e arra, kicsoda az Isten, aki nem engedi elveszni. Hatodik terhesség-megszakadása után kapta ezt az istenített gyermeket, és utána ez a halálosan beteg gyermek tanította őt Istent szólítani, Nincs más lehetősége találkozni, csak ha engedi Istennek, hogy megkeresse, megtalálja...A férje meghalt. Isten kereste őket. Vajon marad ideje neki Istent keresni?
MERT ÍMÉ ELJÖN A NAP, LÁNGOLÓ, MINT A SÜTŐ-KEMENCE, ÉS OLYANNÁ LESZ MINDEN KEVÉLY ÉS MINDEN GONOSZTEVŐ, MINT A POZDORJA, ÉS MEGÉGETI ŐKET AZ ELJÖVENDŐ NAP, AZT MONDJA A SEREGKNEK URA, AMELY NEM HAGY RAJTUK GYÖKERET ÉS ÁGAT...
A másik fordítás szerint az a nap, mikor jön, olyan lesz, mint az IZZÓ KEMENCE... Vajon, ha minden hamisságunk, igaztalanságunk, önáltatásunk, öncsalásunk, önigazolásunk belekerül abba a félelmetes tűzbe, mi marad meg? Miféle gyökerek éltetnek, tartanak minket, s miféle ágak hajtanak, nőnek ki belőle? Semmi se marad meg hamisságunkból, gyökereivel együtt pusztul el az ág. Minden önigazolásunk az ellenségünk. Akkor látni fogjunk. Az igazságot. Az félelmetes lesz! Hiába akarjuk hinni a jóság, a megjobbulás lehetőségét, vagy mások bűnét nagyobbnak gondolni, ítélni, láttatni... legbelül jól tudjuk, hogy nem vagyunk jók. Előbb-utóbb mindenki szembesül vele, aki ragaszkodik az igazsághoz.
"Mikor első ízben lepett meg bennünket a szomjúság, a rekkenő hőségben délibáb keletkezésének voltunk a tanúi. Nyugodt vizek felett mértani pontossággal kirajzolódó város tiszta vonalai tükröződtek. Egyik katona eszét vesztve elüvöltötte magát, és rohanni kezdett a város felé. Mint ahogyan a költöző vadkacsa kiáltása visszhangzik a többi vadkacsában, úgy rendítette meg társait ennek az embernek a kiáltása. Hajlandók lettek volna a megszállott nyomán ők is a délibáb felé, a semmibe rohanni... Előbukkant a nap. A homokfátyol háromszögletűre torzította. Olyan volt, mint a testünkbe égetett billog. A napszúrástól egymás után estek össze az emberek. Egyre többen veszítették el az eszüket. De már nem voltak többé délibábok, hogy csalogassák őket áttetsző városaikkal. Nem volt többé sem délibáb, sem tiszta láthatár, sem bizonyos vonalak. A homok a téglaégető kemencék torlódó lángjához hasonló fénybe burkolt bennünket. Felemeltem a fejemet, s a kígyózó lángvonalakon át megpillantottam az égen azt a sápadt parazsat, amelyik ezt a tűzvészt táplálta. Isten megtüzesített vasa - gondoltam magamban - amely most billogot süt ránk, mint az oktalan baromra.
- Mi bajod van? - kérdeztem az egyik tántorgó katonámat.
- Megvakultam..."
Antoine de Saint-Exupery - Citadella
Milyen meghökkentő kép. Sivatag, szomjúság, délibáb... Csüggesztően színtelen élet, kilátástalanság, szomjúság a különb életre, hamis képek, valami jobbról, többről, és felé induló, benne hinni akaró, hamisságba, semmibe vesző, pusztuló életek... Jaj, ha az Isten többé nem állít meg, nincs abban, ami szemközt jön velünk.
OLYANNÁ LESZ MINDEN KEVÉLY ÉS MINDEN GONOSZTEVŐ, MINT A POZDORJA...
Miért kerül egybe a KEVÉLY és a GONOSZTEVŐ? Mert az igazság szempontjából nincs különbség a kettő között. Az egyik az igazság látszata, a másik pedig nyílt semmibevétele. Szabad azzal szembesülnünk, hogy az a tűz ezt is, azt is megégeti, sőt azzal is, hogy nem tudunk igazakká válni, csak az igazság látszatát vagyunk képesek élni. Magunk és mások közé emelt falak (látszatok) mögé rejtőzve. Az ember jóra vágyik, törekszik, igazol...
KONCZ ISTVÁN
A LÁTHATATLAN SZOBRÁSZ
Kovács Antal szobrász és a világ között
egy különös fal húzódott: Tóni a falon át látta
a világot és igen-igen szerette azt, a világ viszont
nem látta Tónit, átnézett rajta, vagy belebotlott.
Egyébként jól megfértek egymással, hely
akadt bőven a szobrász számára is és a világ számára is.
A láthatatlan szobrász szobrai láthatók:
először agyaggá gyúrta a port, aztán gyötörte, kínozta,
mindent úgy tett vele, mint akit nem látnak,
végül a kemence jött, amely úgy izzott mint maga a pokol
és Tóni ugyancsak izzadt a kemence előtt ülve.
Csak a szobrász halála után sejtettük meg, hogy
a por amelyből az agyagot gyúrta a Halotti Beszédből vétetett
s ekkor már előjöttek a sakálok is bizonyítani,
hogy Tóni nem volt beszámítható.
ÉS FELTÁMAD NÉKTEK, AKIK FÉLITEK AZ ÉN NEVEMET, AZ IGAZSÁGNAK NAPJA...
Bele kell halnunk igaztalanságunkba, hogy Isten kegyelme megigazíthasson. Aki nem vész bele méltatlanságába, az továbbra is méltó akar lenni. Úgy ahogy bír. Csak tudja, hogy lehet irgalomból, Krisztus váltságából élni, de nem abból él. Új gyökerek kellenek. Mi éltet minket?
Régóta figyelem valakinek az életét. Láttam, mit hamisít, mit igazol, hol rontja el. De nem lehetett megállítani, hinni akart abban, hogy úgy jó, és sikerülni kell! Isten megengedte neki a bukást. Összetörte. Az amit csak elrontani tudott. Nem tudta magának megbocsátani. Mert olyat tett, amit megengedhetetlennek tartott. Volt magyarázat, de igazolni nem tudta, később már nem is akarta. Hogy gyógyíthatta meg Isten? Valamiképp bele kellett halni az életébe. Annyira vállalni, hogy szabadulhasson az önvádtól. Akik elrontott lépéseivel, bűnével megbélyegezték újra meg újra, érte léptek... akik Istent szeretik, minden javukra van...(Róma 8:28.)
Képtelenségnek hangzik. Mégis. Isten engedi meg a bukásunkat, megverettetésünket, hogy szabaddá tehessen minket. Amíg tiltakozunk mások ütése, megvetés miatt, és haragszunk rájuk, akik újra meg újra sárba taposhatnak, mert nem haltunk bele. Csak a valóságos lelki halál nyomában támad új élet. Addig az terem, ami bennünk van, amire mi emberek fogcsikorgatva, avagy másképpen képesek vagyunk. Vagy szeretete törli el bűneinket, vagy nincs tőlük szabadulás. Mit jelent halálos szeretete? Vállalhatja a bűneinkre felelő ítéletet s halált?
A Vigilia áprilisi számában jelent meg egy írás Joseph Ratzingertől, "Feltámadott halottaiból"
Azért szeretnék idézni belőle, mert a mai üzenetre nézve, valamit nagyon pontosan éreztet:
"...Mit jelenthet a feltámadás: azt, hogy "a szeretet erősebb a halálnál"...(Énekek éneke 8:6) A feltámadás ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy... mi az, ami halhatatlanságot teremthet: meghalt bennem az élet, de létezem valaki másban. Az ember élőlény, nem él örökké, életútja szükségszerűen halálba vezet. Az élet folytatása számára - aki önmagában nem tud fennmaradni emberi szemmel csak úgy lehetséges, hogy valaki másban marad meg. Így kell értenünk az Írás szavát a bűn és a halál kapcsolatáról. Világossá válik, hogy az ember erőfeszítése arra, hogy "olyan legyen, mint az Isten" , törekvése az önállóságra, arra, hogy egymagában megálljon - a halált jelentette... Ha az ember nem ismeri fel határait - a bűn lényege végeredményben ebben áll - , és teljesen magának és magából, öntörvényűen akar élni, akkor épp ezáltal kiszolgáltatja magát a halálnak...
Természetesen végül mégis rádöbben arra, hogy egyedül nincs maradása, ezért arra kell törekednie, hogy másokhoz tartozzon, hogy általuk és bennük megmaradjon az élők földjén. Két úton lehet ezt megkísérelni. Az egyik út, hogy a gyerekeiben él tovább... Egy másik lehetséges út, hogy az ember ráeszmél, hogy gyerekeiben valójában nem ő maga él tovább; mégis szeretné, ha belőle személyesen is megmaradna valami. Ez a hírnév eszméjéhez menekül... A halhatatlanságnak ez a második kísérlete ... éppúgy bukásra van ítélve, mint az első. Ami így megmarad, az nem ő maga, nem az én, hanem annak visszhangja, árnyéka... Ehhez járul az is, hogy akire rábízom a fennmaradásomat, ő is halandó... Ebben a helyzetben csak egy valaki segíthet, aki valóban v a n , aki nem keletkezik, aztán elmúlik, hanem aki megmarad minden keletkezés és elmúlás közepette is: az élők Istene, aki életemnek nem csupán árnyékát és visszhangját őrzi, akinek gondolatai nem pusztán a valóság másolatai. Én magam vagyok az Ő gondolata, aki előbb alkotott meg engem, mint ahogy én önmagamban vagyok. Gondolata létemnek nem utólagos árnyéka, hanem forrása. Benne nem csupán árnyékként létezem, hiszen benne közelebb vagyok önmagamhoz, mintha pusztán magam erejéből próbálnék önmagam lenni... "
ÉS GYÓGYULÁS LESZ AZ Ő SZÁRNYAI ALATT, ÉS KIMENTEK, ÉS UGRÁNDOZTOK, MINT A HÍZLALT TULKOK. ÉS SZÉTTAPODJÁTOK A GONOSZOKAT, ÉS PORRÁ LESZNEK LÁBAITOK NYOMÁSA ALATT AZON A NAPON, AMELYET ÉN SZERZEK...
Itt idézném az új, a másik bibliafordítást: ...DE FÖLRAGYOG MAJD AZ IGAZSÁG NAPJA SZÁMOTOKRA, AKIK NEVEMET FÉLITEK, ÉS SUGARAI GYÓGYULÁST HOZNAK...
Kettős tartalmú megfogalmazása a felénk közeledő napnak. Előbb a tüzes kemence, aztán a nyomában feltámadó, felragyogó nap. Akinek része volt a tűzben, és a feltámadó napban, azt legyőzte Isten szeretete, megélte mi az új gyökerekből élni, s minden, ami addig terhelte, semmivé lesz, súlytalan lesz az ujjongó örvendezés miatt...Ha ezt mernénk hinni, élni!
EMLÉKEZZETEK MEG MÓZESNEK, AZ ÉN SZOLGÁMNAK TÖRVÉNYÉRŐL, AMELYET RENDELTEM ŐÁLTALA A HÓREBEN, AZ EGÉSZ IZRÁELNEK RENDELÉSEKÜL ÉS ÍTÉLETEKÜL.
A Mozgó világ című irodalmi folyóiratban egyik cikk címe felkeltette az érdeklődésemet: "Legyen olyan modern tízparancsolat, amelyet nem lehet büntetlenül megszegni..."
Erkölcsi válság van. Lehet azt hinni, hogy egy "modern tízparancsolat" segítene, de attól tartok, nincs olyan pontja a tízparancsolatnak, ami a mai emberre nézve ne lenne érvényes.
És az se igaz, hogy büntetlenül szegik meg azok, akik megszegik. Ez csupán a látszat, a valóság délibábja, amit mi komolyabban veszünk, mint kéne. Ahogy nem lehetett átformálni, elfogadhatóbbá tenni, átfogalmazni sok száz év után a Malakiás korabeliek számára, úgy ma sem a törvény modernizálása a kérdés.
Ráébredünk-e, hogy a törvény semmibevétele, s felelősségvállalás nélküli élet, tönkreteszi életünket, létezésünk kereteit. Vagy mérjük vele magunkat, vagy ellenünk fordul a törvény! Könnyen átlátható: ha megengedhetőnek tartom azt tenni, ami mást megront, akkor majd megront engem is. Ha a hazugság bármi formája megengedhető, engem is becsaphatnak. Ha apró gyerekem megszokja, hogy bűbája uralkodhat rajtam, akkor felnőve nem is akar mást, mint rajtam, s másokon uralkodni. Ha a szerelembe esettnek szabad elszeretni más férjét, avagy feleségét, akkor az enyémet is elszerethetik, aki azt mondja nincs szakadék és engedi szakadék felé lépni a másikat, az vét a szeretet parancsa ellen... Nem véd minket más, csupán a mindenkire nézve érvényes törvény, melyet Jézus két mondatban foglalt össze. A ma embere azért nem tud szeretni, mert nem hiszi, nem becsüli az önmagát értünk odaadó Fiút, s főképpen nem kíván Krisztus nyomába lépni, önmagát másokért feladni...
ÍMÉ ÉN ELKÜLDÖM NEKTEK ILLYÉST, A PRÓFÉTÁT, MIELŐTT ELJÖN AZ ÚRNAK NAGY ÉS FÉLELMETES NAPJA. ÉS AZ ATYÁK SZÍVÉT A FIAKHOZ FORDÍTJA, A FIAK SZÍVÉT PEDIG AZ ATYÁKHOZ, HOGY EL NE JÖJJEK, ÉS MEG NE VERJEM ...
Hogyan lehetünk készen arra a napra? ELKÜLDÖM NEKTEK...- ígéri Isten a próféta által.
A farizeusok, a választott nép is másféle Illést, másféle Messiást, másféle urat, másféle utat, másféle győzelmet vár, mint amit Isten akarata Krisztus által a világba hozott...Hogyan válaszol Jézus tanítványai kérdésére?
"Miért mondják az írástudók, hogy Illésnek előbb kell eljönnie? Ő így válaszolt: Illés valóban eljön, és helyreállít mindent. Mondom nektek, hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel, hanem azt tették vele, amit csak akartak, így fog szenvedni tőlük az Emberfia is... Ekkor megértették a tanítványai, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik..." Máté 17:10-13.
Miféle szeretetről szól mindez? Azt tehették Jánossal, amit akartak... Miféle szeretet engedi ezt meg? A másik bűnét, nem értését szeretetből elszenvedő, érte halni kész szeretet, ami legyőzi a halált. Krisztus ezért jött. Ő a kereszten bocsánatot esdekelt a bántók számára...
AZ ATYÁK SZÍVÉT A FIAKHOZ FORDÍTJA, A FIAK SZÍVÉT PEDIG AZ ATYÁKHOZ...
"Ahol mi járunk, sárrá lesz a hó " - döbben rá szívszorító versében Dömötör Ilona. Belátjuk végre? Áhítjuk önigazolásaink helyett az általa való megigazítást? Ahol Krisztus szeretete valóban győzhet a halál felett, ott felé fordulnak egymásért az addig egymás ellen feszülő szívek. Legyőzhet engem szeretete? Meghalt, feltámadt értem Krisztus. Élhetek önigazoló kényszer nélkül, a bűneimre felelő, jogos ítéletet, halált legyőző, megelevenítő szeretetből.
Ablonczy Ágnes
|
