|
Újszövetség - Lukács evangéliuma 6:43-49.
NEM JÓ FA AZ, AMELY ROSSZ GYÜMÖLCSÖT TEREM. HASONLÓKÉPPEN NEM ROSSZ FA AZ, AMELY JÓ GYÜMÖLCSÖT TEREM. MINDEN FÁT A MAGA GYÜMÖLCSÉRŐL ISMERNEK MEG, MERT TÖVISRŐL NEM SZEDNEK FÜGÉT, A CSIPKEBOKORRÓL SEM SZÜRETELNEK SZŐLŐT.
Ha idetenném ezeket középre: egy tövisbokrot melyre édes fügét akasztottak, egy csipkebokrot ráaggatott érett szőlővel, mellé egy még éretlen fügét kínáló ágat, s egy gyümölcstelen szőlőtövet. Melyikért nyúlnánk? Mi vesszük a mesterségesen érlelt gyümölcsöket?
Érdekel minket mi fán terem, hol, miként terem, ami terem? Aki a később is termő jó fát, s gyümölcsöző fát akar, az a növekedni, érlelni kész bokrot s fát választja.
Azt hiszem, mi felnőttek idővel megvakulunk, azt se látjuk, amit egykor láttunk. Vakok vagyunk a különbségtételre. Saját nevelési módszereink miatt. Nekünk a jó gyerek az, amelyik illően viselkedik, hallgat, ha nem kérdezik, teszi, amit elvárunk tőle... - aki jól teljesít.
De nézhetjük másfelől is vakságunkat. Milyen életről álmodunk? Ahol, amiben minden sikerül, amiben nem történik baj, nincs csalódás, fájdalom, betegség és szenvedés, csak felhőtlen öröm, mindennemű gyarapodás, elismerések, sikerek, eredmények - teljesülés.
Mire rendelt minket Isten? Miféle termés terem magától bennünk? Látjuk, tudjuk, vállaljuk?
Kereszténységet termünk, vagy bizonykodva díszítjük életünket, aggatva láttatjuk mindazt, amit jónak gondolunk, terméktelenségünket fedezi, aminek gyümölcsként kéne érlelődni?
Különös verset találtam, mely a többé virágozni, gyümölcsöt érlelni nem tudó fáról beszél.
REMÉNYIK SÁNDOR AKÁCVIRÁGZÁSKOR
Az akác arany méze érik.
Bennem nem érik semmi sem.
Jöhettek lepkék, méhikék
Aranyálomra éhesen...
Jöhettek szépségszomjasok:
Én voltam, voltam... s nem vagyok
A JÓ EMBER AZ Ő SZÍVE JÓ KINCSEIBŐL HOZZA ELŐ A JÓT, ÉS A GONOSZ EMBER GONOSZSÁGA TÁRÁBÓL HOZZA ELŐ A GONOSZT. MERT A SZÍV TELJESSÉGÉBŐL SZÓL A SZÁJ. MIÉRT MONDJÁTOK NEKEM, URAM, URAM, HA NEM CSELEKSZITEK, AMIKET MONDOK?
Mitől jó a jó fa, és mitől jó a jó gyümölcs? Miféle jóságról van itt szó, s miféle gonoszságról?
A jó fa azt termi, amire rendeltetett, de nem mert ezt akarja, hanem mert nem tehet mást. A csipkebokor nem teremhet fügét, ha mégis füge van rajta, akkor baj van a csipkebokorral, akkor is, ha szemrevaló, és tetszik nekünk a füge, amit termésként kínál. A csipkebokornak csipkebogyót kell teremni, ha csipkebokor. Isteni értelemben csak ez igaz, ezért ez a jó...
Ez független attól, hogy mások becsaphatók-e lépéseinkkel, szavunkkal, viselkedésünkkel.
Egy ifjú a héten bocsánatot kért tőlem. Messze lakik tőlünk, telefonon mondta, vagy inkább így mondanám, suttogta-dadogta mondandóját. Később kérdeztem meg egy hozzá tartozót: parancsba kapta, vagy magától hívott telefonon? Sajnos, az derült ki, hogy parancsba kapta.
Kár. Miért is? Mert van is gyümölcs, nincs is, mint a tövisbokorra aggatott füge, avagy szőlő.
Azt várja tőlem, (mert kimondta, lépte) tegyek úgy, mintha bocsánatot kért volna, de hát szívében még nem nyílt, nincs ott az, amire szívvel felelnék? Oldozhatom, amiből oldoznám?
REMÉNYIK SÁNDOR NAPRAFORGÓK
Ti napraforgók kukoricás szélén,
Ti napraforgók, mi lett veletek?
Mert éjszaka lett, hosszú, naptalan
Ti talán holdraforgók lettetek?
Nem, holdraforgót nem terem e föld.
Jöhetnek hosszú, naptalan korok,
S lehet a holdnak bármily udvara:
A napraforgó csak napra forog.
Meghökkentő vers. Ha nem süt a nap, nincs napra mutató napraforgó. Ha a mi kereszténységünk ilyenféle! Ha a szeretet csak tudott, ha mások elvárásaira felelő üres szó, beállított mozdulat, az nem termés, az nem a szív teljességének csordulása...
Mi is csak mondjuk, hogy Uram, Uram, de nem úgy élünk, mint ahogy kéne, ahogy szólunk...
MINDENKI, AKI HOZZÁM JÖN, ÉS HALLGATJA BESZÉDEMET, ÉS MEG IS CSELEKSZI AZOKAT, MEGMUTATOM NEKTEK, KIHEZ HASONLÍT. HASONLÓ AZ OLYAN HÁZÉPÍTŐ EMBERHEZ, AKI MÉLYRE ÁSOTT, ÉS KŐSZIKLÁRA VETETTE A FUNDÁMENTUMOT.
MIKOR AZTÁN KIÖNTÖTT AZ ÁRVÍZ, ÉS BELEÜTKÖZÖTT ABBA A HÁZBA, NEM INGATHATTA MEG, MERT SZIKLÁRA VOLT ÉPÍTVE.
Merjük kimondani a vakságot, a nem értést, vágyjuk a világosságot, vállaljuk a takaratlanságot, a fedetlenséget, azt, hogy lássanak, mérjenek minket? Mit termünk, ha hagyjuk teremni, gyümölcsözni a bennünk rejtetten lakozó tulajdonságokat, érzéseket, akarásokat, indulatokat?
Szembesülünk vele? Vagy képmutató szerepet játszunk magunk és mások előtt?
Meddig? És amikor majd nem győzzük többé? Minden elvész? Önkép, szerep, elismerés?
AKI VISZONT HALLGATJA, DE NEM TARTJA MEG, HASONLÓ AHHOZ AZ EMBERHEZ, AKI HÁZÁT A FÖLDRE ÉPÍTETTE, FUNDÁMENTOM NÉLKÜL. MIKOR ERRE RÁZÚDULT AZ ÁRVÍZ, AZONNAL ÖSSZEOMLOTT, ÉS NAGY LETT ANNAK A HÁZNAK A ROMLÁSA.
TÖRÖK SOPHIE ÖT VERS KONCERT UTÁN Bartók Bélának
Amit teremsz, a csodálatos gyümölcs
tudatlan ínyemnek félelmes volt és keserű.
Mégis bámultalak nagyszerű fa! mert
tudtam, nehéz jel van rajtad és minden
lomboddal Istennek szolgálsz.
Soká csak a káoszt láttam mögötted,
a szörnyű Kezdetet, hol parttalan vizek
sárral keverték a síró napot s Jó és
Rossz gyötrelmes démonai
céltalanul egybeömöltek.
Mily soká ültem előtted! alázatra
intve türelmetlen szívemet - míg a
tagolatlan keserű ködből csipkés
hegyláncok emelték ki koszorús fejüket...
vagy mint aki éjszaka ült egy láthatatlan
táj elé, s a kásás semmiben egyszerre
meglátja a halovány tavaszt, mert
fekete függönyét elhúzta ébredő
arca elől a nap. Így láttam én meg hirtelen
gyönyörű országodat...
Bartók Béla nehéz darabokat írt, sokan felelnek a benne született zenére nem értéssel, tán sokan el is utasítják, de akad aki érti, becsüli, nem hírnevéért, hanem azért, amit alkotott... Aki meri azt teremni, ami benne legbelül terem, azt mondani, leírni, kifejezni...arra akár értés, akár nem értés felel, ha igaz az a válasz, akkor olyan, amihez igazodni lehet.
Ha ezt igazán értenénk, ha ezt élnénk, ha ezzel kényszerítenénk becsületes válaszra a körülöttünk élőket...Múlt heti szívből jövő, leírt és elküldött vallomásom után valaki elmondta, hogyan értette meg a maga számára azt, ami engem megrázott, hogyan kényszerítette őt bűnbánattal Isten elé állni...
Mitől jó a jó? Mitől rossz a rossz? Kevés, hogy tudjuk, kevés, hogy beszélünk róla. Újabb példával, példázattal érezteti Jézus, mi a több, mi az ami megtart. Az első emberpár története is erről szól. Tudni akartak, a jó és rossz tudását áhították, de csak fedetlenségük, meztelenségük iszonyatával, félelmével találkoztak. Nem lettek szabadok a jóra. Kevés tudni a a jót, a fundamentumot, ha nem azon állunk, minden álmunk, akarásunk és tudásunk, romba dől, ha egyszerre olyan erő érint, sodor, melynek mi magunk nem tudunk ellene állni.
REMÉNYIK SÁNDOR TISZTÍTÓTŰZ
Vessenek hát a tüzes kemencébe,
Mint fahasábot a kandallóba,
Égjek,
Sírjak,
Nyöszörögjek,
De tudjam, Hogy a meleget, amit élőfa koromban
A Naptól kaptam:
Továbbadtam...
Egy írást kaptam múlt héten. Szeretnék idézni belőle, mert épp azt érezteti velem, amivel többnyire baj van. Ha összekeverjük azt amit kaphatunk, azzal, amire képesek vagyunk.
"...Egy barátom kérte, beszélnék-e egy keresztyén rendezvényen a magam életéről, arról, hogyan talált rám Isten.
- Mit mondjak? - kérdeztem tanácstalanul, kissé riadtan.
- Beszélj a szabadulásodról - mosolygott rám bátorítón.- Az evangélizáció két nap múlva lesz. - tájékoztatott az idő rövidségéről.
Akkor összeállítom magam, akár a "nagyok". Írok. Rengeteget írok, ami éppen eszembe jut, hogy azután a felesleget kihúzzam. Jó. Most már jó. Később átolvasva, friss szemmel elszörnyedek: hogyan lehetek ilyen dagályos, ennyire mű. Ez egy ripacs öntálalása! Amiről szeretnék beszélni, Isten működő erejéről az életemben, épp az sikkad el. A lényeg.
Mély levegőt veszek s összegyűröm, amit eddig írtam.; tiszta lapot kezdek. Amit lekörmölök, szigorúan újraolvasom. Még csiszolni kell rajta. Kerülget a pánik, már szidom magam, hogy könnyelműen igent mondtam, jó lenne visszacsinálni az egészet, mert beteg vagyok, mert nem érek rá, mert máshova kell utaznom valami roppant fontos ügyben...
Megállok. Kavargó érzelmeim labirintusának legközepén. Legyek őszinte; félek. Mi lesz, ha kevés vagyok. Az vagyok. Mi lesz ha sután beszélek - ha beégek? Hogyan viselem a kudarcot? Az öngerjesztett vihar lassan elül bennem. Nesztelen csendes lépéseket hallok, valami békés szellő mozdul: mi van, mi történik, ha gyengének, erőtlennek bizonyulsz? Mikor, miben voltál erős, Miért győzni akarsz?
Tényleg, miért győzni akarok? - ötlik fel bennem visszhang gyanánt a kérdés. Úgy lesz, ahogy Te jónak látod. - sóhajtom fölfelé. Lehiggadva, figyelmesen körmölök, olvasok, törölök. A bevégzett munka örömével állok fel. Négy oldal, az kb. fél óra, húsz perc. Nem sok, nem kevés. Barátom újra hív, tudakolja, megyek-e, minden rendben? Megnyugtatom, nem lesz gond, egy másik barátomat is hívom.
Reggel aztán zötykölődünk a buszon, jókedvűen beszélgetve. Kellemes várakozás feszül bennem, kivel, kikkel ismerkedünk ma? Soha nem lehet tudni, kit irányít elénk - felénk a "Gazda"? Váratlanul pillantok egy másik sorban ülő fiú felé. Öltönyben van, olvas, látom, bibliát tart a kezében. Ez is ritka, hogy valaki így nyíltan olvassa, - tűnődöm el rajta.
Esik az eső, hideg van, pára fedi az ablakot. Az a fiú ujjával írni kezd az üvegre. Rajtakapom magam, amint már indiszkrét kíváncsisággal betűzöm a párába rótt írást: "Ne félj,
mert én veled vagyok" Megdöbbenek; a múlt harangjai szólalnak meg felettem, a fogam
összekoccan: én már egyszer kaptam, Tőle kaptam ezt az igeverset, egy kórházi ágyon, betegen és árván. Most itt is láthatom, éreznem szabad, hogy kísér. Átjár a jóleső meleg.
Újraolvasom a "beszédemet" - határozom el. Kinyitom a táskámat, hol a négy lap? Nem találom. Fokozódó idegességgel kutatok, de sehol sincs. Ez nem lehet igaz, - bosszankodom, - csak én lehetek ilyen ostoba, hogy otthon felejtem. Most mi lesz? - dörömböl bennem a kétségbeesés, és riadtan tapasztalom, hogy nem emlékszem rá, mit írtam. Felidézni sem tudom! Aggodalom fog el, majd legyintek: valahogy majd csak lesz...
Lassan gyűlnek az emberek. Kíváncsiak, ugyanakkor visszafogottak. Néhányan átmegyünk egy kisebb terembe, hogy imádkozzunk. Ki-ki fennhangon imádkozik. Én nem akarok. Valami gátol. Egyszer csak nem tudom hogyan, saját hangomat hallom: - Uram, adj nekünk nyitott szívet, hogy ne mi akarjunk szerepelni, hanem Téged mutathassunk meg az embereknek...Honnan jött ez, - tűnődöm aztán - hiszen máson járt az eszem. Ő súgott volna?
Elkezdődött az evangélizáció... Lopva körülnézek az egybegyűlteken, örömmel látom, fiatalok, idősebbek egyaránt vannak. A lelkész már beszél, jólesik hallani, élet van szavaiban. Nem bizonygat, nem teologizál. Gondolkodtat. Barátomra pillantok, aki lassan lehajtja fejét; szinte tapintható, ahogy kavarog benne ezer meg ezer érzés. Megüt engem is az idézett ige: Hol vagy? Elbújtam, mert féltem...
Csupa csomó vagyok, nyelni sem bírok; én következem. Mit mondjak? Hol kezdjem? Megnyílnak a fülek, a szívek? Jaj, ha kevésnek bizonyulok, úgy... Idegen a hangom, amint köszöntöm az embereket. Megbicsaklik a hangom. Fázom, hideg a templom. Beszélek arról, mi a rabság, mit éltem át az alkohol színtelen poklában, miként mászhattam ki a magam ásta gödörből, hogyan döbbentett rá Isten, nem ott vagyok, ahol élnem kéne...
Figyelem magam, s kétségbeesve csodálkozom. Ki beszél? A hang az én hangom, de ki adja a szavakat? Bennem zűrzavar van. Kívülállóként hallom, amint az újrakezdésről beszélek, arról, hogy most tanulom magam s a világot, az embereket, az Istent. Hogy csodálatos az élet, hogy megtaláltam a színeket...
Helyemre ülök, a barátom mellé. Órámra pillantok: negyedórát beszéltem. Nem is én, hiszen "csak úgy" jött belőlem. Valahonnan. Arra gondolok, nem véletlen, hogy annyi minden közbejött: "szép" beszédem otthon felejtése, az ablakra író fiú a buszon, az önkéntelenül kibuggyanó fohász: "ne mi akarjuk..."
Én akartam, vinni, szerepelni, adni... És kaptam, kaptam, kaptam számolatlanul..."
CZESLAV MILOSZ VENI CREATOR
Jöjj, Szentlélek Úristen...
Csupán csak ember vagyok, így hát látható jelre van szükségem,
hamar ráunok az absztrakció lépcsőfokait rakosgatni.
Nemegyszer kértem, Magad is tudod, hogy a templomi szobor
emelje föl kezét kedvemért egyszer egyetlenegyszer.
De megértem, hogy a jel csak emberi lehet.
Ébressz hát föl egy embert, bárhol a földön
(ne engem, mert azért tudom mi a tisztesség)
és engedd, hogy őt nézve Téged csodálhassalak.
Nemrég ott jártam, ahol tizenévesen Isten felé fordult az életem. Ott volt az ismerős ház, az erdő, a patak, a forrás, a pad és az asztal, a tábortűz helye, minden, ami szemmel látható. De ami láthatatlanul felbukkant s újra betöltött, az egész más világból való. Mennyivel többet érnek a hit által megélt, ajándékul nyert bizonyosságok, mint amit kezünk fog, szemünk lát.
Mennyi minden történt azóta, mi minden sodorhatott volna el, ha nincs ez a fundamentum, amit nyertem. Emberek által, akiket értem is ébresztett Isten. Engem ébreszthet másokért?
"Megáll az Isten erős fundámentoma, amelynek pecsétje ez: ismeri az Úr az övéit..."
Timóteus második levele 2 :19.
Ablonczy Ágnes
|
