Főtiszteletű Püspök Urak, főtiszteletű gondnok urak, főtiszteletű professzor urak, nagytiszteletű esperes urak, főgondnok urak, nagytiszteletű lelkipásztorok, tiszteletes urak, kedves presbiter testvérek, kedves testvérek!
Előadásomat eme titulusok felsorolása után be is rekeszthetném, mondván, íme, erről ismerszik meg a magyar református egyház.

De minden tréfát félretéve, valóban erről is megismerszik. Hendrikus Berkhof holland teológus mondja nagy teológiai művében a "Keresztyén hit"-ben, hogy az egyházat - ha akarjuk, ha nem - mindig az intézményei felé érkezve ismerjük meg. A kérdés azonban az, hogy beérhetjük-e az első benyomásokkal? Pl. hogy milyen egy adott gyülekezet temploma: elhanyagolt állapotú-e, vagy szépen karbantartott-e, jó-e ott lenni vagy nem jó? S ha ebbe belegondolunk, akkor már az adott gyülekezet történetébe, lelkiségébe is bele kell gondolni. Továbbá hogyan operálnak egyházi testületeink? Veszekedő, "zsinatoló", hangoskodó testületek-e ezek vagy komoly döntéseket fontoló atyafiak szent egybe-jövetele (amire a szün-hodosz - zsinat - görög szó utal? Milyen öltözetet viselnek a lelkipásztorok? Öltönyt vagy Bocskait? És milyen öltözetet viselnek vasárnap a templomba jövők? Strandpapucsot, edzőcipőt? (Ez utóbbit már sokszor látjuk konfirmációi fényképeken is.)
Milyenek a statisztikai mutatóink, iskoláink, közéleti megnyilvánulásaink? Röviden, mindannyiunknak vannak azonnali benyomásai. Találkozunk bizonyos intézményekkel, azoknak működésével, megnyilatkozásaival. A kérdés azonban az, hogy tovább tudunk-e lépni. Mélyebbre kell hatolnunk, ám azzal a meghagyással és kikötéssel, hogy amivel először találkoztunk, változatlanul része marad az egyháznak. És ez elől az ekkléziológia sem térhet ki. Tehát mindazt, amivel találkozunk, amit közvetlenül észlelünk, így magát az intézmény együttest az ekkléziológia sem tekintheti afféle lényegtelen járuléknak. Hadd idézzem fel erre vonatkozóan a XX. sz. kezdetének egyik nagy egyháztani vitáját. Két kiváló német tudós között zajlott a vita. Az egyikük korának leghíresebb, legképzettebb egyházjog professzora, Rudolf Sohm volt, a másik szintén korának legkiválóbb egyháztörténésze, Adolf von Harnack. A vita azon bontakozott ki közöttük, hogy R. Sohm, aki egész élete munkásságát annak bizonyítására szentelte, hogy az egyház intézményei, az egyház törvényei, az egyház rendje általában szükségtelen dolgok. Az igazi egyház nem institúcióban, hanem közösségben létezik. Nem az organizációban, hanem a krisztusi szentlelkes organizmusban. Mindaz, ami a történelem során intézményesült, ami formát, alakot öltött, az másodlagos hozadék, amitől meg kell szabadulni. Talán magas Sohm sem gondolta, de a vitában legnagyobb ellenfele éppen az Harnack lett, aki elvileg ugyanezt hirdette, amit ő, csak nem az egyházszervezet, hanem a teológia, s elsősorban a dogmaalkotás terén. Harnack Sohmhoz hasonlóan azt hirdette hogy vissza kell térni az evangélium eredeti egyszerűségéhez. Az evangélium olyan, mint egy (belső) mag, amelyre a történelem során újabb meg újabb rétegek rakódtak rá, mint valami héjak. Ezeket le kell fejteni, hogy az igazi evangéliumhoz eljussunk. A vitában mégis Harnack lett az ellenfél, aki azt vetette Sohm szemére, hogy igénye veszélyezteti azt, ami az egyház a missziójához elengedhetetlenül szükséges. Küldetése betöltéséhez ugyanis intézményeket kell létrehoznia. És ezek az intézmények lesznek missziójának hordozói. Lehet, hogy némelyik intézménye elöregszik, kiüresedik, de intézmények nélkül az egyház arra kárhoztatik, mint amire a hal, ha kirakjuk a vízből a partra. A hal csak a vízben élhet. Az egyház számára intézményei azt a vizet jelentik, amelyben élhet és mozoghat. A Harnack-Sohm vitára reflektálva jegyezte meg szellemesen Eduard Schweizer, svájci újszövetséges, hogy a mai egyháznak Sohm és Róma (zwischen Sohm und Rom) között kell az utat megtalálnia. A Sohm-i szélsőséges radikalizmus, mely minden intézményt, jogi formát elutasít, és mindent a spontánul szerveződő kis élő közösségre helyez, járhatatlan út. Ez volt az útja a radikális reformátoroknak a XVI. században, később az anabaptistáknak, aztán az angol independenseknek, a levellereknek, ma is nagyon sok keresztyén akar ezen az úton járni. A másik szélsőség: Róma, ahol a római egyházjogi felfogás értelmében maga az evangélium is azért közöltetett, a misszió azért történik, hogy intézmény legyen, egyház létesüljön. A kettő között vezet az út. Schweizer gondolatait ismerve mondja később, a 7o-es években az egyik legkiválóbb XX. századi református teológus, Thomas Torrance, hogy az óegyház idején, amikor a nagy krisztológiai, szentháromság-tani viták zajlottak, az óegyházi ökumenikus zsinatok maradandó módon megoldották ezeket a kérdéseket. Krisztus kettős természetéről szóló dogmatikai tanítás mindmáig érvényes és felülmúlhatatlan. Azonban, mondja Torrance, a mi századunk feladata, hogy az egyház kérdését megoldja, mert azt az óegyház nem oldotta meg. Hogy milyen igények és felismerések vannak Torrance eme tétele mögött, azt három problémakör bemutatásával szeretném jelezni. Ezek a szekularizáció, az ökumenikus mozgalom, s végül az a tény, hogy a keresztyénség a mi századunkban lett világvallássá. Mindháromnak igen komoly hatása volt és van az egyháztani eszmélődésekre, s akár szólunk róluk, akár nem, gondolkodásunkat meghatározzák. Most azt javaslom, ejtsünk róluk szót, röviden, a keretek adta lehetőségek között.

Először néhány szót a szekularizációról.
A huszadik század azt hozta az egyház intézményes valósága számára, amit az előző század világnézeti, filozófiai, szellemi eróziója hozott a metafizika s általában a teológia számára. Bármily hősies, sőt titáni volt, amit Kant az erkölcsi kategorikus imperatívusz megfogalmazásával megalkotott, s bármily ígéretesen is hangzott a XVIII. század üres felvilágosodása után az, amit ő "A tiszta ész kritikájának" zárógondolataiban összegzésül megfogalmazott a két csodálni való dologról, a fölöttünk levő a csillagos égről és bennünk lakozó erkölcsi törvényről, a kanti kriticizmus csak veszedelmes megszorításokkal hagyott helyet az isten-gondolatnak. Bár ő eredetileg a felvilágosodás naiv racionalizmusát akarta bírálni azzal, hogy szétválasztotta fenomenális és a noumenális valóságot, tehát a megnyilvánulót és önmagában állót nemcsak a valóságban, hanem az emberi észlelésben is szétbontotta, olyan gyógyszert kínált a keresztyénség számára, amelyre Kálvin szavával élve csak azt mondhatjuk: a gyógyszer veszedelmesebb volt, mint a betegség. Rövidre fogva, Kant kizárta a jelenre vonatkoztatott tiszta teológiai reflexió lehetőségét. S azzal, hogy a transzcendentális értékítélet lehetőségét proleptikusnak, elővételező jellegűnek tüntette fel, az istengondolatot is futurizálta, s a keresztyénség számára itt a jelenben kizárólag az erkölcsi feladatot, az etikai imperatívuszokat hagyhatta meg (amint arról A vallás a tiszta ész határai között c. munkájában értekezik.). E hosszara nyúlt szellemtörténeti példát analógiaként használhatjuk a XX. század megértéséhez. Bármily ígéretes is volt a XIX. századi szekularizáció (pl. lehetőséget kínált a humanista programokban való részvételre, a szolgáló szeretetre egy új világrend felépítésekor, lehetőséget a vallási indíttatású altruizmusra, és ehhez az ígérethez megannyi kiváló protestáns csatlakozott is), a XX. századi ateista és radikális szekularizmusról kiderült hogy, éppen az egyházat létesítő tényezőt, az Isten-tudatot, az Isten-gondolatot, a hitet akarta megölni az egyházban. John A. T. Robinson, a 6o-as esztendők anglikán divat-püspöke Angliában a "Honest to God" (Őszintén Isten előtt) című könyvében már arról írt, csatlakozva a szekularizmus ígéretéhez, hogy például, imádkozni azt jelenti, hogy néhány jó ember részt vesz valami jó ügyben. A szekularizmus ugyanazt tette az egyház intézményes valóságával, amit tett a felvilágosodás a teológiával. A vallásból a vallást ölte ki, a hitből a hitet. Talán a XX. század végén már túl vagyunk a szekularizáció nehezén. Ám mi, akik itt éltünk Magyarországon, ennek a szekularizációnak nem a lágy formáit élhettük meg, hanem a kemény, durva formáit, amely harcias és intézményes ateizmussal is párosult. Ma amikor valamiféle vallási reneszánsz kibontakozása látszik-sejlik, annak a gondolatnak is hangot kell adni, hogy ennek a vallási reneszánsznak elsősorban az értelmiség körében kell bekövetkeznie. Ezzel nem az értelmiségnek akarunk hízelegni, de ha a XVIII. században az értelmiség volt az első, amely elfordult a keresztyénségtől és az egyháztól, akkor most az értelmiségnek kell újra a keresztyénséghez és az egyházhoz fordulnia. Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy oda fordul. Nemcsak azt jelenti, hogy felébreszti magában a vallásos érzékenységet. (Mindennek számos sok jele van már.) Azt is jelenti ez, hogy megpróbálja újragondolni ezt a nem túl kellemes kellemes örökségét. Igen nagy szükség lenne erre, hiszen az úgynevezett akcionista teológiák szemrebbenés nélkül csinálnának mindent ugyanúgy, ahogy eddig. A nyár közepén részt vehettem egy teológiai vitában, mely az amerikai holland hátterű reformátusok körében robbant ki. Ezen reformátusok missziói munkája nyomán Latin-Amerikában létrejött református gyülekezetek számos képviselője követőjévé lett a Latin-Amerikában divatos felszabadítás teológiának, mely a marxista analízissel szövetkezve szüntelen társadalmi-politikai akcióra szólít fel, természetesen az akcióra és a társadalmi jóra mindmáig a marxista kategóriák szerint tájékozódik. E latin-amerikai atyafiak között nagy zavar támadt, miután a "nyugati világ" már sok mindent másképp lát, s nem érzékeny a marxista hangokra (vagy nem úgy érzékeny, ahogy eddig). Bizony, az újragondolás feladata vár az értelmiségre.

A második nagy tényező az ökumenizmus.
Ez is XX. századi jelenség, mely legalábbis kezdeti időszakában céljai közé számította az igazság keresését is. Mi a keresztyén igazság? Mi a Krisztus igazsága? Részben az lett volna az ökumenikus feladat, hogy a különböző felekezetek, hitvallások, eltérő hagyományok egymást tisztelve, közösen keressék ezt az igazságot. A másik nagy mozgatórugó a misszió botránya volt. Erről a harmadik tételben fogok részletesen szólni, de már most meg kell említeni, hogy amikor a keresztyénség kilépett a nyugati civilizáció határai közül, nem mindig sikeresen tette. Ha arra a kellemetlen tapasztalatra gondolunk, hogy a rendszerváltás után hány és hány Amerikából érkezett, eltérő hitvallású. vallásgyakorlatú felekezet misszionáriusai akartak minket megtéríteni, máris értjük a világmisszió botrányát Afrikában és Ázsiában is. A presbiteriánus, az anglikán, a lutheránus, a római katolikus missziók sokszor voltak inkább egymás ádáz ellenségei, mint Krisztus tanúi. A misszió ezen botránya, vagy pontosan szólva kudarca is késztette az ökumenikus mozgalmat. Vajon felekezeti versengésre van-e szükség a Krisztus evangéliuma hirdetése helyett? Ugyancsak mozgatta az ökumenikus gondolatot az ijesztő erejű szekularizáció is. Miképpen lehet a nyugati világban szembeszállni a szekularizáció eróziós erejével? Az egyik missziós mozgalom folyóiratának legutóbbi számában meg egy statisztika Angliáról, ahol az anglikán egyháznak hivatalosan l8 millió tagja van. 3o esztendővel ezelőtt a l8 millió anglikán 9 %-a járt rendszeresen vasárnap templomba. 15 évvel ezelőtt 5,5 százaléka, 2 évvel ezelőtt 2,l százaléka. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Londonban a templomba járók 5O százaléka nem angol, hanem bevándorló vagy első generációs bevándorló, csakugyan elgondolkodtató a helyzet. Az ökumenikus mozgalomnak, sose feledjük, mindig volt egy ilyen aspektusa. Ezt még akkor is mondanunk kell, hogyha azt is mondjuk, hogy az ökumenikus mozgalom nemcsak lehetőség volt, hanem számos esetben csapda is. Ma már nagyon jól látjuk, mit jelentett a hit föloldása szociális, sőt sokszor szocialista mozgalmakban, hogy mit jelentett az ökumenikus szolidaritás elárulása. Így például a 6o-7o-es években az Egyházak Világtanácsa komoly anyagi erőket juttatott Afrikába, Ázsiába az ún. "nemzet-építési" programra. Mit értettek őt nemzet-építésen? Amit mi értünk alatta itt Magyarországon. Ám Magyarországon mindmáig jaj annak ezen körök ítélete szerint, aki nemzet-építő programot fogalmaz meg és hirdet. Az ökumenikus mozgalom az utóbbi időkben sok esetben kettős mértékkel mért . Ami Afrikában támogatni való nemzetépítés, az náluk kárhozatos nacionalizmus.

A harmadik tényező pedig az, hogy a keresztyénség a XX. században lett világkeresztyénséggé.
A keresztyénség megszűnt csupán európai tényező lenni. Kilépett a nyugati civilizáció keretei közül, és most már nemcsak a saját, kétezer éves európai történelmével, nyugati hagyományával, szemléleti- és érték-rendszerével él együtt, nemcsak ezekre való tekintettel gondolkodik, szemlélődik, hanem olyan kérdésekre is választ kell adnia, s nemcsak elviekben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni Indiában, egy agresszív keresztyén-ellenes, hindu közegben. Vagy mit jelent keresztyénnek lenni Afrikában, például Nigériában, ahol a nyolc északi tartományban bevezették az iszlám törvénykezési rendet, míg a maradék kilenc déli tartományban keresztyének élnek?

E három tényező figyelembe vételével szeretnék a magyar református egyház ekkléziológiai jellemzőire rátérni. Engedtessék meg most, hogy most ne a hagyományos református, teológiai vagy dogmatikai egyháztan felől induljak ki, s annak tételeit ismételjem meg. (Eszerint szólhatnánk az egyházról, mint egy, szent, egyetemes és apostoli egyházról. vagy beszélhetnénk a küzdő egyház és a dicsőséges egyház valóságáról, vagy az igaz egyház és a hamis egyház ismérveiről, vagy éppen a látható és a láthatatlan egyház valóságáról. Tavaszy Sándor, Török István, Sebestyén Jenő munkáira hadd utaljak, e klasszikusok műveiben bőséges elemzést kapunk ezekről a kérdésekről. A klasszikus teológiai megfogalmazások ma is érvényes eligazodást adhatnak. Most azonban néhány néhány olyan megfogalmazás szeretnék alkalmazni, melyek inkább árnyalják, konkréttá teszik az egyetemes érvényű egyháztani megfogalmazásokat.

A magyar református egyház mindenekelőtt konfesszionális egyház.
Istennek hála a magyar református egyház alkotmányban mind a mai napig a II. Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté alkotja egyházunk hitvallási bázisát. Ez csak 1931-től van így. Természetesen, addig is e két hitvallás adta a teológiai tájékozódás és kateketikai felkészítés alapját, ám a század derekán éppen azért vették be e két hitvallási iratot megnevezve is az egyházalkotmányba, mert sürgető igényként jelentkezett, hogy egyházunk tanítása, világnézeti, szellemi megnyilatkozásai, értékszempontjai ennek a két hitvallási iratnak az alapján bontakoznának ki, mélyülnének el, erősödnének meg. Ez ma is sürgető igény. Számos jele van mai vitáinkban, küzdelmeinkben, harcainkban, hogy ez a hitvallási tájékozódás megtartó erő tud lenni számunkra. Mindeközben számos jelét látjuk a világ más református egyházaiban, hogy a hitvallási bázis feladásával nem híveket nyernek, nem értelmesen és ön-azonosan és misszióilag elkötelezetten nyitottak a világ felé, nem új tagok jöttek, hanem inkább híveket veszítettek. S halljuk itthon is sokaktól, hogy nekünk is hagyni kéne ezt a hitvallási bázist, helyette a mai ember, mai igényének megfelelő mai válaszokat kellene adnunk. Például hivatkoznak a hollandiai vagy svájci református egyházakra, ahol már annyira nem fontos a hitvallás, sőt, mint már szinte szégyellnék is azt. Kérdezzünk vissza. Megteltek a templomaik? Nem inkább kiüresedtek? Nem mintha a hitvallásosság csodaszer lenne, mely révén egy csapásra megoldjuk a misszió problémáját. Ezt nem mondhatjuk. De azt mondanunk kell, hogy az egyháznak hitvallási alapon álló elkötelezett egyháznak kell lennie, s a mi egyházunk mind máig - legalábbis elviekben - konfesszionális egyház.

Másodszor a református egyház történelmi egyház.
A "történelmi egyház" ugyan politikai divatkategória lett, és egyre inkább már csak az egyházpolitikában használatos vagy az általános egyházjogban, nem ok nélkül, tegyük hozzá. Szeretném azonban, ha a kategória mindnyájunk tudatában elmélyülne és gazdagabb jelentéstartalma is föltárulna, ha nemcsak abban az értelemben használnánk, hogy mi reformátusok, evangélikusok, izraeliták és római katolikusok történelmi egyházak vagyunk, míg az összes többi egyház nem történelmi egyház. (Ez ugyanis legfeljebb csak Magyarországon igaz, míg például az Egyesült Államokban már nem így oszlik meg a mezőny, nem beszélve például Ukrajnáról, ahol a református egyház ezen ismérvek alapján szóba sem jöhetne, mint történelmi egyház.) A kifejezéssel sokkal inkább az szeretném érzékeltetni, hogy a magyar református egyháznak történelmi érzéke-érzékenysége van, s nemcsak az apokaliptikus világvég várás értelmében, hanem az isteni gondviselésre, a megtartatásra, a történelem dolgainak isteni vezettetésére nézve is . Annak a pofonegyszerű igazságnak a kimondása, hogy a református egyháznak történelme van, azt is jelenti, hogy mikor egyházunk intézményeivel, a szervezetével, az iskoláival találkozunk, ezekkel együtt egy történelemmel is találkozunk. Ezek ugyanis nem holmi akarnok szeszélyből létrejött intézmények. Felállításukat nem néhány vasakaratú látnok préselte ki belőlünk. Nem valamiféle ránk oktrojált szükségszerűség vagy szükségszerűtlenség következményei. Éppen az úgynevezett negyven esztendő tanított meg bennünket arra, hogy mennyire fontos tudnunk: történelmi egyház vagyunk, intézményeinknek történelme van, az egyházi intézményrendszer szervesülés, folyamatos épülés eredménye. Az újrakezdés idején éppen ez a tudat irányíthatta az egyházat elvett intézményei újraindítása felé. S azt is meg kellett tanulnunk e negyven év alatt, hogy milyen hihetetlen veszélyes volt, mikor fantaszták vagy megalkuvók akartak az egyházra új intézményi struktúrát rákényszeríteni. Ez az úgynevezett negyven esztendő, ha nem lett volna olyan tragikus és hazug, még afféle kísérletnek is tekinthető lenne, melynek során a magyar református egyházra egy újfajta teológiára hivatkozva egy újfajta létmódot, újfajta történelemszemléletet, újfajta elkötelezést, s ebből adódóan újfajta intézményességet (voltaképpen: intézmény nélküliséget) akartak rákényszeríteni. Istennek hála, csak kísérlet volt. Egy amerikai ismerősömmel erről beszélgetve, miután összefoglaltam e negyven esztendő minden nyomorúságát, azt mondta: "Tudod, én azért sajnálom, hogy ez a szép kísérlet kudarcba fulladt." Én meg azt mondtam neki: "Én meg nagyon örülök annak, hogy úgy érezhetem magam, mint egy túlélő fehér egér." Az, hogy a református egyháznak történelme van, megment bennünket attól, hogy utópisták legyünk, vagy hogy illúziókat kergessünk. Nem minden működik tökéletesen? Nem minden olyan szép, ahogy szeretnénk? Nem megy minden egy csapásra? Nos, éppen ez a történelem. Kitartó józansággal kell küzdeni, alkotni, teremteni. A református egyház történelmi egyház, mert történelmi érzéke van. Azt hangoztatva, hogy érvelése, szemléletmódja történelmileg meghatározott, azt értem: a református egyházat át kell hassa az a tudat, hogy Isten a történelem Ura. Nem önkényes belátásaink, félelmeink, kedvteléseink, hajlamaink, vágyaink a történelem legfőbb alkotóereje, hanem az, aki a történelem Ura.

Ebből fakad a református egyház egy másik jellemzője: a református egyház szolidáris egyház.
Amennyiben ugyanis történelmi érzékenység jellemzi, küldetését már ezen feltétel alatt értelmezi, precizírozza és artikulálja. Egyrészt nyilvánvalóan is adódik, hogy szolidáris egyháznak kell lennie - a magyar nép sorsa miatt. A magyarság szétszakított állapotában, szétszórtságában nem szolidárisnak lenni azt jelenti: nem betölteni a krisztusi parancsot. Ugyanakkor azonban a szolidaritás nemcsak szükségszerűség. A szolidaritás megérlelődéséhez nem elegendő az, amit ránk kényszerít a történelem. Nemcsak arról a vastörvényről van itt szó, melynek, ha akarunk, ha nem, engedelmeskedünk kell. A szolidaritás a küldetéstudatunk felismerését, a küldetés tudatosulását is jelenti. A magyar református egyház hagyományosan úgy értelmezi küldetését, sajátos feladatát, hogy ehhez a néphez küldetett. Ennek a népnek kell evangéliumot hirdetnie, ehhez a néphez szól a missziója, akár oly módon is, természetesen, hogy a misszió nem érhet véget ennek a népnek a határainál. Küldetésünk van minden más keresztyén felé is, a történelmi tapasztalok bizonyságtételével, Isten megtartó kegyelmééért való hálaadással. Szomorú tapasztalatom, hogy sokfelé járva a világban, keresztyén körökkel találkozva, nem mindig érzem a hálaadás erejét és lendületét. Ez, persze, egyetemes emberi jellegzetesség. Ha jól van dolgunk, az természetes. Ha nincs jól dolgunk, lázadunk. A magyar református egyháznak a saját nemzete keretein kívül is feladata, hogy emlékeztessen a történelem Ura iránti hálaadásra. Gondolta volna valaki tizenöt esztendővel ezelőtt, hogy az a világrend, amiben éltünk, nem marad fenn örökre? Gondolta valaki, hogy Isten kinyújtja a kisujját, és elbotlik benne egy világbirodalom? Van miért hálásnak lennünk. Ez amúgy az egész református hitből is következik, jó tetteink célja nem érdemek szerzése, hanem hálás dicsőítése az ingyenes isteni kegyelemnek.

A magyar református egyház igazság-kereső egyház.
Igazságkereső, mindenekelőtt augustinusi értelemben. Filozófiailag fogalmazva, a református szemléletmód, teológiai kitekintés, vagy ha szabad ezt a kifejezést használnom, a református filozófia pre-szuppozicionális. Ez azt jelenti, hogy az igazságot eleve feltételezzük. Az igazság nem ott sejlik valamiféle zarándokút végén, - sejlik. A református szellem törekvése más irányú, mint amit a mai szellemi világ hirdet, mely szerint a világ, a valóság olyan, mint svédasztal, melyről tetszés szerint felcsipegetheti ki-ki a magáét, s ha aztán valaki megkérdi tőlünk: "nos, megtaláltad az igazságot?", elég annyit felelnünk: "megtalálni nem találtam meg, de azért jóllaktam." Hány meg hány úgynevezett alkotó értelmiségi mondja ma, ha kérdezik az igazság felől: "Óh, kérem, igazság nincs, minden viszonylagos, mindent meg lehet és kell kérdőjelezni, ez a gondolkodó ember dolga, bár igaz, hogy ebből is nagyon jól meg lehet ma élni." A református egyház igazságszerető egyház. Ha hiszünk Istenben, eleve feltételezzük, hogy van isteni igazság. Augustinus szerint ez azt jelenti, hogy az Istenhez való viszonyunk szellemi értelemben is dinamikus viszony. Istenhez vagy közeledik az ember, vagy távolodik tőle. Az Istennel való kapcsolatunkban nincs statikus pont. Nincs olyan pont az emberi szellem történetében sem, ahol azt mondhatnánk, itt már megállhatunk, itt már elég közel vagyok Istenhez, vagy fordítva: itt állok meg, mert itt biztonságos távolságban vagyok Istentől. Igen jellegzetes módon fogalmaz erről Augustinus, amikor a Vallomásokban a megtérése utáni állapotát jellemzi: "Még nem voltam az igazságnál, de már elhagytam a hazugságot." Még nem - már nem. Az igazság kiindulási pontként való feltételezése nem azt jelenti, hogy már ott is vagyunk, hanem azt jelenti, hogy szüntelenül közelednünk kell hozzá. A református egyháznak ki kell nyújtani a kezét az igazságot előfeltételezve minden olyan értelmiségi felé, aki még nincs az igazságnál, de már elhagyta a hamisságot. Ha van missziónk az értelmiség felé, akkor ez az.

A református egyház theocentrikus egyház.
A református egyház valóságának legmélyebb rétege ez. Ennek megőrzéséért és megtartásáért mindent meg kell tennünk. Ha kell, harcolnunk kell érte. Ha kell, vitatkoznunk kell érte. Ha kell, a fogunkat csikorgatni érte, ha kell, imádkozni érte. Azért kell ezt a spirituális beállítódást megőriznünk és megtartanunk, mert hitvallásos bázisunkat sokszor erodálja az úgynevezett "általános keresztyénség." (A kifejezés a 20-30-as évekből származik, s főleg a budapesti dogmatikus, Sebestyén Jenő alkalmazta azokra az irányokra, melyek a hitvallási bázis feloldása útján keresték a hatékony keresztyén egységet. Sebestyén ellenérvei mindmáig megállják a helyüket, többek között éppen a református egyház történelmiségére és igazságot eleve feltételező szellemi beállítására hivatkozott.) Ma is sokat halljuk: minek a hitvallás, minek ez a felekezetesdi? Boruljunk össze és szeressük egymást. Nekünk azonban theocentrikus egyháznak kell maradnunk, mert a történelmi tudatot és azt a tudatot, hogy Isten a történelem ura, a XX. sz. végén és a XXI. sz. elején a multikulturalizmus lassan semmivé oldja. A közép-európai szemlélődő sokszor ijedten kapja fel a fejét és néz körül egy-egy nyugati országban. Van még történelem? Van még történelmi tudat? Vagy a történelem már csak színes drapéria a hátunk mögött? Kosztüm egy szép filmben? Fifikás kérdés egy kvíz-játékban? Vagy az a történelem, ami hús-vér megtestesülése emberi életeknek, küzdelmeknek? A református egyháznak theocentrikus egyháznak kell lennie és maradnia, mert egyébként a szolidaritást felváltja a "politics of guilt and pity." Ezen azt értjük, hogy a bűntudatos ember rossz lelkiismerettől vezérelve akar jót tenni, rossz lelkiismeret ébreszti irgalomra és szánalomra. Ám ha rossz lelkiismeret indít szolidaritásra, nem a szolidaritás tárgyában álló problémát akarjuk megoldani, hanem a saját lelkiismereti konfliktusunkat. A felébredt együttérzés (pity) így csak addig hatékony, amíg a rossz (guilt) miatti lelkifurdalás, a bűntudat meg nem szűnik. Vajon eképp megoldottuk-e a problémát? Bizony sokszor nem, sőt, csak újabb rohamát készítjük elő a bűntudatnak. Ám ha az élő Isten tisztelete, hódolata kötelez bennünket szolidaritásra, irgalmasságra, az igazság melletti kiállásra, az egészen más. Theocentrikus egyháznak kell maradnunk, mert különben az igazság keresést fölváltja a fanatizmus.

Végezetül, hadd szóljak néhány szót arról, hogy miképpen értelmezhető ma, itt és most, az Apostoli Hitvallás egyházra vonatkozó egyik tétele, a communio sanctorum, a szentek közössége? l9l9 végén egy fiatal budapesti lelkész, jelesül Szabó Imre, később budapesti esperes, majd l95l-ben száműzött lelkipásztor, a proletárdiktatúra sokkjából éppen éledező és már a Trianon sötétlő fellegeit látó magyar református egyház számára egy rövid röpiratot fogalmazott meg, egy ébresztő iratot, amelyben többek között egy hasonlattal érzékelteti, milyennek kell lennie a református egyháznak az elkövetkezendő években. Azt írja, hogy a református egyháznak egyszerre kell előőrsnek és szanitécnek lennie. Egyszerre kell vezetnie és egyszerre kell gyógyítania. Egyszerre kell utat mutatnia és egyszerre kell fölszednie azokat, akik az úton elhullottak. Vezetni és gyógyítani. Ezt a régi szép képet, melyet régóta hordozok magamban, ma a lábmosás evangéliumi történetéhez igazítva értelmezem. Raymond Aron, francia filozófus a hetvenes esztendőkben a nyugati világ árnyoldalairól értekezve mondja, hogy a modern világot két ellentmondásos erő, a versengés és a hierarchia valósága hatja át. Ha arra gondolunk, például, hogy milyen szempontok alapján értékeli sok szülők az iskolát, és így az egyházi iskolákat, akkor látnunk kell, hogy az első helyen az a kérdés áll, hogy mennyire készíti fel az iskola a gyermeket a felvételire. Nem az életre, hanem a felvételire. Az iskolák versenyhelyzetben vannak. Voltaképpen azonban minden versenyhelyzetben van, még az egyházak is versenyhelyzetben vannak. Egy hivőért, egy jobb politikai pozícióért, egy jó médiaszereplésért - minden és mindenki versenyben van. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a világot kimondhatatlanul erős hierarchia fogja össze. Aki dolgozott már nyugati érdekeltségű vállalatnál, az tudja, hogy mi ez a hierarchia. Az van, amit, amit a főnök, a tulajdonos mond. Aztán a kettő találkozik is. Ha, például, úgy gondolja egy német vállalkozó - és ez az, amikor a hierarchia és a verseny találkozik -, hogy a sárbogárdi munkások bére túl sok, viszi is az egész gyárát Kínába, és ezer ember munka nélkül marad.
Nézzük mindezt a Szabó Imre-i megfogalmazás fényében, de különösen a lábmosás történetének fényében, amikor Jézus a didaszkalosz, a mester, a vezető, lehajol és megmossa tanítványai lábát. Igen - ettől egyház az egyház. Lehet, hogy az egyházban is van versengés és van veszekedés, lehet, sőt biztos, hogy van hierarchia, lehet, hogy vannak nem tetsző intézmények, hagyományok, intézkedések és döntések, ám az egyház akkor egyház, ha mindezek közepette szeretünk. Miért nem csak arra tanítja tanítványait Jézus, hogy miképpen álljanak helyt, ha harcolni kell? Miért nem csak arra tanítja őket, hogy mi a rend, hogy ki van felül és ki van lent? Miért nem elég ez a kettő (merthogy erre is tanítja őket)? Ő azonban megmossa a tanítványai lábát. Szereti őket. Ha theocentrikus egyház vagyunk, akarunk maradni, akkor olyan egyházzá kell lennünk, melyben az első tud utolsó lenni, aki legfelül van, alá tud ereszkedni, hogy szeressen: szeresse - mint a szenitéc, fölemelve és gyógyítva - azt, aki elhullott az úton, és szeresse - mintegy előőrsként célba igazítva - azt, aki már elhagyta a hamisságot és szereti az igazságot.

Bogárdi Szabó István

Előadásként elhangzott 2000. augusztusában, Balatonszárszón, az értelmiségi konferencián.