|
Újszövetség - Lukács 7:11-23.
NEM SOKKAL EZUTÁN TÖRTÉNT, HOGY EGY NAIN NEVŰ VÁROSBA MENT, ÉS VELE MENTEK TANÍTVÁNYAI ÉS NAGY SOKASÁG. MIKOR PEDIG A VÁROS KAPUJÁHOZ KÖZELÍTETT, ÍME EGY HALOTTAT HOZTAK KI, EGY ÖZVEGYASSZONY ANYÁNAK EGYETLEN FIÁT, AKIT A VÁROSBÓL NAGY SOKASÁG KÍSÉRT.
Miután történt ez az eset? A naini özvegy egyetlen fiának feltámasztása? A kapernaumi százados haldokló szolgájának különös távgyógyítása után. Szabad észrevenni, hogy nincs más azonosság a történetben, mint Jézus Krisztus isteni erejének mozdulása egy esendő ember felé. Nem lehet behatárolni, meghatározni, azt mondani hogy így kell odamenni, vagy így kell kérni, és meggyógyulunk... Nincs semmiféle követendő szabály, bármikor használható, előkapható, bevált módszer, amitől ez az erő működni kezd…
Itt senki se kér, senki se visz üzenetet Jézusnak, talán nem is figyelnek rá, itt mindenki sír, együttérzőn gyászolják azt az ifjút, akit édesanyja éppen elveszített, s utolsó útjára kísér...
Talán mindnyájan olvastuk, ismerjük Mikszáth Kálmántól a Szent Péter esernyője című regényt. Ott van leírva egy különös feltámadási história. Mire emlékszünk belőle? Hogy meghalt valaki, aki fölé a temetésen odatartották azt az esernyőt, mely megóvta a zivatarban a plébános kicsiny húgát, míg ő bent a templomban segítségért fohászkodott. S hogy, hogy nem ezen a temetésen, - ahol a halott felesége kérésére koporsója felett azt a piros ernyőt kinyitották, - kikelt a megholt a koporsóból…
"Szép délután volt, és egy csöpp felhő se mutatkozék az égbolton, a fiatal tisztelendő mégis kinyitá az ernyőt a koporsónál, s az alatt menve kísérte a beszentelt koporsót a temetőbe... Négyen vitték vállukon a szentmihálylovat, melyen a koporsó nyugodott. Isten akarata úgy rendelé, hogy a kovácsműhely környékén az egyik megbotlott egy kőbe és elesett, mire megijedt az utána ballagó…megrázkódott, elveszté lélekjelenlétét, a szentmihálylova félrebillent, és a koporsó lezuhant a kövekre. Nagyot reccsent, meghasadott, összetört, megvillant egy percre a slingelt szemfödő, majd később látható lett a halott is, aki a nagy rázkódás következtében felocsudván a tetszhalálból, mély lélegzetet véve megmozdult és felsóhajtott: - Istenem, hol vagyok? Lőn nagy ámulás, bámulás, népek csodálkozása… Aztán elbeszélik az esernyő csodálatos erejét, hogy a holt ember felkelt, amint megpillantotta…"
Miképp került oda az a piros esernyő? Miért könyörgött a papnak, s fizetett volna bármit a megboldogult felesége, hogy ott legyen a koporsó fölött? Tudjuk a választ? Egyértelmű, hogy a piros ernyő senkit se elevenít, senkit se támasztott fel? Mi miből következik? A történet szereplői alig ocsúdtak a plébános kishúgának csodás megmeneküléséből, - amiben volt is némi szerepe az ernyőnek - akkor történik valami a falubéli temetőben, ahol ott van az ernyő is, de hát nem ezért… Mégis, divat lett abban a faluban, vinni azt az ernyőt minden temetésre, bár egy halott sem támadt fel később. Ugye eszükbe se jut a falubelieknek magát a megbotlást eljátszani? Miért az ernyőben akartak hinni?
Egészen emberi, hogy összefüggést vélnek felfedezni az ernyő és a megelevenedő ember között, magyarázatot a csodára, valamit, ami megfogható. Nézhetjük, vizsgálhatjuk mi is így a gyógyulástörténeteket? Hogy ma is számunkra is érvényes legyen? Hogyan kérjem, hogy mondjam Istennek, mit tegyek, hogyan lépjek…hogy meghallgasson, hogy csoda történjen?
S vajon miért idézem most a naini ifjú feltámasztásának története mellé a Mikszáth Kálmán által írt történetet? Sokféleképp lehet egy-egy különös eseményt átélni, felidézni, továbbadni.
Ugye ez is, ahogy én szólok egy-egy bibliai részről, az sem ugyanaz, mint ahogy másoktól hallottuk? S az se mindegy, miután történt. Mivel is volt tele Jézus, s a körülötte levők szíve.
ÍME EGY HALOTTAT HOZTAK KI, EGY ÖZVEGYASSZONY ANYÁNAK EGYETLEN FIÁT, AKIT A VÁROSBÓL NAGY SOKASÁG KÍSÉRT. ÉS MIKOR LÁTTA ŐT AZ ÚR, MEGESETT A SZÍVE RAJTA, ÉS ÍGY SZÓLT: NE SÍRJ…
Ment a város felé, és közben látta, és megesett a szíve rajta. Úgy fordítják másképpen ezt a kifejezést, hogy megfordult benne az ő szíve. Számára nem a beteg és a betegség gyógyíthatósága a kérdés, vagy az, hogy megholt-e, aki tehetetlenül, dermedt szívvel fekszik. A szíve mozdul, mert megindítja amit lát, érez, átél a szenvedővel. Tud-e így mások felé nyitni, feléjük fordulni a szívünk? Hogy érintődik, s nem tud nem odafordulni. Amikor jelen vagyunk
abban, amibe épp kerültünk. Szívünkkel-lelkünkkel, szánkkal, kezünkkel, lábunkkal…
REMÉNYIK SÁNDOR MÁS FELÉ FORDULT ARCCAL
Zizeg a nád a végtelennek partján,
A Szépség lelke bujdosik a sásban,
Magamban nem vágyom ma felidézni,
Azért tudom ma megtalálni másban.
Ma nem vagyok üllő, sem kalapács,
Sem alkotásra ajzott akarás,
Semmi - csupán egy nagy odaadás.
Ma kifelé néz befordult szemem,
Ma megfoghatja bárki a kezem,
Morajló lelkem: boldog hallgatás.
Ma jöjjön könyv, lélek, akármi - más,
Ma - ma egészen ráfigyelhetek,
Mert halkan, halkan sóhajtoz a sás.
ÉS ODALÉPVE MEGÉRINTETTE A KOPORSÓT, A HALOTT VIVŐK PEDIG MEGÁLLOTTAK. ÉS SZÓLT: IFJÚ, MONDOM NEKED, KELJ FEL! EKKOR A HALOTT FELÜLT ÉS BESZÉLNI KEZDETT. ÉS ÁTADTA ŐT AZ ANYJÁNAK.
És semmivé lesz minden akadály az ő embert eleveníteni, megtartani kész erejétől. Hisz ezért jött, ez a küldetése, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett… Ura testnek és léleknek, minden emberi nyomorúságnak, ura minden betegségnek és ura a halálnak is.
Bár felfognánk valamit abból, mit ér az ő szívének irgalmas felénk indultsága, készsége ebben az egyre kilátástalanabb, önmaga sötétségébe vesző emberi világban!
REMÉNYIK SÁNDOR MINT A FOLYÓ
Mint a folyó, a lélek is olyan:
A szennyes városon míg áthalad,
Annyi bús utca-lámpát tükröz,
Hogy nem tükrözhet égi lángokat.
De ha egyszer a városból kiért,
S útját a szabad puszták felé vette:
Csak a csillagok fénylenek felette.
ÉS MINDNYÁJUKAT FÉLELEM FOGTA EL, ÉS DICSŐÍTETTÉK AZ ISTENT: NAGY PRÓFÉTA TÁMADT KÖZÜLÜNK; ÉS: AZ ISTEN MEGLÁTOGATTA AZ Ő NÉPÉT. ÉS ELTERJEDT FELŐLE EZ A HÍR EGÉSZ JÚDEÁBAN ÉS A KÖRNYÉKÉN MINDENÜTT.
Mert félelmetes, mikor egyszer csak jelen lesz az erő, mely nyilvánvalóan haladja meg az emberit. Mert hisz gyógyítani olykor még az embernek is sikerül, de halottat feltámasztani, ez mindenki szemében több, mint amire az ember képes. A jelen levőknek szembesülni kellett az embert meghaladóval, az emberfelettivel, az isteni hatalommal és jelenléttel.
Persze egyszerre lehetett félelmetes és csodálatos. Először szorongva dermedhetett ember mivoltuk, aztán meg - ráébredve a hihetetlen valóra, a csodára, - dicsőítették érte az Istent, s nyilván amerre mentek, ahova érkeztek, vitték a hírt, beszéltek róla és csodatetteiről.
JÁNOSNAK MINDEZEKET HÍRÜL VITTÉK TANÍTVÁNYAI. EKKOR JÁNOS MAGÁHOZ HÍVTA KÉT TANÍTVÁNYÁT, ÉS ELKÜLDTE ŐKET AZ ÚRHOZ, EZZEL AZ ÜZENETTEL:
TE VAGY AZ ELJÖVENDŐ, VAGY PEDIG MÁST VÁRJUNK?
Vajon mit s hogyan hallhatott felőle Keresztelő János? Ő, az útkészítő, aki hitt küldetésében?
Ijesztő vagy hihetetlen volt amit hallott másoktól? Vajon akkor már a börtönben volt, és tán szorongó emberszíve újabb bizonyosságra, megerősítésre vágyott?
Mi ébredhetett Jánosban, hogy azt üzeni, vajon te vagy az Eljövendő, vagy mást várjunk? Hát nem tudta, hát hiába találkozott vele, amikor megkeresztelte és a kijelentést hallotta?
Nem így vész el a mi tudásunk is? Keresztelő János is ember volt. A legkülönbek egyike, de ember, aki Istentől nyer újra meg újra reménységet, bizonyosságot. Mint mi. Hit által.
REMÉNYIK SÁNDOR VIGASZTALÁSUL
Vigasztalásul oly semmi vagyok -
Vigasztalásul oly parányi vagy -
Vigasztalni sem bírjuk egymást,
Ha nem segít
Valaki Nagy??
Ha Ő nincs benne: üres a szavam,
Ha Ő nincs benne: sekély a szavad.
Testvér-könnyem hiába gördül -
Testvér könnyed hiába gördül -
Csak langyos víz -
Nem áldó zuhatag.
De néha Ő, az örök Több, a Más, a Nagy
Némaságunkban beszédessé tesz,
Megáldja ki nem mondott szavainkat,
S velünk a mély vizekre kievez.
Erőtlen kicsi jóakaratunk
Általa mély vigasztalássá lesz.
Megszenteli könnyítő könnyeinket,
S valóságos erővel segítő
Testvérekül rendel egymásnak minket.
Oly reménytelen volna állani
Nélküle egymás mellett…
Ó, milyen jó,
Hogy nem trónol a magasságos egekben,
De szívtől-szívig jár,
Bánattól bánatig -
És lába nyomán vidul a határ.
ÉPPEN ABBAN AZ ÓRÁBAN SOK EMBERT GYÓGYÍTOTT MEG BETEGSÉGBŐL, CSAPÁSOKBÓL, GONOSZ LELKEKTŐL, ÉS SOK VAKNAK ADTA VISSZA A SZEMEVILÁGÁT. ÉS JÉZUS ÍGY FELELT NEKIK: MENJETEK EL, ADJÁTOK HÍRÜL JÁNOSNAK, AMIKET LÁTTATOK ÉS HALLOTTATOK…
Miféle szívvel lehetett ezt a kérdést fogadni Jézus Krisztusnak? Te vagy aki Eljövendő?… Milyen jó, hogy ő érti Keresztelő Jánost, azt is, hogy megrendítették a vele történtek. Nem kioktat, nem bizonykodik, nem, azt üzeni, mondják el neki mindazt, amit látnak és hallanak!
A VAKOK LÁTNAK, SÁNTÁK JÁRNAK, POKLOSOK MEGTISZTULNAK, SIKETEK HALLANAK, HALOTTAK FELTÁMADNAK ÉS A SZEGÉNYEKNEK AZ EVANGÉLIUM PRÉDIKÁLTATIK, ÉS BOLDOG AZ, AKI NEM BOTRÁNKOZIK MEG BENNEM!
Nem a csodákat mondatja mint bizonyítékot, hanem együtt sorolódnak csodái azzal, amiért jött, amire küldetett: az evangélium prédikálásával. Nem a valakiknek, nem a tehetőseknek, nem a rangosoknak, hanem a szegényeknek hirdeti, - épp ez beszél Istentől küldött voltáról.
Mert csodatévők mindig voltak, mert különös erővel, képességekkel mások is bírnak, de a maguk dicsőségéért, maguk előnyeiért, gazdagokért, gazdagságért önérdekből használják.
Itt a csodák csupán kísérői, velejárói Krisztus evangéliumhirdető isteni erejének. Jó annak, akinek elég ennyi bizonyosság, aki nem botránkozik: nem kérdőjelez, nem kételkedik, hanem hisz, mer látni, mer remélni, mer bizonyosságra ébredni és bizonyosságot ébreszteni.
Én vagyok a világ világossága (János 8:12.) - Ti vagytok a világ világossága (Máté 5:14.)
REMÉNYIK SÁNDOR LÁMPAGYÚJTOGATÓ
Egyszer volt, rég volt. Azt kérdezték tőlem:
"Mi leszel kisfiam, ha nagy leszel?"
"Lámpagyújtogató" - feleltem én.
A gyermek együgyű feleletén
Nevettek akkor szülők, ismerősök.
Miért volt, miért nem volt, én azt nem tudom.
Nekem a csendes ember imponált,
Ki ballagott a bús utcák során,
S amerre ment,
Világosság támadt nyomdokán.
Csak felgyújtott egy lángvégű botot, -
Egy lobbanás - s az ember főlehajtva
Az esti csendben tovább baktatott.
Csak ment tovább a sötétség fele.
Ámde mögötte diadallal égtek
A lámpák, miket meggyújtott keze.
Egyszer volt, rég volt, hogy kérdezték tőlem:
"Mi leszel kisfiam, ha nagy leszel?"
Azóta sokat vívtam, verekedtem,
Azóta sűrűbb lett az éjszaka.
És végül - lámpagyújtogató lettem.
Ablonczy Ágnes
|
