|
Új szövetség - Lukács ev. 4: 1-11.
ÉS TÖRTÉNT, HOGY AMIKOR A SOKASÁG HOZZÁTÓDULT ÉS HALLGATTA AZ ISTEN IGÉJÉT, Ő A GENEZÁRET TAVÁNÁL ÁLLOTT. ÉS LÁTOTOTT KÉT HAJÓT VESZTEGELNI A TAVON; A HALÁSZOK KISZÁLLOTTAK BELŐLÜK, ÉS HÁLÓIKAT MOSTÁK. Ő BESZÁLLT AZ EGYIK HAJÓBA, AMELYIK SIMONÉ VOLT, S KÉRTE ŐT, HOGY VIGYE KISSÉ BELJEBB A PARTTÓL, ÉS LEÜLT, S A HAJÓBÓL TANÍTOTTA A SOKASÁGOT.
Jön, jön a sokaság, hallgatni Őt, akiben isteni erő lakozik, és úgy tűnik, Jézus is szeretné, ha jól látnák és hallanák, mert az egyik üres halászcsónakhoz lép, s megkéri gazdáját, Simont, hogy evezzen kicsit beljebb, s onnan, a hajóból tanítja a parton letelepedő sokaságot.
Jézus fordul Simon felé, szívességet kér tőle másokért, így öleli abba, amiért odaérkezett. De szabad látnunk, már ez is vele történik, azért ami az ő életére nézve teljesülhet akarata szerint. Ami szintén nem csupán vele és érte történik.
Hogy kezdődik? Mivel kezdődik? Jézus teszi azt, ami rá van bízva. Szól Isten országa felől. Ahol éppen lehetősége van rá. Így érkezik a szavára, tanítására várakozó tömeggel együtt a Genezáret tó partjához, ahol az éjszakai munka után hálóikat tisztítják a halászok.
Miért éppen Simontól kéri el hajóját? Nem egy hajó volt ott. Maga Jézus választ és hajóba lép. Valami készül itt a történések közepette. Simon számára, és mindazok számára, akik jelen vannak, akik végighallgatják tanítását, akik tovább maradnak, s szemtanúi, fültanúi leszek annak, ami utána következik.
Két hétig volt itt nálunk kilencvenedik évébe lépő édesapám. Valakiben, - aki sosem találkozott eddig vele, - már fényképe végtelen bizalmat ébresztett. Arra kérte őt, mikor megérkezett, hogy áldja meg őt és társát. Sok éve élnek együtt, gyerekeik is vannak, de csak most született bennük vágyakozás az isteni áldás után. Tőle, általa kérték és várták.
Így lett otthonunk isteni áldásosztó hely. Akik ott voltunk, mind éreztük, hogy édesapám bibliát magyarázó szavai nyomán nyílik a szívünk, valami megfoghatatlan, isteni jelenlétbe ölel mindannyiunkat. Mert az eskető-áldást osztó nem a maga erejéből adott, mely szemmel láthatóan kevés volt, hisz suta, balesetes karját még a vállukig se bírta emelni... Nem mi akartuk így, nem mi kértük, de a kérés nyomán odaadva, otthonunk isteni erővel lett tele...
MIKOR PEDIG BEVÉGEZTE A TANÍTÁST, ÍGY SZÓLT SIMONNAK: EVEZZ KI A MÉLYRE, ÉS VESSÉTEK KI HÁLÓITOKAT HALFOGÁSRA. SIMON EZT FELELTE NEKI: MESTER, BÁR EGÉSZ ÉJSZAKA FÁRADTUNK, MÉGSEM FOGTUNK SEMMIT, DE AZÉRT A TE PARANCSODRA BEVETEM A HÁLÓT.
Miben készül bizonyosságot adni Jézus Krisztus isteni erejéről? Valami ember által teljesíthetőnek tűnőben, olyan tevékenységben, ami régóta, nap mint nap Simon feladata. Amiben Simon lenne a mester, de amiben épp előző éjjel kudarcot vallott.
Talán éltünk meg már ilyesmit, épp abban, amihez értünk, saját feladataink végzése során. Amikor semmi se akart menni, ami addig úgy ahogy sikerült, ami egyszer csak csődöt mondott, amiért hiába tettünk meg mindent, ami emberileg megtehető, az nem sikerült... Miféle érzés, miféle szembesülés?
Jöhet ilyenkor valaki, aki megismételtetné velünk, aki újra megtenni szólít. Azt, ami már nem megy, amiben olyan keserves volt a kudarc? Ráadásul cselekvésre alkalmatlannak tűnő időpontban, és olyan ismerősök, munkatársak szemeláttára, akik kudarcunkat látták... Mert igen, köröttük ott a tömeg, a sok figyelő szem, rokonok, halászok, ismerősök és idegenek...
Vajon mi hangzott el tanításként Jézustól Krisztustól éppen előtte? Mire gondolhat közben Simon? Nem tudjuk. Nincs leírva. Csak annyi, hogy szóvá teszi, a kérés ellen szóló tényeket. Hogy ők, a halászok, kint voltak egész éjjel, - amikor emberi számítás szerint volt rá esélyük, és akkor sem volt fogás. S mintha igazolná magát a maga szemében, - közli, hogy csak Jézus szavára, csak az ő parancsára teszi. Ha más mondaná, elutasítaná, ha más mondaná, nem tenné meg, hisz tudása, eddigi tapasztalatai szerint egyáltalán nem látja értelmét.
Miféle erő van Jézus szavában, ha félretehető mindaz, ami ellene szól?
Ki szólhat bele a mi dolgainkba? Közvetítheti számunkra valaki ezt az isteni üzenetet? Hogy Jézus szavára lehet újra tenni, vállalni azt, amiben kudarcot vallottunk? Éppen azt! Miért? Azért hogy érezzük, ha Ő szól, ha ő parancsol, akkor ugyanabban áldást nyerhetünk! Épp-hogy e bizonyosság megélésének lehetőségét rejti minden csőd, minden keserves kudarc.
Kisgyerekként szívesen szerepeltem. Mindig engem szólított édesanyám, ha vendég jött, és produkció kellett. Később sokáig kísértett egy kínos kudarc emléke. Középiskolás voltam mikor versmondó versenyre jelentkeztem. Egy szívemhez nagyon közelálló verset választottam. Nehéz volt, és hosszú. A feléig úgy mondtam, ahogy kell, szólt, és szólított, ám akkor megakadtam, rápillantottam a zsűrire, s mintha kiestem volna mindabból, amiben addig voltam, kétségbeesetten kerestem a szavakat, s épp hogy végig tudtam dadogni, azt, amit még álmomból fölkeltve is tudok.
Sokáig ki se akartambírtam állni. Amikor megértettem, hogy a gyerekek közti misszió lesz a dolgom, reggelenként úgy kellett fohászkodnom, hogy ki tudjak állni. Talán el se hiszik, akik ma hallgatnak. Istentől való volt akkor a küldés, a parancs. Szükségem volt bizonyosságára.
Péter esélye ott, abban a pillanatban, nem abban rejlett, hogy tehetséges halász-e, hanem abban, hogy csődöt mondott, kudarcot vallott, és épp mert csalódott magában, reményeiben, segítséget kaphat. Ám egyáltalán nem azért, hogy ő legyen ezután a legnevesebb helyi halász... Jézus azt a Simont küldi a mély víz felé, aki ha tudja is mesterségét, előző éjjel éppen kudarcot vallott, akinek azért léphetett hajójába Isten országáról beszélni, mert nem fogott semmit, mert egészen üres volt...
MEG IS TETTÉK, ÉS ANNYI HALAT KERÍTETTEK BE, HOGY SZAKADOZOTT A HÁLÓJUK. INTETTEK AZÉRT A MÁSIK HAJÓN LEVŐ TÁRSAIKNAK, HOGY JÖJJENEK ÉS SEGÍTSENEK NEKIK. AZOK ODAMENTEK, ÉS MEGTÖLTÖTTÉK MIND A KÉT HAJÓT A SÜLLYEDEZÉSIG.
Vajon milyen gondolatok ébredtek Péterben, miközben befelé hajózott, teljesíteni Jézus kérését, parancsát? Nehéz visszamenni oda, abba, ahol kudarcba fúlt igyekezetünk, ahol reménytelenné lett minden próbálkozásunk? Vajon megalázott volt Simon, mint halászmester, vagy hitte a szemében lehetetlent? És amikor látta a halak tömegétől szakadozó kerítőhálót, az éjjel remélt fogást sokszorosan fölülmúlót?
Hogyan tanítja alázatra Simont? Nem úgy ahogy mi szoktuk. Tudja mi megy végbe benne. Nem oktatja, nem dörgöli orra alá csődjét, hanem arra szólítja ami nem ment, ugyanoda küldi, ahol előbb nem talált semmit, és megajándékozza, érdemtelenül szeretve, beleölelve a hihetetlen csodába. Mit felelhet erre az ember?
AMIKOR EZT SIMON PÉTER LÁTTA, JÉZUS LÁBAI ELÉ BORULT, ÉS AZT MONDTA: MENJ EL TŐLEM, URAM, MERT ÉN BŰNÖS EMBER VAGYOK. OLYAN SZENT FÉLELEM FOGTA EL ŐT ÉS MINDAZOKAT, AKIK VELE VOLTAK, A HALFOGÁS MIATT, A HALFOGÁS MIATT, HASONLÓKÉPPEN JAKABOT ÉS JÁNOST IS, ZEBEDEUS FIAIT, AKIK SIMONNAK TÁRSAI VOLTAK.
REMÉNYIK SÁNDOR MÉLTATLANUL
1
Szakadoztak a halaktól a hálók
A csodálatos halfogás után -
S a Csodatévő már a parton állott.
S ahogy vergődtek hálóban a halak
S kínjukban vadul egymásnak ütődtek,
Úgy ütődött sok gyötrő indulat
Egymásba Péter szakadó szívében.
Egész éjjel hiába fáradott,
S hiába eddig egész életében -
S most ennyi hal - és ennyi hangulat
És ennyi mélység és ennyi Csoda -
Ennyi szeretet, ennyi félelem -
Jaj, nem lehet meghálálni soha!
Még szembenézni sem lehet Vele -
Azzal, aki a Csoda okozója.
Az ő csodáit el nem bírja háló
S el nem bírja a lélek rongy-hajója!
Olyan jó lenne mindég vele lenni,
Kék ég-csodában, mélység mámorában
S mégis jó volna futni, messze menni!
Hisz a szakadék áthidalhatatlan:
Itt csupa szenny - ott csupa tisztaság,
Itt egy állhatatlan pillangó-lélek,
Amott egy égig-érő kék virág.
Szürcsölni mézét egyetlen üdvösség
S ugyanakkor biztos szentségtörés,
Ülni mellette: simító sugár
És a vesékig lehatoló kés.
Mert teljességgel méltatlan vagyok,
S hamisság minden, mi kijő belőlem,
S fertőzi még a lehelletem is
A Genezáret esti levegőjét -
Azért Uram: ragyogó kék virág,
Ki állsz a parton mozdulatlanul:
Eredj el tőlem!
2
Nekem nem volt az Istennel soha
Ilyen döbbentő nagy találkozásom.
De csodáit emberszívekben látom.
Mindenki, akit valaha szerettem,
S aki jóságát reám pazarolta:
Nekem csoda volt, isteni csoda.
Közel volt hozzám - s végtelenül messze,
És mindig végtelenül nagyobb nálam,
És nálam mindig végtelenül több,
Hozzásimulni alig mert a vállam
S érinteni alig mertem kezét -
És szakadék volt így kettőnk között:
Gyönyörű és borzasztó szakadék,
Mint aki néma áhítatra döbben
S emberben sejti meg az Istenét.
Nekem minden drága testvér, barát
Virág volt, kihez méltatlan vagyok:
Üdvösségemre felnőtt kék virág.
És mert csodának láttam és akartam,
Ki áll a parton fénylőn, mozdulatlan,
Ő tisztaságban - én a szennyes árban,
Ő teljességben - én az ürességben,
És bárha tudtam: nélküle nincs élet,
Ki-kivágyott a kiáltás belőlem:
Testvér, tisztaság, igazság és élet:
Távozzál tőlem!!
Ekkor derül ki, itt lesz nyilvánvaló, mennyi kérdés, mennyi kérdőjel volt Péterben, míg evezett befelé. Tudja jól, ő nem akart indulni, lehetetlennek tartotta, nem is hitte, nem is remélte, érzi menynyire érdemtelen. Nem érti, miért éppen vele történt ami történt, ő egészen méltatlan. MENJ EL TŐLEM URAM, MERT ÉN BŰNÖS EMBER VAGYOK... - mondja Jézusnak
Mennyire ilyenek vagyunk mi is. Ott van bennünk a vágy, méltóvá lenni a kiválasztásra, a kegyelemre, az üdvösségre. S épp közben leszünk kegyelemre alkalmatlanok, valakiségünk, gőgünk, épp jóságunk látszata, teljesítésünk igazolása tesz megajándékozhatatlanná minket.
De Jézus nem azért jött, hogy megalázza, hanem hogy fölemelje. Szabad azt érezni Simonnak, hogy egészen méltatlan, épp erre van szükség ahhoz, hogy Jézus Krisztus megtalálhassa, hogy szólíthassa, hogy tanítványa, követője lehessen.
Milyen nehezen bocsátunk meg magunknak mi is, mikor csődöt mondunk, kudarcot vallunk, abban, amit jól akartunk csinálni. Mennyire nem szeretjük méltatlanságunkat érezni. Pedig a bűntől való szabadság lehetősége ebben rejlik. Hogy csak méltatlanul nyerhetünk kegyelmet,
hogy amire ráébredünk, amit megbánunk, amit elvállalunk, attól lehetünk szabadok, és ez a szabadság Istentől van, - ha hinni merjük - Tőle, aki mindent tud, és mégis szeret minket.
Két életbevágóan fontos kérdés van: Eléggé tudjuk méltatlanságunkat? Volt-e elég módunk szembesülni vele? És amikor volt módunk szembesülni csődjeinkkel, hitetlenségünkkel, és az isteni irgalommal, akkor térdre estünk-e, mint Simon, vagy igazoltuk igyekezetünket?
És vajon mi mire kérjük? Jöhet közelebb életünkhöz világossága? Egészen közel? Merjük hinni, remélni, elfogadni Isten szeretetét? Tehet szabaddá szeretete? Bűntől és önvádtól?
Kétségbeeséstől és magunk marcangolásától?
"Isten engem nemhogy megért, szüntelenül teremt. Nem olyanná kell lennem, amilyen vagyok, hanem azzá, ami vagyok. Önmagamtól való menekülésem közepében ott vagyok én magam. Fogadjam el magam...ahogyan Isten... s énem közepében végre találkozzam Vele. Ott vár, ahová a legbűnösebb képzelet se merészkedne, sőt, egy lépéssel tovább... Megindulni Isten felé... önmagam Istenig való elfogadása..."
Pilinszky János - Napló
Nehéz sorok, elsőször olvasva talán érthetetlennek is tűnnek. Ezért fűznék hozzá néhány magam számára megértett gondolatot. Mire születünk, mit hordozunk? Mivé kell lennünk? Vajon ezek életünk alapvető kérdései? Vagy elegendő lenne tudni milyen vagyok, miben vagyok, mit érzek, - épp most, (érzem, látom, vállalom, mondom, lépem... ) ami ebben a pillanatban vagyok? Aki jelen v a n , az találkozik. Ha eljátszom azt, aki szeretnivaló, akkor sosem leszek biztos méltatlanságom elfogadásban. Merem tudni, hogy nem az vagyok, aki lenni szeretnék?
Isten előtt felesleges minden színjáték, ő szeret minket, azon könyörülhet, annak irgalmazhat...aki úgy, ahogy van, eléáll, azzal találkozhat. Ha nem merem hinni minden vétkemet elfedező, minden képzeletet fölülmúló ajándékozó szeretetét, szabadító erejét, akkor veszítek. Az életemet beteljesítő találkozás lehetőségét vesztem el.
ÉS SZÓLOTT SIMONHOZ JÉZUS: NE FÉLJ, MOSTANTŐL FOGVA EMBEREKET HALÁSZOL. MAJD A HAJÓKAT SZÁRAZRA VONTÁK, OTTHAGYVA MINDENT, KÖVETTÉK ŐT.
Ne félj... - mondja Jézus Simonnak, aki méltatlannak érzi magát arra, ami vele történt, az elképesztő csodára, arra, ami vele történt. S mit hall? Ő, aki éjjel még halat se tudott fogni!
Neki ígéri, hogy emberhalász lesz. Ahogy Krisztus magához vonta, úgy indulhat másokért.
Mennyire felfogta, érezte a szeme láttára teljesedő isteni kegyelmet és szeretetet, ha méltatlansága, tehetetlensége tudatában rögtön otthagyott mindent; addigi életét, azokat, akik közt élt, a halakkal teli hajót, és követte az életének új értelmet, új tartalmat, új hivatást adó Jézus Krisztust. Akinek hatalma van ezt az új életet megtartani, másokért beteljesíteni.
Ablonczy Ágnes
|
