 |
|
Bogárdi Szabó István:
Mind
Bethlehemig!
"Menjünk el mind
Bethlehemig, s
lássuk meg e dolgot,
melyet az Úr megjelentett
nékünk."
(Luk 2,15)
Karácsony előtt régi, szép szokásaink
szerint képeslapokat szoktunk küldeni
üdvözletül. Sokszor azonban zavarban
vagyunk, nem győzzük kiválasztani az ízlésünknek
megfelelőt, vagy amelyikről úgy véljük,
kellőképpen kifejezi a karácsonyi üzenetet.
A legtöbb képeslap valami idilli képet tár
elénk. Behavazott táj, gyönyörű, téli kellékekkel
felruházott, bensőséges pillanata az életnek,
amin mozdulatlanság, nyugalom, kiegyensúlyozottság,
öröm is megjelenik. Mindez egyben
a mi idill utáni vágyunkat is kifejezi, és
karácsonyra készülve sokszor szeretnénk úgy
eljutni az ünnep néhány napjához, hogy minden
rendben legyen, minden nyugodt legyen.
A karácsony aztán már-már akár egy széles tabló,
amin mindenki rajta van, de képpé nemesedve.
Az igazi, eredeti karácsonyi történet
azonban csupa-csupa mozgalmasság. Esemény
és történés.
Amikor a pásztorokhoz megérkezik az angyalok
sokadalma, az örömhírt jelentő és Istent
dicsőítő angyalok, elfoglalt, a munkájukat végző embereket találnak. Csak a romantikus
képzetekben és pásztorjátékokban tűnnek fel
úgy a pásztorok, mint akik szundikálnak, amikor
jelenik az angyal, csendül az ég, zendül
mennyei szózat, és a kis pásztor felkelti a nagyobb
pásztort, a nagyobb pásztor az öreg
pásztor – ez kedves, de romantikus előadása
annak, hogy a szundikáló embervilág hirtelen
nagy örömre ébred. A mezőn levő pásztorok
őrizték a nyájukat, munkában voltak. Az isteni
üzenet, az angyali szó mindig elfoglalt embereket
talál. Csoda ez, hogy az Isten akaratából
az evangélium mindig el tud jutni az elfoglalt
emberhez. Isten az életébe, a munkájába belezárt
embert, elfoglaltságának foglyát eléri, és
meg tudja szólítani.
Ez a testet öltés, az inkarnáció egyik nagy
titka.
***
A pásztorok elfoglaltak, de nem süketek és restek.
Meghallják az evangéliumot, befogadják.
És minden elfoglaltságuk mellett szabadok anynyira,
hogy elmenjenek egészen Betlehemig, és
megnézzék, amit Isten jelentett nekik. Szabadságuk
nem külső körülményeikben jelenik
meg. Mi sokszor úgy gondoljuk, a helyzeteinknél
fogva, a körülményeknél fogva, a dolgok
alakulása révén vagyunk megkötözve. Az igazság
azonban az, hogy ha megkötözött az ember,
akkor belül megkötözött. A pásztorok
nagy belső szabadsággal mindenféle kételkedés
nélkül mondják, hogy menjünk el Betlehembe, és lássuk, amit az Isten megjelentetett
nékünk. Semmiféle megkérdőjelezése nincs a
kijelentésnek: talán igaz, amit az angyalok
mondanak, mert hogyha megnyílott az ég és
angyalok sokadalma jött, akkor talán lehet abban
valami, amit mondanak. Nem azért mennek
Betlehembe, mert kétlik is, meg hiszik is,
mert szeretnék is látni, meg bizonytalanok is
benne. Nem azért akarnak elmenni Betlehembe,
mint ahogy az emberek mindennek alaposan
utána akarnak járni, hanem mert megérintette
a szívüket az angyalok éneke, eljutott a
lelkükig a mennyei öröm, és látni akarják, amit
az Isten adott.
Ez a második nagy csodája a karácsonyi történetnek.
***
Lehet-e nagyobb csodát látni, mint az angyalok
megnyilatkozását? Lehet-e nagyobb csodát látni
annál, hogy megnyílik az ég, és transzcendens
lények sokasága dicsőíti és magasztalja az Istent?
Kell-e ennél nagyobb csoda? Ha ilyet lát
az ember, egy életre lenyűgöződik általa. És
mégis, az angyalok csodája hívó vagy küldő
csoda. Az angyalok szava hívó vagy küldő szó,
mint ahogy ők maguk is küldöttek. Mert nemcsak
a pásztoroknak kell Betlehembe menniük,
az angyaloknak is el kellett menniük Betlehembe.
Péter apostol írja levelében: az angyalok is
vágyakoznak betekinteni az isteni csodába.
Megnyílik az ég, és a teremtett lelkek és a
mennyei lelkek sokasága eljön, hogy lássák ők is a csodát, és dicsőítsék az Istent. Van-e nagyobb
csoda annál, hogy a mennyei seregek
sokasága eljön eddig a kis, poros városkáig,
Betlehemig, alászáll, és a földön a nyomorúságnak,
bűnnek és halálnak honában dicsőíti
és magasztalja az Istent?
Íme, karácsony harmadik csodája.
***
Menjetek el Betlehemig, és meglátjátok ott Istennek
a csodáját, ez lesz néktek a jel róla: fekszik,
bepólyálva a jászolban. Mert a pásztorokat
és az angyalokat is megelőzően eljött a Fiú
egészen Betlehemig, hozzánk. Mert hiszen Betlehem
mi vagyunk, Betlehem a mi sorsunk és
a mi életünk. Betlehem ez a világ.
Ez az igazi nagy csoda, és ez az igazi eljövetel.
Létezésünk legmélyebb mélységébe jön el
Isten. Egészen Betlehemig, azaz az emberlét
mélységéig, a legnagyobb kiszolgáltatottságig,
a legnagyobb alázattal. Ez a jel róla: bepólyálva
fekszik a jászolban. Felejtsük el összes karácsonyi
képzetünket, történetünket, a stilizált
jászlakat. A jászol az, amiből az ökör meg a
szamár eszik, amibe az ember a saját gyermekét
bizton nem tenné bele. Isten, amikor testet
ölt, és belép az emberi történelembe, megkülönbözteti
magát. Nem kikutathatatlan talányként,
nem valamiféle inkognitóban, álarcban,
maszkban jön el, ami mögött csak sejteni lehet
az igazi valóját. De hogyan? Mi ez a megkülönböztetés?
Egy védtelen gyermek, egy csecsemő, néhány vászondarabba bugyolálva, jászolba
helyezve.
Ott van megkülönböztetett módon. Megrendítő
és boldogító is egyúttal: így tárja fel Isten
az ő szeretetét, így különbözteti meg önmagát
az ő eljövetelében, ebben a mérhetetlen, felfoghatatlan,
nagy alázatban. Ez a jel. Krisztus
azóta is mindig így különbözteti meg magát:
éhes voltam, és ennem adtatok, szomjas voltam,
és innom adtatok, meztelen voltam, és felruháztatok,
börtönben voltam, és meglátogattatok.
Ez a jel róla nekünk ma is, ha az ő dicsőségét,
hatalmát és szeretetét hirdetni akarjuk,
ha rá akarunk mutatni, hol van, hol jár a mi világunkban.
Ma is ott találjuk meg, ahol tudunk
szeretni, ahol megtaláljuk a szükségben levőt,
ahol megtaláljuk az elfoglalt, fogoly embert,
hogy hirdessük az angyalokkal és a pásztorokkal
a karácsonyi evangéliumot. Ahogy az angyaloknak
alá kellett jönni és hirdetni a vétkes,
lázadó embernek az evangéliumot, a Krisztus
gyermekeinek is hasonló sorsban kell osztozniuk:
hirdetni a makacs, a lázadó, a hitetlen, a saját
életébe beleragadt, önmagával elfoglalt, önmagának
lefoglalt embernek az örömhírt, Isten
megkülönböztetett jelenlétét a világban.
(Megjelent Bogárdi Szabó István: Közelítések és közeledések c. kötetében, Koinónia, Kolozsvár, 2003.)
|
|
 |
