Porszemmé lesz az ember, ugyanakkor a sokmilliárdban a másik ember elképzelhetően elérhetetlenné válik. Valaki így mondta: lehetetlen, hogy Isten minden egyes emberrel törődjön, annak lelkével, életének eseményeivel, szenvedésével, örömével és bánatával! Nekem épp fordítva beszélt a látvány! Hatalmassá éreztem növekedni Istent. Kinyílt a tér, parányivá lett, eltűnt benne az ember, de ugyanakkor a Mindenható Isten felőli ismeret növekedett bennem, birtokba vett a megfoghatatlan, elképzelhetetlen isteni hatalom és kegy mértéke...

ÉS ISMÉT TANÍTANI KEZDETT A TENGERPARON. OLYAN NAGY SOKASÁG GYŰLT HOZZÁ, HOGY HAJÓRA SZÁLLT, LEÜLT ABBAN A TENGEREN, AZ EGÉSZ SOKASÁG PEDIG A TENGERPARTON ÁLLT. ÉS SOK MINDENRE TANÍTOTTA ŐKET PÉLDÁZATOKBAN, TÖBBEK KÖZÖTT ÍGY IS TANÍTOTTA ŐKET: HALLJÁTOK!

Jézusnak azért kell távolodni, mert a tömegbe veszne alakja, hangja, az ami rá van bízva.
Nem magasra áll, mint előtte a hegyen, itt a tenger, a part, a hajó kínál megoldást, s a még belátható távolság lehetőségével él. Másféle mozdulat a fölfelé és az elfelé. A különös az - ki is mondja a történet során -, hogy kell, kifejez ezzel a mozdulással valamit, jelképpé lesz. El ill. kilép, s így tanít, példázatokkal... AKINEK VAN FÜLE A HALLÁSRA, HALLJA MEG!

ÍME A MAGVETŐ KIMENT VETNI ÉS TÖRTÉNT VETÉS KÖZBEN, HOGY NÉMELYIK MAG AZ ÚTFÉLRE ESETT; JÖTTEK A MADARAK ÉS FELKAPKODTÁK. NÉMELYIK PEDIG A KÖVES HELYRE ESETT, AHOL NEM VOLT SOK FÖLDJE; HAMAR KIKELTMIVEL NEM VOLT MÉLYEN A FÖLDBEN. MIKOR PEDIG DELELŐRE HÁGOTT A NAP, A HŐSÉG MEGÜTÖTTE ÉS GYÖKÉR HÍJÁN ELSZÁRADT. NÉMELYIK PEDIG TÖVISEK KÖZÉ ESETT, A TÖVISEK FELNŐTTEK ÉS MEGFOJTOTTÁK, ÚGY, HOGY NEM HOZOTT TERMÉST. NÉMELYIK PEDIG A JÓ FÖLDBE ESETT, KIKELT, FELNÖVEKEDETT, ÉS TERMÉST HOZOTT: EGYIK HARMINC ANNYIT TERMETT, A MÁSIK HATVAN ANNYIT, NÉMELYIK PEDIG SZÁZ ANNYIT. ÉS SZÓLT HOZZÁJUK: AKINEK VAN FÜLE A HALLÁSRA, HALLJA MEG!

Nagyon is érthető a példatörténet, nyilván senki sincs, aki ne találkozott volna a földbe vetendő mag képével, és annak terméshozó lehetőségével. Mindez első hallásra elképzelhető, érthető, mit kéne hasonlítva érteni? Azt nem értik, miért mondja a hasonlatot. Vajon miért érezteti szavaival azt, mintha a vetések többsége értelmetlen lenne? Csupán negyedrésznyi szót ejt a jó földbe vetett magról. Miért is? Mintha ez lenne az arány vetéskor! Miféle vetéskor? Ilyenféle esélyekkel jól nézne ki, el se indulna, az aki vet...Miért is vetne magot az útszélre a madaraknak, vagy sziklás földbe, vagy tövis közé?

Van aki megelégszik azzal, hogy hall, hogy lát. Nem kell neki több. De biztos volt az Őt hallgatók között olyan aki elgondolkodott. De olyanról nem esik szó, aki ott mindjárt rákérdezett: Miért is mondja Jézus nekik a példázatot? Van valami, ami pontosan így történik? S ha nem a földjükön, akkor hol és miben pazarolnak így? Miért a vetés végképp csüggesztő aránya?

Meséltem már a Golgotavirágomról. Két év óta szüntelen hajt, virágzik. Ám idén észrevettem, hogy gyökeiből zöld hajtás indul. Több helyen is. Miért, miért se, azt gondoltam bizakodva, egy csepp ágat most lecsípek fentről is, és a földbe ásom. Vajon kihajt? Korábban hallottam arról, hogy igazából így kéne. Vártam, mi lesz. Pár hét múlva nem csak a gyökerén termett hajtások nőttek meg, hanem az a földbe ásott tövecske is megindult. Igaz, hogy kisebb ezeknél, de míg azok levele háromágú csenevész csupán, ennek levele ötágú, mint az eredeti tőé. Mit vetettem? Hogyan? Mi a különbség? Miért a földbe süllyesztett az igazi?

Ugye, sokszor hallottuk a magvető példázatát, kívülről el tudjuk mondani a magyarázatot is, de vajon mi termett abból, hogy hallottuk? Mert ez a kérdés. Hozzánk érhet az, ami szólít?

Ahogy ott álltam kinn a Colosseum közepén, s néztem a fedetlen, egykor rejtett porond alatti alagútszövevényt, didergett a lelkem. Ide terelték a vadállatokat, és ide azokat a nyomorult keresztényeket, akik ragaszkodtak hitükhöz. Miféle tűz lehetett bennünk, hogy nem futottak el, hogy vállalták hitüket, közösségüket, s azt ami rájuk várt? És ráébredtem, ez nem róluk szól, hanem Istenről. Tőlük ez nem tellett volna. A Magvetőről, s a jó földről szól az életük.

AMIKOR EGYEDÜL MARADT, KÖVETŐI, A TIZENKETTŐVEL EGYÜTT MEGKÉRDEZTÉK A PÉLDÁZAT FELŐL. ÉS Ő AZT MONDTA: AZ ISTEN ORSZÁGÁNAK TITKA NEKTEK ADATOTT, A KÍVÜL VALÓKNAK AZONBAN MINDEN PÉLDÁZATOKBAN ADATIK, HOGY NÉZVÉN NÉZZENEK, ÉS NE LÁSSANAK; HALLVÁN HALLJANAK, DE NE ÉRTSENEK, HOGY SOHA MEG NE TÉRJENEK, ÉS BŰNEIK BOCSÁNATOT NE NYERJENEK.

Tanítványai csak akkor kérdezik a példázatról, mikor közel jön, közibük telepedik. Miről is beszélt a példázatban? Szívet melengető, s ugyanakkor dermesztő is, amit a magyarázat előtt mond nekik. Róluk, akik hozzá jöttek, és azokról, akik nem jöttek, akik kívül maradtak: ISTEN ORSZÁGÁNAK TITKA NEKTEK MEGADATOTT... A KÍVÜL VALÓKNAK AZONBAN

MEGADATOTT, Igen, ott van a közelükben, kérdezhetik, felelni, válaszolni fog nekik. Mi lesz azokkal, akik hallották, de nem értették, akik nincsenek itt, nem jönnek, hogy Őt kérdezzék?
Ilyen veszélyes kívül lenni, KÍVÜL maradni? És mi az, hogy kívül? Honnan tudhatom, hogy kívül vagyok, vagy belül? Hogyan folytatja Jézus? Nagyon egyértelműen, félreérthetetlenül:

NÉZVÉN NÉZZENEK, ÉS NE LÁSSANAK; HALLVÁN HALLJANAK, DE NE ÉRTSENEK, HOGY SOHA MEG NE TÉRJENEK, ÉS BŰNEIK BOCSÁNATOT NE NYERJENEK.
A kívül levő néz, de nem lát, hall, de nem ért, tud a megfordulás lehetőségéről, de nem fordult meg, tudja a bűneit, a bűnbocsánatot, a szabadulás lehetőségét, de nem lett szabad... attól, amitől szabadulnia kéne...Mi visz minket Krisztushoz? Amit látunk, tudunk, akarunk, amit megragadni szeretnénk, vagy az, amivel Ő megragadhatott minket?

"A követők gyermekszívűek. Odanéznek, amerre mutatsz. Figyelnek rád. Imádságuk színvallás, önleleplezés, gátszakadás: tovább már nem hallgathatnak. A követés fölismerés. Nem szuggesztió. Az, hogy kövess engem, annyit tesz: fölismertelek. A követlek, azt jelenti: Igen, valóban fölismertél. Én úgy soha magamat, mint te engem....Nincs elodázás, nincs majd; - a majd menekülés, vagy megelőlegezett hazugság..." Vasadi Péter

MAJD ÍGY SZÓLT NEKIK: NEM ÉRTITEK EZT A PÉLDÁZATOT? AKKOR HOGYAN ÉRTITEK MAJD MEG A TÖBBI PÉLDÁZATOT? A MAGVETŐ AZ ÍGÉT HINTI. AZ ÚTFÉLRE ESETT MAG AZOKAT JELENTI, AKIKNEK HINTIK UGYAN AZ ÍGÉT, DE MIHELYT HALLJÁK, AZONNAL ELJŐ A SÁTÁN ÉS ELRAGADJA A SZÍVÜKBE VETETT ÍGÉT....

A magyarázat rögtön egyértelmű, amint kiderül, miféle a mag, hova vetik, és ki a magvető. Szabad meggondolnunk, kin és min múlik a termés? A mag, az Istentől való szó, ami igévé válik, nekem szóló üzenetté. A mag, a termés lehetősége, azzá lehet, amit hordoz. Ha föld mélyébe kerül, akkor terem. Mitől nyílik akkorára a szívünk, hogy végre vetni lehessen bele?

A tömeg, Jézusért jött, látni, hallani, érteni, gyógyulni... de megszólító szavától távol maradt.
Ott Rómában értettem meg valamit. Engem, aki szeretek adni, könyörülni, miért riasztanak az úton, útfélen koldulók? Soha annyi koldust, nyomorultat, markát tartó kéregetőt nem láttam, mint ott. Felbukkantak, mutatták sebeiket, nyomorukat, dobozukat, és mentek tovább, mintha sose láttam volna őket...Nem rám volt szükségük, hanem arra a pár fillérre, amit tán odavetek. Aki könyörült rajtuk, arra ugyanúgy néztek, mint arra, aki nem adott semmit. Nem érdekelte őket ki miért ad, csak az, amit ad... Mi a baj? Kívül hagynak, kívül maradnak...

Talán jól értem, hogy itt Jézus erről beszél. Kevés látni, hallani, tudni amit ad, vagy adhat. Nem lesz közöm hozzá, ha nincs nyitva a szívem, csak a markom. Milyen félelmetes dolog meggondolni, ha a teli templomok igehallgatóit nézzük, hogy mennyi a hiába vetett mag! Jó, ha negyedannyi. Talán még annyi sincs, mint a Jézus Krisztus által elmondott példázatban.

A KÖVES HELYRE VETETT MAGOK AZOK, AKIK, MIHELYT HALLJÁK AZ ÍGÉT, ÖRÖMMEL FOGADJÁK, MERT NINCS BENNÜK GYÖKERE, HANEM CSAK IDEIGVALÓ; AZUTÁN, HA NYOMORÚSÁG VAGY ÜLDÖZÉS TÁMAD AZ IGE MIATT...ELTÁNTORODNAK.

A köves talaj, AHOL NEM VOLT SOK FÖLD... Volt egy cserepes virágom. Egyszer csak kókadozni kezdett. Nem értettem miért. Mikor kiemeltem a cserépből, akkor láttam, hogy a cserép telis-tele van gyökérrel, mely mind földért nyújtózna, de földje alig, saját gyökerébe kapaszkodik csupán. Ilyen az ember is. Gyökereibe gyökerezik. Amikor baj, nyomorúság, háborúság jön, kiderül, mi tart, mi nem, van-e föld, vagy csupán egymást fojtó gyökerek...

Honnan van termőföld? Lehet-e önmaga valakiségébe keményedett szívünket Istennek összetörni, felásni, gyomlálni, termővé tenni? Sose felejtem el, ahogy az édesapám teraszosította a hegytető oldalt, amit telekként vettünk. Nem volt könnyű... De ő kitartón bontogatta, mert vágyott arra, hogy vethessen, fákat ültessen, s gyerekei kezébe gyümölcsöt adhasson.

ÉS A TÖVISEK KÖZÉ VETETT MAGVAK PEDIG AZOK, AKIK AZ ÍGÉT HALLJÁK UGYAN, DE A VILÁGI GONDOK ÉS A GAZDAGSÁG CSALÁRDSÁGA ÉS EGYÉB MÁS KÍVÁNSÁG SZÁLLÁST VESZ BENNÜK, ÉS MEGFOJTJA AZ ÍGÉT, ÉS AZ NEM HOZ TERMÉST.

Mi vesz szállást bennünk? Felfedezzük? Megszabadíthat minket Isten, mélyen gyökerező kétségeinktől, félelmeinktől, szemrehányásainktól, önféltésünktől, megfelelésvágyunktól, önigazoló hiúságunktól, görcsös akarásunktól, rejtőzködő, elleplezett indulatainktól... Mert ha nem, ez terem. Fölébe kúszik mindennek. Megfojtja bennünk épp azt, amire úgy vágynánk.
A JÓ FÖLDBE VETETT MAGVAK PEDIG AZOK, AKIK HALLJÁK AZ ÍGÉT ÉS BEFOGADJÁK, ÉS TERMÉST HOZNAK, EGYIK HARMINC ANNYIT, MÁSIK HATVAN ANNYIT, NÉMELYIK SZÁZ ANNYIT.

A jó föld... Nem kiszáradt, nem gyomos, nem sziklás, nem kiszikkadt... hanem termésre alkalmas, vetésre előkészített föld. Isten jelenlétével betölthető hely. S ha bevetődhet, terem.

Levelet kaptam múlt héten Tímár Ágnestől. Azt látom élete felől, hogy mindegy mi történik vele, Istent keresi, tőle vár segítséget, vele éli, amit élhet. Súlyos betegen feküdt hetekig... Hazakészült. El tudta fogadni, hogy itt az idő. De erőt kapott, maradt. Betölthető szívvel?
Így írta: "Uram, Istenem! Vársz még tőlem valamit? Ha még szükséges, nem húzódozom a munkától. Te tudod Uram... Addig meg kérlek, őrizd meg öreg szolgádat... Ámen"

HARMINC ANNYIT... Megvallom, amikor ezt lemásoltam a Bibliából, eltévesztettem. Egybeírtam volna, hogy harmincannyit, hatvanannyit... Míg néztem, valamit megint megértettem. Mert mi az a harminc, hatvan, száz... az ANNYI nélkül. Ez az ANNYI nem tőlünk van, ez az, amit kaptunk, olykor akaratlan elveszítünk, ez ami teremhetne. Ez az ANNYI sokszorozódik. Majd mindegy, hogy harmincszoros, vagy százszoros. Ha nincs, nincs termés. Semennyi.

Van egy énekünk, amit tán ismerünk, ami nagyon ideillik, ami imádságunkká lehet...

Ablonczy Ágnes