EZEK UTÁN KIMENT ÉS MEGLÁTOTT EGY LÉVI NEVŰ VÁMSZEDŐT A VÁMNÁL ÜLNI. ÉS MEGSZÓLÍTOTTA ŐT: KÖVESS ENGEM.

Jézus kilép a házból, nem sokkal a mindenkit elnémító csoda után. Mert hihetetlen, de a gutaütött teste-lelke meggyógyult, és saját lábán távozva hagyja maga mögött az egybegyülteket, akik ocsúdva az ámulatból tán épp ünnepelnék Jézust, ha hagyná... Ő kimegy...

Voltunk már ilyen helyzetben? Amikor emberek ámulata vesz körül, amikor valami igen jót tehettünk, amitől elnémultak áskálódásra, kételkedésre, kritikára, támadásra kész irigyeink? Jézus megy kifelé. Vajon mi lehet benne? Nyilván nem saját magával, nem is a csodával, s különleges képességével van elfoglalva, ha észreveszi Lévit. Pedig az nem szól, nem kiált. Nem mert közel menni, csodát látni. Ül a népe számára botrányos, gyűlöletes helyen, a vámszedő asztalnál. Miféle nyitottság, miféle készség, miféle foka a látásnak, hallásnak? Jézus arra válaszol, amit Lévi kérni, kimondani se mer. Annyira érzi vétkét, megveti magát. Mit mond neki Jézus? Orra alá dörgöli méltatlan foglalkozását, pénzvágyát, az elnyomók kiszolgálását? Nem. Elvárja hogy kimondja gyalázatos életét? Kicsikar belőle valami vallomást? Miért nem? Úgy hiszem, épp azért, mert Jézus arra felel, ami belül már megtörtént. Felesleges sárba nyomni azt, akit szégyen mar, aki már elvállalta, aki utálja és bánja hogy ott van, ahol van, és megbocsáthatatlannak tartja...

Ha lenne szemünk arra, ami a másikat belül gyötri, ha mi arra tudnánk felelni, ami belül már megtörtént? Avagy épp hogy nem történt meg! Másképpen bólintanánk embertársainkra... Hányszor felelünk rosszul, hányszor taszítottunk felemelés helyett, mikor a másik szívét már darabokra szaggatta az önvád, vagy hányszor oldoztunk volna bűn alól, mikor még meg sem bánta a másik... Mert magunk feje, magunk látása, magunkkal elfoglalt szívünk diktál, s mindennél jobban akarjuk, hogy minket jónak lássanak, méltányoljanak, kövessenek...

Mi válogatunk, nekünk feltételeink vannak, az elvárásaink mindennél előbbre valók, mert magunkból indulunk, magunkba érkezük, s kívül marad a bűnét bánó vétkes, az oldásra vágyakozó szerencsétlen, akit magunkhoz kéne ölelnünk, be kéne fogadnunk.

"...Ó tedd látóvá lelkemnek szemét. Egy szikrát küldjön csak lángóceánod. Hadd vegyem észre, hogy hajnal dereng..."

AZ FELKELT ÉS MINDENT OTTHAGYVA, KÖVETTE ŐT. LÉVI NAGY LAKOMÁT KÉSZÍTETT NEKI A HÁZÁBAN. SOK VÁMSZEDŐ ÉS MÁS EMBER VOLT OTT, AKIK VELE EGYÜTT TELEPEDTEK ASZTALHOZ.

Mennyire értette Lévit. Mennyire szívéhez érhetett a szó, ha rögtön fölkelt, otthagyott mindent. Akit előbb a pénzsóvárság, majd mások megvetése, végül az árulás szégyene kötözött oda a vámszedői padhoz, most egyetlen szóra mindent otthagy. Mennyire pontosan mozdul, és szólít Jézus, látja mi van belül, mire van szüksége ennek a szerencsétlen Lévinek.

Mit jelent az, hogy kövess engem? Hova indulnak? Lévi otthonába. Jézus irányítja? Miért is mennek? Lévi örömlakomát, vendégséget rendez. Szabad észrevennünk, hogy nem Jézus Krisztus, nem új szabályok diktálják a lépést, a "követést" Lévinek. Olyan szereptől szabadul, olyan helytől, olyan élettől, olyan kötözöttségtől, olyan súlytól, hogy eszébe se jut mérlegelni mit hagy ott. Az öröm, a hála sodorja, lépteti, mely betölti a szívét. Miben, kit követ? Abba a szeretetbe ölel bele mindenkit, amibe Jézus őt ölelte, s mindenki belefér, aki vágyik erre.

Merjük érteni, mitől örömtelen krisztuskövetésünk? Szeretetbe öleltek vagyunk, vagy rég kikerültünk belőle? Magunkat vakító elvárásokba, bűnöket méricskélő vergődésbe ölelünk? Kik mennek a Lévit követésre szólító Mester után? Ott vannak a farizeusok és írástudók is. Azok, akik nem sokkal előbb a megbontott tetejű házban felháborodtak azon, hogy bűnt oldozni mer, megbocsátja a gutaütött vétkeit. Pedig látták felkelni és saját lábán távozni a beteget. Hogy mennyire csak botránkozásra készek, itt derül ki. Nem érinthette őket az igazi csoda. Mi akadályozta őket ebben?

"A bűn igaz megítélését lehetetlenné teszi egyfelől a túlzottan pszichologizáló, másfelől a ridegen jogászi megközelítés... A pszichologizáló megközelítés veszélye, hogy elemzése végén magát a bűnt nem érzi bűnnek... Ahol nincs valódi bűn, valódi dráma, valódi katarzis se lehetséges...A másik, az ellenkező véglet a bűn jogászi kezelése a bűnös tökéletes félreértésével fenyeget... a bűnösből csupán bűnét véve tudomásul...Mindkét esetben lehetetlenné válik számára a bánat. Az első esetben nincs mit megbánnia, az utóbbiban szörnyetegnek érzi magát, s a szégyen minden egyéb érzést megelőz és kizár szívéből. Mire tanít az evangélium? Mindenekelőtt arra, hogy a bűn realitás. Másodszor arra, hogy legyen kicsi vagy nagy, lényegében közös tőről fakad. Minden bűn oka a szeretet hiánya: az ö n z é s , az ember kiválása a tiszta jóból...Mivel pedig a bűn mindig a s z e r e t e t elleni vétek, ezért orvosolni is egyedül a szeretet síkján orvosolható. A bánat egyedül abból a fölismerésből fakadhat, hogy vétettünk... s lényege szerint mindig a szeretet ellen vétettünk. Aki ezt világosan látja, már megbánta bűneit. Enélkül viszont nincs bánat, csak félelem és szégyen van. El kell jutnom a fölismerésig, hogy bűnömmel a szeretet ellen vétettem. S e fölismerés n e v e : egyszerre tökéletes bánat és tökéletes megbocsátás, mivel nincs külön bánat és külön megbocsátás Isten mindent fölülmúló szeretetében..."

ÉS A FARIZEUSOK ÉS ÍRÁSTUDÓK ZÚGOLÓDTAK, ÉS ÍGY SZÓLTAK TANÍTVÁNYAIHOZ: MIÉRT ESZTEK, ISZTOK A VÁMSZEDŐKKEL ÉS A BŰNÖSÖKKEL EGYÜTT?

A tanítványokat kérdezik. Bizonyára nem mentek be a vendégségbe, ott leskelődnek kint, hogy nyugodtan elmondhassák kritikájukat, véleményüket az őket botránkoztató eseményről.

A hibát leső, mindig máson elakadó ember élete keserű és örömtelen. A szeretetlenség bűne miatt az. Fel se képes ismerni, annyira rendben levőnek igazolja magát a másikkal szemben. Nem tud feltétel nélkül szeretni, magához ölelni. Se bűnét bánót, se megtérőt. Lehet, hogy a törvény minden pontjának betartását igazolni tudja, de vét a legfontosabb, a szeretet parancsa ellen. Észre se veszi, mert annyira tele van önigazoló váddal, leckéztetési kényszerrel.

JÉZUS VÁLASZUL EZT MONDTA NEKIK: NEM AZ EGÉSZSÉGESEKNEK VAN SZÜKSÉGE ORVOSRA, HANEM A BETEGEKNEK. NEM AZÉRT JÖTTEM, HOGY AZ IGAZAKAT HÍVJAM, HANEM A BŰNÖSÖKET A MEGTÉRÉSRE.

A tanítványok nyilván elnémulnak, megdermednek az örömtelen, támadó szótól, az írástudók kérdésben rejlő vádtól. Egyszerre értik és nem értik őket. Igazuk van a törvény szerint, mégis érzik, hogy valami hamis a szavukban. De felelni nem tudnak. Hogy is tudnának! Lehet őszinte és becsületes válaszra késztetni őket, akik úgy érzik, velük minden rendben van? Ha nincs szükségük rá, mit keresnek itt? Mások ítéletét, maguk igazát és igazolását? Jézus Krisztus tanítványai helyett. Érezteti a farizeusokkal, hogy ismeri a törvényt, azt is, mit tart abból a legfontosabbnak, és azt is, mennyire szánja az esendő, a nyomorult, a vétkes embert...Egyértelműen mondja, érezteti, ő a betegekért jött. Akik érzik, tudják, hogy nem olyanok, mint amilyennek lenni szeretnének, amit jónak tartanának, elvárnának maguktól...

Hétfőn az óvodásoknak Nuuszi Kuuszi történetét báboztam. Bab Berci, akinek kedvétől az uborka ecet nélkül is megsavanyodik, találkozik valakivel, aki úgy tűnik, még nála is búsabb. Vigasztalná, kérdezgeti, közben derül ki, hogy nevezetes személy, aki tud varázsolni. Bab Berci ámul, nem érti, hisz ha ő tudna... és bánatára fittyet hányva, - vallomáshoz, szóhoz nem jut a szerencsétlen - csak arról faggatja, mi mindent tudna varázsolni... Végül varázsol is, Bab Berci kérése szerint eperfagylaltot, ám kiderül, csupán egy pillanatra futja a varázsló ereje, láttatni és már nincs is. Akkor érti meg Bab Berci, hiába minden varázsolnitudás, ha nyoma sincs annak, aminek lenni kellene. Így aztán együtt sírnak önmagukon, egymáson... És ez már valami. Ez a bánat. Ha tudom, mi a vágyam, s mi a való, ha megértem, hogy valaminek az ismerete, szóval való láttatása nem egyenlő annak megvalósulásával, és hogy amit szeretnék, ami lennék, amit tennék, ahhoz kevés vagyok...Keresztyénségről, krisztuskövetésről beszélünk, de csak láttatjuk szavunkkal, az íze, ereje sehol sincs...

NEM AZÉRT JÖTTEM, HOGY AZ IGAZAKAT HÍVJAM, HANEM A BŰNÖSÖKET...

Szólíthat engem? Tudom hogy szükségem van megigazításra? Érzem, hogy szeretetlenségem miből zár ki, mit okoz? Eléggé fáj? Merem hinni, hogy minden ballépésemre, vétkemre, megkötözöttségemre érvényes, Krisztus élete, halála, feloldozó szeretete? Megajándékozhat reménységgel, ígéretével, betölthet végre az öröm, a hála? Beleölelhet abba, amiben egy lehetek minden csonkabonkával? Miféle elképesztő csoda ez, mely nem ismereten múlik? Észreveszem végre magamban és másban, a magát utáló, szabadulásra vágyó embert?

Ablonczy Ágnes