|
Új szövetség - Márk evangéliuma 4:35-5:1.
ÉS ÍGY SZÓLT HOZZÁJUK MÉG AZNAP ESTE: MENJÜNK ÁT A TÚLSÓ PARTRA. ELBOCSÁTOTTA TEHÁT A SOKASÁGOT, ŐT PEDIG MAGUKKAL VITTÉK, ÚGY, AMIT A HAJÓBAN VOLT; DE MÁS HAJÓK IS VOLTAK VELE. AKKOR NAGY SZÉLVIHAR TÁMADT, A HULLÁMOK BECSAPTAK A HAJÓBA, ÚGYANNYIRA, HOGY MÁR-MÁR MEGTELT. Ő PEDIG A HAJÓ HÁTULSÓ RÉSZÉBEN A FEJALJON ALUDT. ÉS FELKELTETTÉK ŐT, ÍGY KIÁLTVA: MESTER, NEM TÖRŐDÖL VELE, HOGY ELVESZÜNK? FELSERKENT, ÉS MEGDORGÁLTA A SZELET, ÉS AZT MONDTA A TENGERNEK: HALLGASS, NÉMULJ EL! ÉS ELÁLLT A SZÉL, ÉS LETT NAGY CSENDESSÉG. ÉS ÍGY SZÓLT NEKIK: MIÉRT VAGYTOK ILYEN GYÁVÁK? HÁT NINCS HITETEK? ÉS NAGY FÉLELEMMEL MEGFÉLEMLETTEK, ÉS EZT MONDTÁK EGYMÁSNAK: KICSODA EZ, HOGY MIND A SZÉL, MIND A TENGER ENGEDELMESKEDIK NEKI? ÉS MEGÉRKEZTEK A TENGER TÚLSŐ PARTJÁRA...
Valaki, akivel életemben először, Széplaki Kálmán temetésen találkoztam, azt kérdezte akkor tőlem, ismerem-e azt a bajai református lelkészt, aki orosz hadifogságban volt. Mondtam, ki volt itt Baján a lelkész, amikor én idekerültem. Igen, talán ő az, szeretne többet tudni róla - válaszolta. Segítenék neki? Meglepve kérdeztem tőle, miért érdekli? - Olvastam egy könyvet - felelte -, melyben őt emlegetik, az keltette fel az érdeklődésemet. Mindjárt a kötet címét, és szerzőjét kérdeztem tőle: Adolf Wunderlich: Újszövetségemmel Szibériába...
Egy hét múlva, mikor találkoztunk, kezembe tette a könyvből kézzel kimásolt részt Koszta Istvánról, a sorokat, melyek fontossá lettek számára. Meghatott odaadása, kézírását rögtön elolvassam. És igen, még aznap este megrendeltem a könyvet az Internet Antikvárium oldalán, ahol rátaláltam. És most itt van a kezemben, mert épp ma megérkezett...
ÉS ÍGY SZÓLT HOZZÁJUK MÉG AZNAP ESTE: MENJÜNK ÁT A TÚLSÓ PARTRA. ELBOCSÁTOTTA TEHÁT A SOKASÁGOT, ŐT PEDIG MAGUKKAL VITTÉK, ÚGY, AMIT A HAJÓBAN VOLT; DE MÁS HAJÓK IS VOLTAK VELE.
Először egy kifejezést hadd emeljek ki a felolvasott részből: MÉG AZNAP ESTE... Mire utal ez a pár szó? Hogy közvetlenül azután történt, mikor Jézus Krisztus, a példázatokban és azok magyarázatában Isten országa felől beszélt nekik, mely szemük elől rejtve van, de van, értük elrejtett ajándék, mely nyilvánvalóvá lehet. Még aznap este kipróbálhatták, mérhették, mit ér a számukra az, amit hallottak. Mert kevés hogy hallom, kevés, hogy megértem, csak az azt követő események, történések közepette derül ki, hogy a lelkemet érintő szó, üzenet, egy akaratlan adódó helyzetben, lehet-e valóságos tapasztalássá számomra?
TÚLSÓ PART... A már többször emlegetett feledhetetlen temetés igéje is ez a történet volt, s azt mondta a temetés szolgálatát végző lelkész, hogy a túlsó part felé indulás alkalom, a tanítványok számára, hogy felfedezzék Isten országát, amiről annyit hallottak...Azt mondta, hogy mi, akik Jézushoz csatlakozunk, mind a TÚLSÓ PART, Isten országa felé indult állapotban élünk. Akitől búcsúztunk, annak élete tele volt ilyen próbával...de a börtönben való megszólítás után bármi jött, mindvégig hűségesen kereste, követte Urát.
Milyen jó hálát adni érte, aki most oda érkezett, a TÚLSÓ PARTRA, a temérdek próba közben mindent, mindent Atyjára mert bízni. Merjük minden kérdésünket, gondunkat rábízni?
Útközben jöhet vihar, jöhet kilátástalan helyzet, tehetetlen birkózás... ez mind alkalom, a próba lehetősége, Krisztus által, hit által megmaradni...
Talán furcsának, nem ideillőnek tűnik Túrmezei Erzsébet kislány-önmagáról szóló verse, de talán mégis, hisz nekünk is Isten oltalmazó szeretetébe kéne ajánlani életünket, kincseinket.
TÚRMEZEI ERZSÉBET
A HATOS
Repültem, mert az öröm szárnya vitt.
- Gyerekek, gyertek, kaptam valamit.
Édesanyám úgy adta énnekem:
Végy, amit akarsz rajta, gyermekem. -
Kitaláljátok? Egy ezüsthatos!
Elrejtőztünk hamar az illatos
jázminbokrok közé, s kincsemet
csodálva nézték ámuló szemek.
Nos, mit vegyek?- Babát, egy kékszeműt!
- Ó van nekem, s azt látni mindenütt.
- De én egy csodaszépet láttam ám.
Csak nekem lenne egy olyan babám!
Aranyhajú, bíborba öltözött!
Talán királynő a babák között!
- Én krumplicukrot vennék, nem babát,
- vélekedik a második barát.
- A harmadik is lelkendezve szól;
léggömböt, pirosat, zsiráfosat!
A negyedik is tanácsot ad.
Ennyi tanáccsal mit kezdjen a szív?
Édesanyám már vacsorára hív.
Talán megálmodom, mi volna jó?
Mit is mondott a Pista? Gőzhajó?
Hisz a folyóra úgyse mehetek
játszani, mint a többi gyerekek.
Léggömb? Az elszáll s akkor mi marad?
Cukor? Hisz megennénk egy nap alatt.
- Mi bajod gyermek? - kérd édesapám. -
Nem eszel, nem szólsz, beteg vagy talán?
A fejem rázom és csak hallgatok.
Csatáznak bennem a gondolatok.
Éjjeli álmom is mi volna más
ilyen nap után, mint a folytatás!
Mint akinek a baja, gondja sok,
felébredek, mikor a kakasok.
Magam az ágyban hányom és vetem.
Fénylő kincsemet megnézegetem.
Titokzatosan csillog és ragyog:
Ezer, ezer lehetőség vagyok!
Új nap virrad, központja a hatos,
de ez a nap már nagyon bánatos.
Amit szeretnék, arra épp kevés.
Csalódás, harag, veszekedés.
Sírok. Édesanyám karjába von.
- Mi fáj? Miért sírsz? Mi bánt oly nagyon?
S mikor már mindent elpanaszolok,
megértőn, szelíden mosolyog.
Megsimogat: - Tudod mit gyermekem,
add vissza az ezüsthatost nekem.
Veszek majd rajta, ami jó neked.
Töröld le szemedről a könnyeket!
Előkutatja gyorsan két kezem.
Mi lesz az a jó, nem is kérdezem.
Hozzátapadt örömöm, bánatom:
igen, visszaadom, visszaadom!
Sugárzó arccal látnak újra kint.
- Nos, mi újság? Mi történt már megint?
Hol a hatos? Mit vettél rajta, mondd?
- Jó helyen van, nincs már miatta gond.
Megint játszom és megint nevetek
és mélyen alszom, mint a gyerekek.
Nem hordok gondokat, mint a nagyok.
Szívem könnyű. Megint gyermek vagyok.
Ezüsthatos! Ó, élet, életem,
Valaki téged így adott nekem.
Te is az voltál, szép ezüsthatos,
új ragyogó, fénylő, titokzatos,
melyhez ezer lehetőség tapad
s versenyre hívja a vágyakat.
Milyen jó, hogy már nincs közöm veled.
Atyám kezébe visszatettelek,
s mosolyoghatok, versengő vágy ha von:
Nekem nem kell többé választanom.
Ezüsthatos, te nem vagy már enyém.
Megint gondtalan gyermek lettem én,
aki Atyjára bízza mindenét.
Karja vezet, örök kegyelme véd.
Kegyelme, mely csak jót akar nekem...
Kezébe tettem én az életem!
AKKOR NAGY SZÉLVIHAR TÁMADT, A HULLÁMOK BECSAPTAK A HAJÓBA, ÚGYANNYIRA, HOGY MÁR-MÁR MEGTELT. Ő PEDIG A HAJÓ HÁTULSÓ RÉSZÉBEN, A FEJ-ALJON ALUDT. ÉS FELKELTETTÉK ŐT, ÍGY KIÁLTVA: MESTER, NEM TÖRŐDÖL VELE, HOGY ELVESZÜNK?
Rejtett kettősség fedezhető fel ebben az igerészben. Jézus mondja a túlsó partot, ahova menniük kéne, de a tanítványai viszik őt hajójukban. Ő lepihen és elalszik... Szavának engedve indulnak, de először nélküle találkoznak, maguk birkóznak a viharral. Égzengés, hullámok, telik a hajó, nincs tovább... és akkor végre ráébrednek, nincs más lehetőség, és akkor szólítják...Rázúdítják tehetetlenségüket, kilátástalanságukat, félelmüket...
Szeretnék a most kapott kötetből idézni, hisz nyilván ezért kaptam kézhez ilyen gyorsan:
"... Azután egyszer csak véget ért számomra a tanulás korszaka... De hol találok majd magam számára munkamezőt? - ez volt az első kérdésem. Egy napon, vacsora után behívatott magához az igazgató. Ugyan mit véthettem - kérdeztem magamtól. De az igazgató szívélyesen fogadott... - Wunderlich testvér, holnapután meg kell kezdened a szolgálatodat, mint prédikátor, Sziléziában... Szorongás töltött el... Egész éjszaka nem aludtam. Másnap már gyorsvonaton ültem. Mintegy negyvenórás utazás után megérkeztem rendeltetési helyemre, ahol néhány testvér kedvesen fogadott és üdvözölt. Éreztem, az Úr vezetett ide..."
Adolf Wunderlich: Újszövetségemmel Szibériába.
Miért nem rögtön, miért nem hamarabb értette meg ki küldi, kivel megy? Hisz épp kérésére kapott a küldéssel választ, feladatot, szolgálatot...Elfeledte, amit nem sokkal előbb, Istentől kért? Hányszor van jelen ez a kettősség az életünkben? Hogy kérünk, de a választ, a ráfelelést nem értjük, vagy nem merjük érteni.
"A háború kezdetekor 1939-ben hívtak be katonának... A kevés holmi közt, amit magammal vittem a kaszárnyába, természetesen ott volt az Újszövetség is. Megérkezésem után első dolgom volt, hogy szobatársaimnak elmondtam, hogy prédikátor vagyok. Azután elmondtam, hogy mi az, amiben részt veszek velük együtt, és mi az, amiben nem veszek részt. Gúnyolódásban nem volt hiány... Milyen nehezen teltek a vasárnapok számomra istentisztelet és testvérekkel való közösség nélkül..."
Adolf Wunderlich: Újszövetségemmel Szibériába.
Milyen különös csoda megélni, hogy mások által elhagyva, magamra hagyva sem vagyok egyedül. Csak az élheti meg ezt, aki magára marad, akit mások cserben hagynak, aki akkor is Istent keresi, mindenben az ő segítségét kéri. Hiszi, reméli és örül, ha kapja, amit kaphat.
Amikor Wunderlich orosz hadifogságba, majd munkatáborokba, egyre rosszabb körülmények közé kerül, egyre élesebb-nehezebb helyzetekben próbálódik hite. Mennyire v a n számára a láthatatlanul jelen lévő Isten országa? Egy ilyen keserves nehéz, reménytelen helyzetben, szorongó és csüggedt állapotában, a fogolytársak közül, egy lelkész, aki sosem cigarettázott, cigarettapapírra írt verset csúsztatott a kezébe. Mit volt azon a papírlapon? Bonhoeffer egyik börtönben írt verse. Rögtön elolvasta, hitét ébresztette, szíve-lelke elevenedett tőle.
DIETRICH BONHOEFFER
ÁLDÓ HATALMAK
Áldó hatalmak oltalmába rejtve
Csak várjuk békén mindazt, ami jő.
Mert Isten őriz híven reggel, este,
Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.
Ha gyötri, bántja szívünket a régi,
És múlt napoknak terhe ránk szakad,
Megrettent lelkünk vigaszodat kéri,
Mit nékünk szerzett, Atyánk, szent Fiad.
S ha szenvedések kelyhét adod inni,
Mely színig töltött, keserű s nehéz,
Te segíts békén, hálával elvenni,
Hisz áldva nyújtja hű atyai kéz!
És ha az úton örömöt adsz nékünk,
Ha szép napod ragyogva ránk nevet,
Biztasson, intsen sok nehéz emlékünk,
Hogy életünket szenteljük neked!
A csend köröttünk mélyen szerteárad.
Hadd halljuk azt a tiszta éneket,
Amely betölti rejtett, szép világod,
Hol téged dicsér minden gyermeked!
Wunderlich újra meg újra elolvasta fogsága idején, és amikor szabadult is tovább őrizte, drága kincsként, bizonyságul, hogy mindig, mindenben szólítható, velünk van az Isten...
Mi többnyire arra vágyunk, hogy csituljanak a hullámok, hogy elüljön a vihar. Talán tudjuk, Bonhoeffer körül nem csitul a vihar, teste, élete kiszolgáltatott maradt, de lelkében mindig elült a vihar, a halállal szemközt is. Kérhette tőle Isten bizonyságul hozzá ragaszkodó életét. Ez az általa írt vers sokakat megérintett, mások számára is sokat jelenthetett, mert később megzenésítették, és belekerült az evangélikus énekeskönyvbe...
FELSERKENT ÉS MEGDORGÁLTA A SZELET ÉS AZT MONDTA A TENGERNEK: HALLGASS, NÉMULJ EL! ÉS ELÁLLT A SZÉL, ÉS LETT NAGY CSENDESSÉG. ÉS ÍGY SZÓLT NEKIK: MIÉRT VAGYTOK ILYEN GYÁVÁK? HÁT NINCS HITETEK?
Szabad felfigyelni rá, hogy előbb az elemek tombolását némítja el, és csak utána válaszol a hitetlen-méltatlan szemrehányásokra. Aki hozzá fordul, az mindig megélheti a szívbéli viharok elcsitulását, s csak utána döbben rá, milyen hitetlen és gyáva volt előtte. Miféle bizalom él bennünk? Azt ébreszthetik a nehéz napok? Vagy csak a félelmet?
A napokban olvastam Illyés Gyula írását a hitről, mely egyik irodalmi lapunkban jelent meg. Olyan döbbenetes esszéjében azzal a gondolatsorral találkozni, hogy istenhitének legfőbb akadálya a mindent megmagyarázni, érteni vágyás. Más költők (Rónay, Weöres, Pilinszky...) istenhitét hitelesnek érzi, ám maga számára elfogadhatatlan efféle hit.
"Magam képtelen vagyok személyes Istent fölfogni. Épp azért tán, mert túl közel igyekeztem férkőzni a szavakhoz, nyelvészként is." Csak ...aggállyal tudnám megfogalmazni azt a hitet, mely mindazonáltal működik bennem is. Az iránt, hogy létünk nagyobb értelmű lehet annál, mint ami esztendőink számába van zárva. E hit, vagy hiedelem? - tisztázásának arányában nézek egyelőre mind nyugodtabban az elmúlásom elé. Remélve, hogy a végső pánikban is fegyelmezetten állom majd a sarat."
Van aki saját esze miatt kívül marad, akinek érveit, szemrehányásait, elvárásait... nem győzheti le a feltétlen odaadásban születő bizalom... Az tovább evez, maga lapátol, míg csak bír, önmaga becsüléséért küzd... Miben hisz? Mit ér hite? Hogyan, mivel érkezik a túlsó partra?
ÉS NAGY FÉLELEMMEL MEGFÉLEMLETTEK ÉS EZT MONDTÁK EGYMÁSNAK: KICSODA EZ, HOGY MIND A SZÉL, MIND A TENGER ENGEDELMESKEDIK NEKI?
A tanítványok szíve előbb azért dermedezett, mert életük veszélybe került, utána pedig azért, mert rádöbbentek, milyen elképzelhetetlen módon ura Jézus Krisztus a világban mozduló erőknek, az életüknek, minden lehetőségüknek. Mintha Jézusnak kéne felébredni, pedig nem, nekik kell a történések közepette ráébredni, hogy nem aludni indult velük aznap este...
KICSODA Ő? Teremtő, Mindenható, Gondviselő, Szabadító, Megváltó... Mi tudjuk, látjuk, sejtjük, hogy kicsoda Ő? Rácsodálkoztunk már? Elképesztett már ereje, szeretete minket? Hogyan? Miben? Vagy félelmetes számunkra hatalma? Mire ébresztenek minket a köröttünk támadó viharok? És erejének megtapasztalása? Önféltést, vagy bizalmat? Mi nekünk a túlsó part? Isten országa? Amely szemünk előtt rejtve van, de nekünk elrejtett, Isten Lelke által meglelhető tér, valóság, ahol, amiben Jézus Krisztus helyet készített nekünk...
ÉS MEGÉRKEZTEK A TENGER TÚLSŐ PARTJÁRA.
Nem tudták a tanítványok, hogy Jézus szavára aznap este mibe indulnak, nem tudta Dietrich Bonhoeffer, Adolf Wunderlich, Koszta István, Széplaki Kálmán sem, de megérkeztek hozzá, mert ébresztette őket Isten szava, mert életük viharaiban mindig Őt keresték, ki ura a minket könnyedén elnyelő viharoknak is Bár ráébrednénk, neki szólnánk, s elámulnánk ereje láttán.
Ablonczy Ágnes
|
