Új szövetség - Lukács ev.1:1-25.
SOKAN MEGKÍSÉRELTÉK MÁR ÍRÁSBA FOGLALNI AZOKNAK AZ ESEMÉNYEKNEK TÖRTÉNETÉT, AMELYEK KÖZTÜNK BETELJESEDTEK, ÚGY, AMIT RÁNK HAGYTÁK AZOK, AKIK KEZDETTŐL FOGVA SZEMTANÚI ÉS SZOLGÁI VOLTAK AZ IGÉNEK. JÓNAK LÁTTAM ÉN IS, NEMES TEOFILUS, HOGY EZEKET MINDENNEK ELEITŐL FOGVA PONTOSAN UTÁNAJÁRVA, NEKED PONTOS IDŐRENDBEN LEÍRJAM AVÉGBŐL, HOGY TELJESEN MEGISMERD AZOKNAK A TANÍTÁSOKNAK FELTÉTLEN HITELESSÉGÉT, AMELYEK FELŐL OKTATÁST NYERTÉL.
A bibliában elfoglalt helye szerinti harmadik evangélium szerzőjének Lukácsot, Pál apostol egyik társaként emlegetett pogány származású orvost tartják. Nem közvetlen tanítvány, nem szemtanú, olyan valaki, aki találkozott Krisztus tanítványaival, követőivel, megkeresztelkedett, és csatlakozott hozzájuk. Később igyekszik megírni Krisztus történetét, eleitől fogva, történések szerinti időrendben.
Teofil, - személy szerint nem ismert, bizonytalan kilétű kortársa, - neve azt jelenti: Isten barátja, kedveltje. Tehát, akár tudjuk egy akkor élővel azonosítani, akár nem, azt tudhatjuk, Lukács azoknak címzi, írja, amit ír, akik nem csak találkoztak a krisztusi tanítással, hanem barátai, kedveltjei Istennek, vágynak többet tudni, teljesebbet látni. Nekünk szól hát, akik hétről, hétre keressük az újabb lehetőséget, mozdulunk, lépünk a többért, teljesebbért.
A héten az apró gyerekekkel játszottuk itt a könyvtárban, egy apró tárgyakkal megtöltött zsákba nyúlhatnak, (nem vehették még ki) s meg kell mondaniuk, miből van, amit megfogtak. Persze mindenki megpróbálta, s amit kigyűjtöttek, később csoportosították anyaguk szerint. Nem volt egyszerű feladat, mert kihúzáskor nem figyeltek eléggé, nem jegyezték meg kinek mit erősítettem meg, így újra gondolkodni kellett, hova is sorolják, amit az asztalon látnak.
Lukács nyilván sokféle történetet és bizonyságtételt hallott azoktól, akik neki közvetítették az örömhírt, a Megváltóról, nem kis vállalkozás mindezt összegyűjteni, pontosítani, időrendbe szedni, hogy hiteles történetet és tanítást adhasson tovább azoknak, akik majd olvassák...
HERÓDESNEK, JÚDEA KIRÁLYÁNAK IDEJÉBEN ÉLT EGY ZAKARIÁS NEVŰ PAP ABIJA RENDJÉBŐL; FELESÉGE PEDIG ÁRON TÖRZSÉBŐL SZÁRMAZOTT, ERZSÉBETNEK HÍVTÁK. MINDKETTEN IGAZAK VOLTAK ISTEN ELŐTT, ÉS FEDDHETETLENÜL JÁRTAK AZ ÚRNAK MINDEN PARANCSOLATÁBAN ÉS RENDELÉSE SZERINT. DE NEM VOLT GYERMEKÜK, MERT ERZSÉBET MEDDŐ VOLT, ÉS MÁR MIND A KETTEN ÉLTESEBB KORÚAK VOLTAK.
Lukács kezdi az evangélisták közül legelőbbről, a fogantatás előtti eseményekkel. Elmondja Zakariás, Erzsébet származását, történetét. Megtudjuk, hogy mindketten Isten előtt igazak…
Nem önmaguk előtt, nem mások előtt, hanem Isten előtt. Nem látszatigazság ez, nem is másoknak mutogatott igazság, hanem a legbensőbb találkozásban nyerhető igazság.
Isten választottai ők. Mire? Öregek, egészen idáig hiába könyörögtek gyermekért Istennek. Engedte, hogy csalódjanak, hogy mások megszólják őket. Akkor, ott gyalázatnak számított,
hiszen ha Isten áldása a gyermek, akkor szégyen, gyalázat, ha nem ad Isten. Egyszerű, nagyon emberi következtetés. Meghökkentő, hogy a gyalázatátok, és választottság-áldás, - a mi szemünkkel vizsgálva, méricskélve, - milyen meghökkentően közelinek látszik.
Zakariás nevének jelentése: Isten emlékezik. Erzsébet neve: Isten a teljesség, tökéletesség.
Szabad rácsodálkoznunk, hogy még a szüleik által választott nevük is Isten terveit erősíti...
TÖRTÉNT PEDIG, AMIKOR AZ Ő RENDJE KÖVETKEZETT, HOGY A SZOLGÁLATOT VÉGEZZE AZ ISTEN ELŐTT: A PAPI TISZT SZOKÁSA SZERINT RÁKERÜLT A SOR, HOGY BEMENJEN AZ ÚR TEMPLOMÁBA, ÉS A FÜSTÖLŐ ÁLDOZATOT BEMUTASSA. A NÉP EGÉSZ SOKASÁGA KINT IMÁDKOZOTT A FÜSTÖLŐ ÁLDOZAT IDEJÉN. EKKOR MEGJELENT NEKI AZ ÚR ANGYALA A FÜSTÖLŐ OLTÁRTÓL JOBBRA ÁLLVA. LÁTTÁRA MEGDÖBBENT ZAKARIÁS, ÉS FÉLELEM SZÁLLTA MEG.
Akkoriban huszonnégy papi rend volt, két-két hetük volt a jeruzsálemi templomban, és sorshúzással döntötték el, ki, mikor szolgál. Úgy olvastam, jó ha kétszer sorra került életében valaki, hogy bemutathassa a füstölő áldozatot az Isten színe előtt, a népért. Zakariás nem volt fiatal ember, nyilván úgy készült erre a benti papi szolgálatra, mint amit utoljára tehet.
Rácsodálkozhatunk, mennyire Isten kezében mozdul minden. Sorsvetéssel húzott szolgálat, benső szolgálat, amikor csak ő van ott. Mert őt választotta, mert vele akart beszélni, neki akart ígérni, örömöt szerezni, őket akarta megajándékozni. Csupán áldozatot bemutatni ment, de sokkal többen lett része, mint amiért valaha könyörgött, mint amit kérni mert volna. Meghaladta őt, minden elképzelését és vágyát, ami vele történt, amit neki ígértek. Fél.
Valaki elmondta nemrég, hogy nyomorúságos élete terhei alatt roskadozott, egyszer úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Nem volt kitől segítséget kérni, levelet írt Istennek. És azt a csudát élte meg, hogy meghallgatta őt. Annyira megragadott a dolog, hogy kértem, mutassa meg nekem egyszer azt a levelet, ha megvan még. Úgy tűnt megfeledkezett róla, de tegnap elhozta nekem. Azt mondta, - istenfélelmet ébresztő súllyal, - hogy ezt soha senki nem látta, és úgy olvassam, hogy évekkel ezelőtt, mikor írta, olyan értelemben kérte Jézus Krisztustól az isteni segítséget, mintha már meghallgatta volna őt az Isten. Értjük ezt? H i t t e l kérte, ami a nem látott dolgokról való meggyőződés, a még meg nem történt teljes rábízása Istenre… Neki olyan szüksége volt Jézus Krisztusra, hogy nem tudott tovább létezni, élni nélküle. Hitte, és ez a hit már ajándék, Isten ajándéka. Ahogy hallgattam, egy régi, sokszor újraolvasott ige köszönt vissza: „Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek…( Márk 9:23.)
Miért merte hinni? Úgy, hogy már akkor, előre megajándékozott volt hittel. Megvallom, nem mertem kinyitni a nekem átadott borítékot, hogy elolvassam. Először azt gondoltam, nem ott a könyvtárban, aztán, majd ha elcsendesedik a ház, aztán rájöttem, hogy nem akarok, azaz dehogy, egyszerűen nem merem! Mert ez már több annál, mint ami az én emberi érdeklődésem, avagy kedvem, döntésem szerint érinthetek…
Azért mondtam el, hogy jobban értsük, átérezzük mi megy végbe akkor, a megszólított Zakariásban. Aki Isten elé megy, Isten előtt áll, és mégis, most reszket. Mert igen, más Istent tudni, és más Vele-követével szemközt találkozni. Más kérni valamit, míg emberileg is van rá esély, remény, és más váratlan ígéretet nyerni rá, mikor már reménytelen szemünkben.
DE AZ ANGYAL AZT MONDTA NEKI: NE FÉLJ, ZAKARIÁS, MERT KÖNYÖRGÉSED MEGHALLGATÁSRA TALÁLT ÉS FELESÉGED ERZSÉBET, FIAT SZÜL NEKED, AKIT NEVEZZ JÁNOSNAK. ÖRÖMÖD ÉS VIGSSÁGOD LESZ Ő NEKED, ÉS SOKAN ÖRÜLNEK MAJD SZÜLETÉSÉNEK. NAGY LESZ Ő AZ ÚR ELŐTT; BORT ÉS RÉSZEGÍTŐ ITALT NEM ISZIK, ÉS MÁR ANYJA MÉHÉBEN BETELIK SZENT LÉLEKKEL. ÉS IZRÁEL FIAI KÖZÜL SOKAKAT MEGTÉRÍT AZ ÚRHOZ, AZ Ő ISTENÜKHÖZ. ÉS Ő ELŐTTE JÁR MAJD ILLÉS LELKÉVEL ÉS EREJÉVEL, HOGY AZ ATYÁK SZÍVÉT A FIAKHOZ TÉRÍTSE, ÉS AZ ENGEDETLENEKETAZ IGAZAKHOZ ILLŐ ÉRTELEMRE BIRJA, S EZZEL KÉSZÍTSEN AZ ÚRNAK KEDVÉRE VALÓ NÉPET.
Nem azt mondja az angyal, hogy nincs oka félelemre, nem, azért ne féljen, mert imádsága, teljesül, a sok szomorúság után, öröme, vigassága lesz. Nem csupán az, hogy gyermeke születik, többet kap, mint amit kérni mert, a gyermek különös kiválasztottja az Istennek, már fogantatása pillanatában betelt lesz Szentlélekkel, életét magától értetődően fogja Istennek szentelni, útkészítője lesz az Úrnak, Illés lelke erejéhez hasonlóan szólít, térít majd embereket Istenhez, követe lesz a megígért Messiásnak.
Olyan ígéret ez, melyet ember sosem kérhet. Isten üdvtörténeti akarata teljesül, kiválasztva, megajándékozva azt, akire rá akar bízni ebből valamit. Zakariás megdöbben attól, amit hall, a hihetetlen isteni kegytől, mely minden reméltet meghalad, nem meri hinni, az ígéretet.
EKKOR ZAKARIÁS ÍGY SZÓLT AZ ANGYALNAK: MIRŐL TUDHATOM ÉN MEG, HOGY EZ IGAZ? MERT ÉN ÖREG VAGYOK, ÉS A FELESÉGEM IS ELŐREHALADOTT KORÚ. DE AZ ANGYAL AZT MONDTA NEKI: ÉN GÁBRIEL VAGYOK, AKI ISTEN SZÍNE ELŐTT ÁLLOK, Ő KÜLDÖTT ENGEM AZÉRT, HOGY BESZÉLJEK VELED ÉS MEGJOZZAM NEKED AZ ÖRÖMHÍRT. DE MIVEL NEM HITTÉL AZ ÉN BESZÉDEMNEK, AMELYEK BETELJESEDNEK A MAGUK IDEJÉBEN: ÍME NÉMA LÉSSZ, ÉS NEM TUDSZ BESZÉLNI MINDADDIG A NAPIG, AMELYEKEN EZEK MEGLESZNEK.
Miről tudom meg, hogy ez igaz? Micsoda kérdés! Miért kell Zakariásnak jel? Mert kevésnek érzi a szót, és az ígéretet a lehetetlennel szemben? Minek tudja Istent? Mennyire ilyen az ember. Hisz mi még azt sem tudjuk megtenni, ami lehetségesnek látszik, ahhoz is Istentől kérünk segítséget. Vajon miféle jelre gondolhatott Zakariás? Bizonyára nem arra, hogy megnémuljon. Jel lesz némasága, de éppen ez a jel akadályozza a bizonyság, az öröm megosztásában. A szót érezte kevésnek, a szó vétetik el, amíg a szó általi üzenet teljesül.
VISKY ANDRÁS ADJ JELT
Istenem adj jelt, ha hallasz engem, állj meg az ablakom előtt,
mint egy levél, mint egy toll, mint egy pihe,
érintsd meg az üveget a homlokoddal reggel,
vagy nevess föl a fák között a kertben, mint a postás.
Istenem adj jelt: ha szó van, legyen visszhang;
ha fény van, legyen tükör; ha tudás, legyen felejtés,
vegyél magadra, mint egy tiszta új köpenyt
és viseljél örömmel az égi forgatagban.
Miért is volna előre kész a válasz, hogy nem ismersz,
nem is hallottál felőlem, valami alak ez is,
formája vesztett forma, és az ujjlenyomatom rajta,
nézd csak, tehetséges hamisítvány valamennyi.
Jaj, ha magunk formáljuk istenesre magunkat, ha vallásosságunk, hitünk önigazolás, tán tehetséges hamisítvány, nem valódi jel, nem mozdít minket sem emberek, sem Isten felé.
Lehetek akadálya annak, hogy Isten megajándékozzon? Zakariás mit hisz, mit nem hisz?
Mert mi is ezzel vergődünk. Hogy hisszük, hogy meg tudja tenni, csak azt nem, hogy épp arra a dologra nézve, amit épp akkor, vagy akkorra már, lehetetlennek tartunk…
„…az Úristen egyik legirgalmasabb gondolata volt a hitet arra a polcra helyezni, amit az okosok nem érhetnek el, még akkor se ha lábujjhegyre vagy akár a fejük tetejére állanak,
de a sükebókák meg a bölcsisek, meg a halálra szánt kétségbeesettek akkor lelik meg, amikor… ingyen és a legkisebb fáradozás nélkül. Ez nem emberi bölcsesség, hanem Isten ereje. Felüről való. De nagyon érdekes… jellemvonása a hitnek az is, hogy nekünk ajándékozott erejét meghökkentően gyorsan elveszíthetjük, ha nem élünk megfelelően, ha nem azt cselekedjük amit hitünk diktál, hanem ismét azt, amit mi magunk szeretnénk, illetve a testünk. Volt - nincs, s az ember úgy pottyan vissza a homokba, hogy ha nagyon nem akarja, nem is kell tudomásul vennie… Elhallgathatjuk magunk elől, hogy már nem hitben élünk, és csak úgy teszünk, mintha még hinnénk benne, hogy hívők vagyunk. Ez szörnyű. Ezt én már nem egyszer, és nem kétszer éltem meg életem során, és ilyenkor a büntetés sem kőpadlón, sarkantyús csizmában érkezik, hanem hangtalanul… észrevétlenül tekeredik körénk, és alattomban fojtogat. Itt nem Isten büntet, itt óhatatlanul mi piszkoljuk be magunkat, saját akaratunkból - egészen addig, míg meg nem tesszük újra a hit (közösségben cselekvő) mozdulatát. Úgy tapasztalom ez már összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint az Úr szívét megindítani, hogy az élő hit első kortyát nekünk, érdemteleneknek ajkunk közé öntse, mert itt már felfogtuk, mit is vesztettünk el, és azt is hogy hol keressük, ami lám, már megint odalett…" Kornis Mihály
A NÉP PEDIG VÁRTA ZAKARIÁST ÉS CSODÁLKOZOTT, HOGY KÉSIK A TEMPLOMBAN. AMIKOR KIJÖTT, NEM TUDOTT VELÜK BESZÉLNI, ÉS EBBŐL MEGÉRTETTÉK, HOGY LÁTOMÁST LÁTOTT A TEMPLOMBAN. CSAK INTEGETETT NEKIK ÉS NÉMA MARADT.
A pap, akinek fel kéne oldani, meg kéne áldani a kívül imádkozókat, akikért ott benn volt, nem tud megszólalni. Elvétetett tőle a szólás, a jeladás lehetősége. A többiek nem tudják, legfeljebb elképzelni, csak feltételezik mi történt. Ő pontosan tudja.
Milyen félelmetes jele a hitetlenségnek, ha nem adatik isteni szó. Hogy lehet úgy jelen lenni a templomban, úgy olvasni az igét, hogy nem szólal meg, nem szólít meg. Ha úgy vennénk kezünkbe Isten szaváért a Bibliát, ahogy én most nem merem kinyitni a nekem odaadott különös tartalmú levelet!? Mert jellé lett, abban több van, mint egy nyomorult voltával küszködő ember panasza, kérése. Mennyivel kevesebb tudni Istenről, mint találkozni Vele!
„A hit nem érzelmi lelkesültség, hanem eredendően új, belső mozdulat, amelynek egyszerre vagyok alanya és tárgya, szemléltje és szemlélője, s aktív részese;" Kornis Mihály: Hinni
ÉS TÖRTÉNT, HOGY MIKOR BETELTEK SZOLGÁLATÁNAK NAPJAI, ELMENT HAZA. E NAPOK UTÁN FELESÉGE, ERZSÉBET ÁLDOTT ÁLLAPOTBA JUTOTT, ÉS TELJES VISZSZAVONULTSÁGBAN ÉLT ÖT HÓNAPIG. EZT MONDTA: ÍGY CSELEKEDETT VELEM AZ ÚR, AMIKOR RÁM TEKINTETT, HOGY ELVEGYE GYALÁZATOMAT AZ EMBEREK ELŐTT.
Vajon hogy ment haza? Miféle hittel, örömmel, bizonyossággal? Hisz kapott ígéretet és kapott jelt is, s épp ez az, beszélni nem tud róla. De ami vele történt, amire nézve bizonyos lett, annak súlyát, erejét nyilván megérezhette felesége, Erzsébet.
És minden úgy történik, ahogy Isten akarata szerint történnie kell. Nem ők kezdik, s nem ők végzik. Ez benne a legnagyobb ajándék. Amit Ő akar megtenni, azt véghez viszi. Minden hitetlenségünk, erőtlenségünk, kételkedésünk ellenére. Mert Teremtő és Mindenható Isten.
„Először is, a félelem bevallásával kezdődik. Tehát hogy mivel kapcsolatban, és hogy mitől félsz. Aztán ahhoz, hogy egy dolog változzon bennünk, ahhoz a félelemnek kell eljutni a legmélyéig, amelyikkel kapcsolatos a változás… le kell jutni a kút aljára, hogy elrugaszkodhass… És akkor úgy jössz ki onnan, hogy közben megváltoztál… ha én hajlandó vagyok átadni magam annak a szörnynek, amelyik éppen levisz, akkor egyszer csak kiderül róla, hogy valójában egy angyal, aki tudja, hogy erre van szükségem…" Kornis Mihály
Megnéztem egy nekem nemrég elhozott riportfilmet, és láthattam, és hallhattam, valakinek Istenhez tartozása egyetlen mozdulaton, egyetlen esendőhöz való fordulásán múlott. Miféle erő fordította őt egy szerencsétlen „ellenség" felé? Miféle bizonyosságot nyert ezáltal? Mitől lett csordultig a szíve, ott az előzetes letartóztatás félelmei közt? Meghatározta egész életét. Mert nem félt többé attól, ami ezután következett. Vállalta mit hisz, mit érez, vallomást téve következményét a börtönt, és a kényszermunkát is. Ám ott lelt testvéreket, közösséget…
Nem csak Zakariásnak szól ez az angyal által kimondott biztatás, hanem mindannyiunknak, akik lehetetlennek érezzük, azt aminek teljesedni kéne. Tán épp magunkra nézve, és éppen magunk miatt gondolunk valamit lehetetlennek, mint öregsége miatt ő. Mindenki maga tudja, mi miatt fél hittel lépni, ami léphetetlennek látszik, amire mégis, biztatást kapott. Jaj, ha nem lépjük, jaj, ha kimaradunk abból, amiben benne mozdulhatnánk Isten akarata szerint.
NE FÉLJ! NE FÉLJ! NE FÉLJ!
Ablonczy Ágnes
