|
Újszövetség - Lukács 7:1-10.
Egyik este telefonon beszélgettem valakivel. Elmondta nekem újabb nehéz napjait, heteit, kicsi gyerekének szívszorító kiszolgáltatottságát, kikutathatatlannak tűnő betegségének újabb orvosi kivizsgálását, maga tehetetlenségét... mind ami épp nehéz. Sóhaj volt bennem, részvét, úgy megszabadítanám mindettől, úgy segítenék rajta... Ha Isten úgy szereti, ahogy tudom, ahogy tapasztaltam, vajon miért nem könyörül rajta, rajtuk?
Azt hiszem, sokan, sokféleképpen találkoztunk már ilyenféle keserves nehéz helyzetekkel, a tehetetlenséggel, hogy segítenénk, de nem tudunk, hiábavalónak tűnik minden ima, értük folyamodó fohász, csak vergődünk hinni vágyó hitetlenségünkkel. A kapernaumi százados és szolgája története talán segít másképpen végiggondolni, másfelől nézni mindezt.
AMIKOR A NÉPNEK SZÓLÓ MINDEN BESZÉDÉT ELVÉGEZTE, BEMENT KAPERNAUMBA . EGY SZÁZADOS SZOLGÁJA, AKIT URA NAGYON KEDVELT, SÚLYOS BETEG VOLT, ÉS MÁR A VÉGÉT JÁRTA.
Amikor Izraelben jártunk, elmentünk Kapernaumba is. Ma már csak romok találhatók az egykor virágzó város helyén. Jézust mindig nagy tömeg kísérte, nagy tér kellett, hogy az egybegyűltekhez szólhasson. Bizonyára a zsinagóga is kicsi volt ehhez, meg nem is volt szombatnap. Talán a városon kívül emelkedő, Galileai tengerre néző egyik magaslaton szólt hozzájuk, s mikor hazaindultak, ő a városba ment, Péterékhez, ahol szállást kapott.
Nem derül ki, tudott-e a haldoklóról, nem ezért ment a városba. A szolga nem tud róla, nem is kér tőle semmit, ami történik, az nem kettejük között kezdődik. Ez az első, ami engem gondolkodni kényszerít. Történhet valami nélkülem is értem. Vagy másfelől kimondva: történhet hit által, a lépésemre ( közbenjárásomra) felelő Krisztus által, a másikért, nélküle. Alig felfogható olykor, mi mindenki kérésére felelhet, ami megtörténik, mikor hallgattatunk meg, kinek imádságára, hitére felel ami a másikat szabaddá teszi bajától, nyomorúságától.
AMIKOR A SZÁZADOS HALLOTTA JÉZUS HÍRÉT, ELKÜLDTE HOZZÁ A ZSIDÓK VÉNEIT, ÉS KÉRTE ŐKET, HOGY JÖJJÖN EL, ÉS GYÓGYÍTSA MEG A SZOLGÁJÁT. AZOK ODAMENTEK JÉZUSHOZ, ÉS IGEN KÉRTÉK ŐT: MÉLTÓ, HOGY EZT MEGTEDD NEKI, MERT SZERETI NÉPÜNKET, A ZSINAGÓGÁT IS Ő ÉPÍTETTE NEKÜNK.
Egy római százados. A gyűlölt elnyomó hatalom helyi katona képviselője, mégis úgy ajánlják őt a város akkori elöljárói, - vénjei Jézusnak, - méltó arra, hogy meghallgassa kérését. Miféle római százados? Szereti őket, zsinagógát épített nekik. Nyilván igen kevés ilyen római katonatiszt élt ott. Vajon erre, az emberi méltatásra felel? Vagy inkább meghatja, hogy egy százados, egyszerű szolgája életéért való aggódás miatt felkeresi a város elöljáróit, és tőlük kér segítséget, menjenek Jézushoz, szóljanak érte? Milyen kedves lehetett a százados szívének ez a szolga, megalázza magát, szívességet kér, többet tenne érte, mint ami tőle telik.
REMÉNYIK SÁNDOR SZÍVEK FÁJA
Egy fát festettél, szívek fáját,
Fát, amely szíveket terem.
Toborzó szívvel összehívtál
mindenkit, aki egy velem:
ifjat és aggot, férfiakat nőket,
Szelíd dombokat és havas tetőket.
És minden szív szerelme rám szakadt.
S én eget tartó... majd lerogytam
A boldogság mennybolt súlya alatt.
Vajon ezek a vének, elöljárók elmentek volna a szolgáért, a százados kérése nélkül? Nem hiszem. Azért mennek, mert méltónak tartják a századost, vagy netán azt is gondolhatjuk, tartoznak neki ezzel, érdekükben áll érte tenni valamit. De a szív szerinti megindultság, azért a haldokló szolgáért, a mennyboltsúly csak a százados szívében van. Térdre kényszeríti őket Jézus előtt, amiért mennek, vagy csupán szólni? Találkoznak Jézussal, vagy csupán kérésük, szavuk találkozik vele?
"Minden dologban a látszat, a kitüntetés döntő, Isten látogatásából egyedül Isten a fontos"
Pilinszky János - Szög és olaj
Értjük mit jelent ez a Pilinszky mondat? Mi valakik leszünk attól a magunk vagy másik szemében, hogy közbenjárunk érte, vagy semmivé a Mindenható, Teremtő Isten elé járulva?
"Mi is történik, amikor imádkozunk? Egy ellenmondásokkal teli, megtévesztően világos és megtévesztően sötét, megtévesztően indokolt, és megtévesztően indokolatlan világban egyszerűen visszatalálunk abba a bizalomba, mely ha úgy tetszik a teremtés szövete..."
"Bizonyosságra törekedni és elfogadni a bizonytalanságot. Kemény prés ez, mégis e szorításból született minden igaz ima... Az imádság kétszárnyú kapu. Az egyik szárnya fekete, a másik sötét. De az imádság mindkét szárnyát kitárja..."
Pilinszky János
Mi módon tárul ki egészen a szívünk az igazi imádságban, a találkozásban? A fölfogható és a fölfoghatatlan, a hihető és a hihetetlen, a bizonyosság és a bizonytalanság mind együtt. Rejtett az isteni akarat, valóságos a baj, a nyomorúság és a tehetetlenség, van-e igazi bizonyosság bennünk, - méltatlanságunk teljes súlya mellett - az isteni szeretetre nézve?
JÉZUS TEHÁT ELMENT VELÜK. MÁR NEM VOLT MESSZE A HÁZTÓL, AMIKOR A SZÁZADOS ELÉJE KÜLDTE BARÁTAIT EZZEL AZ ÜZENETTEL:URAM, NE FÁRADJ, NEM VAGYOK MÉLTÓ, HOGY HAJLÉKOMBA JÖJJ. EZÉRT MAGAMAT SEM TARTOTTAM MÉLTÓNAK ARRA, HOGY HOZZÁD MENJEK, HANEM CSAK EGY SZÓVAL MONDD...
A százados szeret, félt, szíve indul meg, akár látszik a történetben, akár nem. Úgy hiszem, ez a szeretet indítja Jézus Krisztust. És próbáljuk elképzelni, ahogy közeledik házához és nem kifut elé, nem ragadja meg kezét, nem kényszeríti fizikai megjelenésével, barátait küldi.
Az igazi imádságban Istennel találkozunk, akár teljesül kérésünk, akár nem. Nem lehet feltétele a találkozásnak a kérés teljesülése, és a ráfelelés (teljesülés) sem igazol találkozást.
Hisz itt is, a kapernaumi elöljárók, és a százados barátai, mind fizikailag találkoznak, a kérés teljesül, s mégsem róluk, nem az ő hitükről szól ami végül történik.
"Az imádság az Istenbe vetett bizalom helyreállításának eszköze. Bármit kérünk tehát, nem kérésünkben, nem is teljesülésében kell bizakodnunk, hanem egyedül Istenben. Ehhez tudnunk kell azonban, hogy Istentől egyedül kenyeret kérhetünk, de sose azt, hogy változtassa a köveket kenyerekké... A kenyér itt: jót jelent. Isten nem tud mást adni nekünk, mint kenyeret. Aki követ kér Istentől, az is csak kenyeret kaphat. Sok, - látszatra teljesületlenül maradt kérésünk nem ez az egyszerű magyarázata. Követ kérünk Istentől, s ő nem adhat nekünk csak kenyeret... Az az igazság, hogy szívünk túlontúl hozzászokott a rosszhoz, s akkor is, amikor a legfőbb jót kérjük, ezt a kérést is csak kerülő úton merészeljük megkockáztatni. Kenyeret kérünk, de a követ átváltoztatása árán..."
Pilinszky János
Szeretném ezt még érthetőbbre fordítani: mi azt akarjuk megváltoztatni, ami fáj, amit ezért rossznak érzünk, látunk, de csak Isten jelenlététől változhat szívünk-lelkünk állapota. Ő azt kéri, bízzunk szeretetében, hogy azt tehesse velünk, amit szeretete diktál - értünk. Az jó.
Nekünk irgalomra, szeretetre, reménységre van szükségünk, mert valami épp nehezíti az életünket. A betegség, a fájdalom megszüntetését, a hiány betöltését, a rossz jóra fordulásának jeleit kérjük, de éppen az isteni szeretet jelhez kötése, s ehhez való ragaszkodásunk akadályoz abban, hogy meglássuk Isten szeretetét. Mert nem biztos hogy épp abban, épp úgy jelenik meg, ami megjelenik, ahogy mi látni vágyjuk.
"Tévelygő szívünk legtöbb esetben egyszerre szeretné a tékozló fiú kétféle útját megjárni. Úgy elkódorogni hazulról, hogy az hazatérésnek tűnjék az Atya szemében. " Pilinszky János
Ha továbbra is magunk gondolatai szerint lépünk, (tékozlunk lehetőségeket) ha imádkozva csak szavunk indul Jézus Krisztus felé, - akár magunkért, akár másokért - és nem látjuk elveszettségünket, méltatlanságunkat, olyanok vagyunk, mint a vének, azok a kapernaumi elöljárók, akik méltányolva a másikat, annak kérését, szívességet tesznek, eszükbe se jut méltatlanságuk, nem találkozni, kérést teljesíteni indulnak...
REMÉNYIK SÁNDOR SZÉTHULLÓ VILÁGOD
Akiket itten hagytál,
Akiktől messze mentél,
Akik véredhez legközelebb álltak,
Akiket két kiterjesztett karod,
Két megfeszített szegény tenyered
Tartott össze, hogy szét ne hulljanak:
Egész kicsiny világod,
Amelyet Te tartottál össze
Embert meghaladó erővel,
Emberszerelmen túli szeretettel,
És emberfölötti szenvedéssel,
Amelyet Te tartottál össze,
A sorsnak vetve gyenge vállaid,
Amelyért Neked
Nem volt soha sok semmi áldozat,
És úgy tartottad fel a végzetét,
Mint gigásszá nőtt államférfiak
Összeroppanó birodalmakét:
Egész kicsiny világod
Hull, omlik, porlik, törik szerteszét,
Mióta lehanyatlott két karod,
És kisimult két szegény tenyered,
S kihúzták belőlük nagyszombaton
A világodat tartó szegeket.
Egy kicsit rám is bíztad őket,
A búcsúleveledben: "Szeresd őket!"
Én úgy szeretnék odaállni,
Világodat, kicsiny világodat
Megtartó fának, feszületnek állni.
De jaj, mi vagyok én?
S a láng, mely bennem ég -
Ha a tied,
A Te áldozatod sem volt elég?!
NEM VAGYOK MÉLTÓ, HOGY HAJLÉKOMBA JÖJJ. EZÉRT MAGAMAT SEM TARTOTTAM MÉLTÓNAK ARRA, HOGY HOZZÁD MENJEK, HANEM CSAK EGY SZÓVAL MONDD ÉS MEG KELL GYÓGYULNIA AZ ÉN SZOLGÁMNAK. MERT ÉN IS FELSŐBBSÉG ALÁ VETETT EMBER VAGYOK, NEKEM IS VANNAK ALÁRENDELT KATONÁIM, ÉS HA AZ EGYIKNEK AZT MONDOM: MENJ! ELMEGY; A MÁSIKNAK: JÖJJ! IDEJÖN.
A százados elengedi, hogy jelen legyen, hogy ő szóljon, ő könyörögjön... de mindenkit mozgósít azért, akit szeret, s mindenkit ahhoz küld, aki tehet valamit. Ha akar. Ki is fejezi, hogyan gondolja ezt. Ahogy ő parancsol beosztottjainak, tudja, úgy szólhat Jézus azért, akinek élete kedves neki. Katona, aki tudja, mi a csata, s mikor harc van, a parancs szent.
teljesíteni kell a csatát átlátó parancsnok szavát. Akármit mond. És ez a százados látszik, nem látszik, harcol valakiért, római voltával, rangjával, önmaga valakiségével, megélve méltatlanságát, harcol Krisztus könyörülő szeretetéért.
Mi fordítva szoktuk. Mint ezek a követségre vállalkozók. Útrakészek vagyunk, szóra-készek, de nem készek saját méltatlanságunkkal harcolni. Tudjuk ki az erőt adót, elé lépünk másokért, várjuk és elvárjuk a lépést, a csodát.
MIKOR PEDIG JÉZUS EZEKET HALLOTTA, ELCSODÁLKOZOTT RAJTA, ÉS HÁTRAFORDULVA EZT MONDTA AZ ŐT KÖVETŐ SOKASÁGNAK: MONDOM NEKTEK, ILYEN HITET MÉG IZRÁELBEN SEM TALÁLTAM!
Miért csodálkozik Jézus? Mi itt a csodálni való? Nem az, amit majd Jézus cselekszik, úgy, hogy oda se megy, be se megy a házba? Nem! Ami szerinte leginkább csodálni való az ember számára, az nem látszik! Ezért szóvá teszi, a követek, a barátok, a tömeg felé fordulva, hogy nyilvánvaló legyen, mi a legfontosabb, miből születik, ami születik.
Ez az ember, aki szó szerinti értelemben, láthatóan végig nincs jelen, csak üzenget, csak másokat kér, küld, ki se jön, példálódzik alattvalóihoz való viszonyával...
Vajon ha benne mozdultunk volna az eseményekben, mit gondoltunk volna róla? Szabad őszintén válaszolni. Olyan lehetetlenül viselkedik. Igen, szabad elvállalnunk, mi általában a szemmel láthatóból következtetünk arra, mi tölti, mi mozdítja a másikat. Észre se vesszük, min kéne csodálkoznunk.
Ez a százados hisz, és hitét lépi, (nem a láthatót, hanem a reménységet) újabb, meg újabb lépésben. Jézus érti. Az alázat, a bizalom. A történetben csupán szóban-üzenetben jelen levő, minden belső tiltakozással harcolni kész katona szeretetét, a szolgája iránt, a méltatlanságát érző-éreztető ember reá tekintő, egyszerű szavakba foglalt hitét, reménységét.
Mit gondolhattak a küldöttek? Erről, amit mond. Vajon szembesülnek saját gondolataikkal?
És mi, vajon azon csodálkozunk, amin csodálkoznunk kéne? Mit várunk, mit érzünk?
ÉS AMIKOR A KÜLDÖTTEK VISSZATÉRTEK A HÁZBA, A SZOLGÁT JÓ EGÉSZSÉBEN TALÁLTÁK.
Milyen különös, Itt már csak a küldöttekről esik szó, nem Jézusról, nem is a századosról. Nyilván kíváncsian tódult a házba, mind aki csak befért, látni azt, aki meggyógyult...
PILINSZKY JÁNOS NAPLÓRÉSZLET
Milyen nap is van ma? Úgy élek,
hogy össze-összezavarom
az idő menetrendjét.
"Latrokként - Simone Weil gyönyörű szavával
- tér és idő keresztjére
vagyunk mi verve emberek."
Elalélok, és a szálkák fölriasztanak.
Ilyenkor metsző élességgel látom a világot,
és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.
Milyen kegyelmes, irgalmas az Isten. "Szálkáival riaszt" minket, hogy életre ébreszthessen, érinthessen mennyboltsúllyal, épp mert szeret, minket és azokat, akikért hittel, bizalommal elé állhatnánk.
Ablonczy Ágnes
|
