"És tudom, - folytatta - a ti családotok áldott, mert az nem természetes, az másképp nem lehetséges, észre kell venni, mindenkinek, ahogy titeket őrzött, ajándékozott, megáldott..."

Mit hittem én? Felőlük, magamról, róla? Miféle módon talál meg minket Isten? Ők egész életüket végigdolgozták a többért, kimaradt belőle a csend, a hétköznapokat megszentelő ünnep, s most, mikor már nem tud dolgozni, lépni is alig, ebben a tevékenység nélküliségben, kényszerű csendben, éhes lett az isteni jelenlétre. Mintha Isten kegyelméből megérkeztek volna hozzá, azok az elmaradt megszentelő ünnepnapok, meglátogatta őt Isten, mikor már nem tud istentisztelet helyett megállíthatatlanul családjáért sürögni-forogni...

TÖRTÉNT PEDIG EGY SZOMBAT NAPON, HOGY VETÉSEK KÖZÖTT MENT ÁT. TANÍTVÁNYAI KALÁSZOKAT SZAGGATTAK ÉS KEZÜKKEL KIMORZSOLVA, ETTÉK... NÉHÁNY FARIZEUS AZT MONDTA: MIÉRT TESZITEK AZT, AMIT SZOMBAT NAPON NEM SZABAD TENNI?

Mire hivatkoznak az írástudók? Hogy szólt a törvény az Úr napjának megszentelésről?
Jogosan mondják azt, amit mondanak? Vétenek a törvény ellen Jézus és a tanítványok?

" Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja, semmi dolgot ne tégy azon... Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon azonban megnyugovék Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt."

Hogyan szentelődnek meg a mi teremtéskor kapott, Isten szerint rendelt hetedik napjaink? Megtesszük, amit megszoktunk megtenni? Vagy megajándékozhat minket a rá szánt időben, a munkától való tartózkodás, a belőle való kilépés napján, a lelkünket elevenítő Szentlélek?
Vagy mi se tudunk többet, mint ezek az írástudók, akik botránkozva nézik Jézust és kalászt szakító, eszegető tanítványait? Akik nem a szerintük megszokott módon, tevékenységtől tartózkodva jönnek-mennek köztük szombaton. Munkálkodnak, hisz kalászt szednek!

"...ha közelebbről megnézzük a Genezis szövegét, láthatjuk, hogy az a hetedik nap is inkább teremtésről, mint pihenésről beszél... Sokkal inkább egy újabb teremtő gesztusról van szó itt is, egy olyan záróakkordról, mely visszaható erővel a "napok" sorozatából ...szakaszt, periódust formál, a teremtés alaphullámát, s egyúttal alapritmusát. Így született meg a hetedik nappal a kozmosz szívverése.
Mit jelent hát a mi életünkben a hetedik nap, amit megszentelünk és az Úrnak ajánlunk? Az ember munkáját a bűnbeesés óta fáradtság és veríték árnyéka kíséri. Nem a munka a büntetésünk, csupán a munka terhe és verítéke. A munka isteni eredete és természete azóta se módosult, csupán elnehezedett munkánk, ahogy értelmünk és természetünk is elnehezedett. A teremtés kozmikus ritmusában a hetedik nap számunkra azóta valóban megpihenést, pihenőnapot is jelent. Nemcsak nyílt isteni parancs, hanem a testünkbe írt természet is úgy kívánja, hogy e napra letegyük szerszámainkat...
A beálló csendben tovább lüktet a világ, s a csönd mélyéről kihalljuk Isten jelenlétét, örökös működésének "neszét". A hetedik napon erre kell emlékeznünk, s ezt kell kihallanunk belőle. A hétköznapok fáradságos munkájának a hetedik nap kell, hogy szépséget, értelmet adjon, örök érvényt a látszólag helyi ügynek; heti munkánkat, bármilyen szerény is az, próbáljuk elhelyezni... az Atya cselekvő szeretetébe. Az ünnepnap megszentelése fáradozásunk megszentelése is kell hogy legyen, mely a legalantasabb munkát is... mintegy Isten keze alá játsza. A fáradságos részeket e napon illeszthetjük vissza a nagy egészbe, az Atya fáradhatatlan ihletébe. Igazában nem pihenő nap most sem számunkra ez a hetedik, csupán visszafordulás a forráshoz ( mint az útkövező munkás, amikor megpihen és fölemelkedik, s végigpillant az úton, hogy értelmet merítsen az egyhelyben való kopácsoláshoz)..."

Milyen kifejező kép, a kövező munkásé, aki megáll és örömteli hálával tekint vissza, de ilyen nézhet az író az új fejezetre, a festő az elkészült festményre, vagy a kertész a felásott kertre.

"Megáldá Isten a hetedik napot és megszentelé azt, mivelhogy azon szűnt meg minden munkájától..."
I. Mózes 2:3.
"Aki bement az ő nyugodalmába, az maga is megnyugodott munkáitól, mint Isten is a magáéitól... Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugalomba...Járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmat nyerjünk, kegyelmet találjunk... Zsid .4:10-11,16.

JÉZUS ÍGY FELELT NEKIK: NEM OLVASTÁTOK-E MIT CSELEKEDETT DÁVID, MIKOR MEGÉHEZETT, Ő ÉS KÍSÉRETE? HOGYAN MENT BE AZ ÚR HÁZÁBA, HOGYAN VETTE EL, HOGYAN ETTE MEG AZ OLTÁRRA FELRAKOTT KENYEREKET, S ADTA A KÍSÉRETÉNEK IS. PEDIG AZOKAT NEM SZABAD MÁSNAK MEGENNI, CSAK A PAPOKNAK.

Mennyire meghökkenthette a farizeusokat az ószövetségi példa Jézus Krisztus általi váratlan felbukkanása. Mert biztosan ismerték a történetet hiszen ezért nevezték őket írástudóknak.
Jézus Krisztus összefüggéseiben ismeri az Írásokat, mindazt amit ők részeire bontva tudnak, gyakorolnak, betartanak és elvárnak másoktól. Észre se veszik, hogy ünnepük nem ünnep.

ÉS AZT MONDTA: AZ EMBER FIA URA A SZOMBATNAK.

Miféle csoda lehetett Jézusnak és tanítványainak az a gabonaföld, mint Isten által terített asztal! Mint számomra, a múlt szombati rácsodálkozás. Odakapcsolt Istenhez s a másikhoz.
Lehet ajándékozó Ura az erre rendelt hetedik napjainknak, megszentelheti ünnepeinket?

EGY MÁSIK SZOMBATON PEDIG A ZSINAGÓGÁBA MENT ÉS TANÍTOTT. VOLT OTT EGY EMBER, A JOBB KEZÉRE BÉNA. AZ ÍRÁSTUDÓK ÉS A FARIZEUSOK PEDIG LESELKEDTEK RÁ, VAJON GYÓGYÍT-E MAJD SZOMBAT NAPON, HOGY OKOT TALÁLJANAK A VÁDASKODÁSRA.

Szabad elképzelnünk, látnunk, a leírt történet szereplőit. Az ünnep helyén, a zsinagógában történik, ami történik. Kik vannak jelen? Jézus, aki középre állva tanít, egy gyógyításra szoruló, beteg ember, és a farizeusok, az írástudók, akik lesik, mi történik ott szombatnapon. Azt hiszem, úgy általában, mind besorolhatók vagyunk e a háromféle templomi jelenlétbe:
Aki közvetíti az írást, aki tudja, de a másikat lesve van jelen, és aki isteni érintésre szorul.
Ki, miért van ott? Kiderül a történet során? Ki mit ünnepel, ki miféle módon jön és távozik?

Ő AZONBAN, ISMERVE GONDOLKODÁSUKAT, ÍGY SZÓLT A BÉNA KEZŰ EMBERNEK: KELJ FEL, ÉS ÁLLJ A KÖZÉPRE! AZ FELKELT, ÉS ODAÁLLT. AKKOR ÍGY SZÓLT JÉZUS: VALAMIT KÉRDEZEK TŐLETEK: SZABAD-E SZOMBATON JÓT TENNI, VAGY ROSSZAT CSELEKEDNI? ÉLETET MENTENI, VAGY ELPUSZTÍTANI?

A farizeusok kívül vannak bent is. Jézus jól látja őket, sötét, gonosz gondolataikat is, de nem fél tőlük. Mennyire nem? Középen áll, de nemcsak szava hallatszik, lépése is rejtetlen, azért a beteg emberért, középen történik. Oda szólítja, maga mellé, hogy jól hallják, és láthassák.

Azt érezteti, neki nincs oka rejtőzködésre. Sőt, véleményüket kéri, állásfoglalásukat. Persze nincs válasz arra amit kérdez. Nyilván meghökkentette őket a nyílt kiállás, mely arcpirítóan igaz, hisz ők kilesni, rajtakapni, feladni akarják, titokban szövetkezve ellene. Vajon meggondolják miért vállalhatatlan az amiért jöttek? S miért vállalható Jézus számára amit tesz?

Ha működne bennünk ez a mérce. Hogy vállalható-e középen, amit körön belül, vagy kívül gondolunk, tervezünk, kimondunk és lépünk? Hányszor segíthetett volna az őszinteség, a nyíltság, a világosság, a láthatóság igénye és kényszere jól dönteni, jót lépni?

ÉS KÖRÜLTEKINTVE MINDNYÁJUKON, ÍGY SZÓLT NEKI: NYÚJTSD KI A KEZEDET!
AZ PEDIG KINYÚJTOTTA. ÉS MEGGYÓGYULT A KEZE, ÉS OLYAN ÉPPÉ LETT, MINT A MÁSIK.

Vajon miféle érzésekkel ment ki középre az a béna kezű ember? Vajon miféle izgalommal várta Jézus kérdésére a jelenlévők válaszát? Ám senki se vállalta mit gondol minderről, csak ez a Jézus, aki hatalommal bír, aki ott állt középen, s oda szólította őt is. És ő, aki rég nem tudta mozdítani a kezét, szavára kinyújthatja, felé fordulva felé nyújthatta ki először...
Mitől ilyen magától értetődően, végtelenül egyszerűen történik? Jézus tudja miért van ott, meg akarja gyógyítani, ő meg akar gyógyulni, és mindenki szeme láttára csoda történik.

AZOK PEDIG VAK DÜHVEL TELTEK EL, ÉS EGYMÁS KÖZÖTT AZT BESZÉLTÉK MEG, MIT CSELEKEDJENEK JÉZUSSAL.

Miért dühösek? Mert nyilvánvaló lett, hiába rejtőzködtek, hiába bújtak volna el jogosnak igazolt, Jézus ellen szőtt terveikkel, ő átlátott rajtuk. Nem csodálom, hogy dühösek lettek. Gondoljunk csak bele! Valahol legbelül ők is jól tudják, jó az, amit Jézus tesz másokkal, de annyira zavarja őket nyilvánvalóan igazabb, különb volta, ( többet lát, többet tud, többet tesz, többet ad, mint ők, s mint ami elvárható...) épp ezért kényszert éreznek arra, hogy eltegyék az útból, az emberi mérték miatt tudják igazolni, hogy jogosan. Ez mindig így működik. Azóta is. A kisebbrendűségi érzésből születő feneketlen gőg. A megfelelés látszata szerint ítél és bizonyít, ez a késztetés működteti, élteti, ezért ítél el másokat, és éppen azokat, akik többet készek adni és másképpen szeretni.

Miféle szombat, miféle ünneplés volt ott? A igazolásért érkezett, lelepleződött farizeusok megteltek ellenséges indulattal, ám a Jézusra szoruló, nyomorúságával középre álló, és meggyógyult. Miben különböztek? Másért jöttek, mást vártak, másképpen voltak jelen. Egy helyen, egy időben éltek át valami nagyon-nagyon különbözőt.

"Évről évre körforgásba kezd az idő, s vele az égbolt roppant óramutatója kimért és befejezhetetlennek tűnő pályáján. Szerpentin-út ez, mely egyszerre süllyed és emelkedik alattunk. Köreit járva egyre kifosztottabbak, s egyre gazdagabbak leszünk: az idővel egyre öregedve, mind szélesebb és szélesebb tájakra pillanthatunk alá. Süllyedve emelkedünk, kifosztva gazdagodunk. Földi időnk ellentmondásaiban mintha máris az öröklét derengene....
Ismerjük a tagolatlan idő iszonyatát, a ritmusától megfosztott, puszta múlandóság őrjítő monotóniáját. A puszta időt, miből eltűnik a nappalok és éjszakák irgalmasan eligazító hullámverése, s az évszakok körszínpada... Kozmikus hasonlattal szólva, ha a nappalok és éjszakák s nyomukban az évszakok, "bolygóközi" állomásai a földi időnek, - az ünnepek hatalmasan gyengéd... egyetemes megállók, az öröklét hírnökei már. Ilyen megállókkal azonban csak az igazi hit ajándékozhatja meg a hétköznapi múlandóságot... Kell az ünnep. De az ünnepet nem lehet "kitalálni, az ünnepet csak kapni lehet... Nem elég hozzá az ajándékozó Isten, s az ünnepi ajándék, mi is kellünk hozzá, a mi elfogadásunk, hogy az ajándékozás valóban megtörténjék, s hogy az ünnep valóban ünnep legyen."

AZ EMBER FIA URA A SZOMBATNAK... nélküle beleveszek önigazoló gondolataimba, nyomorúságos életembe, Vele, általa minden ünnepre kijelölt nap igazi ünneppé lehet.

Ablonczy Ágnes