János kérdez, Jézus felel. János börtönben van, szorongatott helyzetben, érzi ember voltának elveszíthetőségének minden kínját. Tudja ő csupán útkészítő, Jézushoz fordul, szüksége van megerősítésre, hogy útkészítő élete célt ért, az jár már rajta akiért ő küldetett.

Különös helyzet, az útkészítő üzen Jézusnak, ő pedig felel neki, ott a tömeg szemeláttára, füle hallatára mondja, amit láthatnak, hallhatnak: a csodálatos gyógyulásokat, az evangélium hirdetését. Nyilván sokan voltak, akik megkeresték Jánost is, őt is. Lehet közte és János között látható, hallható, kimondható különbség? Mit hordoznak, mire küldettek? Vajon ki lehet az ő számukra János, az embertől született és Jézus a Krisztus? Van rá szemük és fülük?

És mi? Tudunk különbséget tenni emberi és isteni között, útkészítő és beteljesítő között? Ember szava, Isten szava, ember akarata, Isten akarata között? Embert látunk? Istent hallunk? Érezzük a különbséget az emberi és Lélek általi igehirdetés között? A Krisztusban összetartozók minden felekezet fölötti egysége, s az emberi szervezésű egyházi szervezet, keret (népegyházak) célkitűzései, működése és tartalma között? Ki tiltakozik a kettő megkülönböztetése ellen? Mi tesz minket süketté és vakká? Mi tehet látóvá, hallóvá?

Arra gondoltam, ha Budapestre utazom, elmegyek a barátnőmhöz, aki nagybeteg. Talán örül, elfogadja látogatásomat a számára oly nehéz kezelések közepette. Levelet írtam neki, megyek, mennék hozzá, üzenjen, ha mehetek. Nem igen szoktam mobiltelefonommal foglalkozni, de most állandón azt lestem, (itthon és Pesten is) jött-e üzenet? Nem jött. Azóta se.

Keservesen fáj érte a szívem. Bár jól tudom, nem velem kellene találkoznia. Nálam többel... Még többször kérem őt Isten kezébe, minden szegényt, elesettet magához ölelő karjába.

Hazaérkezve Pestről, várt a számítógépben egy levél. Egy régi táboros, aki tudta, hogy fent leszek, színházba megyek, látni akart, beszélni velem, nem szólt, nem üzent, de ott volt egy csokor búzavirággal. Ám hiába, rövid volt az előadás, fél tízkor mi már nem voltunk ott. Nem találkozhatott velem. De leírta mind ami mostanában keserves nehéz.

Tegnap reggel jutott eszembe, hogy 17-e van... felhívtam a Tháliát, és útmutatásuk alapján odamentem fél tízre egy csokor búzavirággal. Hát, akkor már senkit sem találtam ott. Majdnem két hete írtam azt a levelet, amit most beillesztek ide. Nem vagyok még kész, nagyon nem. Apró lépésekben araszolok... hogy csigalassúsággal eljussak valameddig..:))

Köszönöm, hogy a múltkor olyan gyorsan válaszoltál a levelemre, és örültél, biztattál...
Ma pedig én ültem le magam mellé, hallgattam, és sírtam. A könnyeim már a metrón is csorogni kezdtek, királylányosan kiöltözve, ballagásról hazafelé jövet. Megint éreztem azt az űrt, a végtelen magamra maradottságot, magányt a szó legteljesebb értelmében, ami kamaszkoromtól annyira kínzott, és már régen nem jelentkezett.
Honnan van? Miért? Ugye, értesz egy kicsit? Mert ma azt éreztem, sok ismerős között, hogy nincs kihez szólnom. Hogy néhány pillanattól eltekintve egész életemben egyedül voltam, és úgy tűnik, ki sem tudok lépni...
A kollegáim között én vagyok a szellemes, társasági, közösségépítő ember, szeretnek, de ha néhanapján megérzik rajtam ezt a valamit, csendben húzódnak arrébb. Azt mondják, kézzel meg tudnák mutatni azt a határvonalat, amit magam köré húztam...egyedül maradtam. És nagyon nehéz... Merre induljak? Köszönöm, ha végiggondolod velem, ha válaszolsz...

Az egyik nem akart, a másik akart, de nem sikerült találkozni velem. Mindkettőt Istent keresi, mindkettőnek lehetek talán Krisztushoz vezető útkészítője, embere, érte fohászkodó társa, de megváltója nem! Eléggé tudjuk a különbséget? Mit látunk, mit keresünk mi a másikban?
Ez a kislány úgy jött egykor a táborunkba, hogy előbb olvasta a könyvemet, megérezte benne a nálam többet, aztán jött, és csalódott. Nem azt találta. Csak engem, azaz minket...

MIUTÁN JÁNOS KÖVETEI ELMENTEK, JÁNOSRÓL KEZDETT BESZÉLNI A SOKASÁGNAK: MIT LÁTNI MENTETEK A PUSZTÁBA? SZÉLINGATTA NÁDSZÁLAT? HÁT MIÉRT MENTETEK KI? PUHA RUHÁKBA ÖLTÖZÖTT EMBERT LÁTNI? ÍME AKIK POMPÁS ÖLTÖZETBEN JÁRNAK, ÉS BŐSÉGBEN ÉLNEK, A KIRÁLYOK PALOTÁIBAN LAKNAK. DE HÁT MIÉRT MENTETEK KI? PRÓFÉTÁT LÁTNI?

Számít, hogy miért mentek Jánost hallgatni? Azért mentek - kérdezi Jézus - hogy szélingatta nádszálat lássatok? Ki tudja mit ért ezen? Hogy egy ágrólszadtat mentek látni, egy pusztai böjtölőt, szent embert? Vagy hogy egy új irányzat (új szekta, új tan...) szószólóját, új oldalról támadt vallási áramlat közvetítőjét lássák, hallják? És ha ilyen prófétát látni mentek, mit érthettek megtérésre indító szavaiból? Számított, mit vártak, mivel volt tele a szívük?

BIZONY MONDOM NÉKTEK: PRÓFÉTÁNÁL IS NAGYOBBAT. Ő AZ, AKI FELŐL MEG VAN ÍRVA: ÍMÉ ÉN ELKÜLDÖM KÖVETEMET A TE ORCÁD ELŐTT, AKI ELKÉSZÍTI ELŐTTED A TE ÚTADAT. (Malakiás 3:1.) MERT BIZONY MONDOM, ASSZONYTÓL SZÜLETETTEK KÖZÖTT SENKI SEM NAGYOBB JÁNOSNÁL, DE AKI LEGKISEBB AZ ISTEN ORSZÁGÁBAN, NAGYOBB, MINT Ő.

Kik a próféták? A látók, akik Istent látják, a hallók, akik Isten üzenetét közvetítik. Ők, akiket nem rettent más, mint Isten haragja, ha nem mondják a nekik kijelentett igét. János ezek között különös helyet, szerepet kap, ő az utolsó isteni hírmondó, aki így lett nagyobb, azok közt, akik a törvénnyel igaz módon mérték magukat, és aki többet mondhatott, mint elődei, mert útkészítő, aki a beteljesülést hirdetheti, nyomában jön a Messiás.

Ma is vannak látók, bűneiket látni merők, Krisztus által megváltottak, akiket Isten Lelke megragadhat, és útkészítővé lehetnek, akikre ráfelelhet a megváltást beteljesítő Szentlélek.

Azért autóztunk Pestre, hogy megnézzük Visky András Júlia című darabját. Rég készültem erre a színházi előadásra. Hogyan is? Először csak hallottam Visky Andrásról, kíváncsi lettem rá, aztán Nagyváradon találkoztam családjával és vele, aztán hazajőve rögtön megrendeltem a könyvét, elolvastam, utána megszereztem édesanyja bizonyságtételszerű vallomását, arról az életszakaszról, amit a szerző róla írt, aztán a darabban oly keservesen hiányolt édesapa, ill. férj akkori évekről szóló beszámolóját s legvégül most láttam színházban előadva a darabot. Mit látni mentem? Kitől mit vártam? Kit-mit találtam?

Lehet, hogy más lett volna ez az élmény, ha sosem hallok róla, vagy ha nem ismerem meg közben a szerzőt, és más akkor, ha nem olvasom el még előtte ezt az egyszemélyes drámát, és megint más, ha nem találkoztam volna szüleivel, és nem olvasom el az általuk írt személyes vallomásokat?

Igaza van Esterházy Péternek, aki így írja a kötet előszavában: feledkezzünk el a szülőkről, a színésznőről, a történelemről, figyeljünk a szavakra, a költőre? Meg kell vallanom, hogy igazat kellett neki adnom, mert nem lett több a személyes találkozás után olvasott darab ettől a színházi előadástól, a kiváló színésznőtől, nem lett több attól, hogy tudom az édesanya vallomásából, mi hogyan történt a valóságban...

Bele tudta-e tenni a szerző a darabba, a szavakba, azt a különös drámát, amit családjuk megélt? Igen, ott mozdul a szavakból-mondandóból ihletetten formált szövegben a lelketlen hatalomnak, zsarnokságnak kiszolgáltatott ember minden valódi jaja, vágyakozása és kétségbeesése, istenkeresése és hitetlensége, odaadása és veszniakarása... és nem csak az édesanyjáé, az övé is, hitelesszépen szól ember és ember kapcsolatáról, istenkeresésről, istentalálásról. Hadd idézzem, ahogy a bennünket bántókra nézve Júlia, a férje szavát idézi:

ÉS MIKOR EZT HALLOTTA AZ EGÉSZ NÉP, ÉS A VÁMSZEDŐK, IGAZAT ADTAK ISTENNEK ÉS MEGKERESZTELKEDTEK A JÁNOS KERESZTSÉGÉVEL. A FARIZEUSOK PEDIG ÉS A TÖRVÉNYTUDÓK ELVETETTÉK ISTEN RÁJUK VONATKOZÓ AKARATÁT, ÉS NEM KERESZTELKEDTEK MEG ÁLTALA.

Milyen különös ráfelelés-meghatározás: igazat adni Istennek... Ki tud igazat adni neki, s az ő szószólójának, Keresztelő Jánosnak? Miért képtelenek rá a farizeusok? Mi akadályozza őket?
Amit tudnak, de nem éreznek. Az ilyenek beszélnek arról, hogy a szeretet, az istenszerelem nem érzelem. Mert ők teszik, amire képesek, de nem érzik, csak tudják, a szeretet lépéseit. Nem készek a szeretetre, csak az elvárható, bizonyító lépésekre, s közben vész el a látásuk, az alázatuk, a békességük, a lépés-lehetőségük, mind, ami ajándékká lehetne a Lélek által.

Ma is ezért éreznek gyűlöletet a neveltetés által szokásba keményedett szívű, templomos-vallásos emberek azok iránt, akik többre készek, többre vágyakoznak, akikben ott a Lélek ereje, akiket ezért többel áldhat az Isten...

KIHEZ HASONLÍTSAM AZÉRT E NEMZEDÉK EMBEREIT? KIHEZ HASONLÓ? HASONLÓ
A PIACON ÜLŐ GYERMEKEKHEZ, AKIK EGYMÁSHOZ ÍGY KIÁLTOZNAK: FUVOLÁZTUNK NÉKTEK, DE NEM TÁNCOLTATOK; GYÁSZÉNEKET ÉNEKELTÜNK ÉS NEM SÍRTATOK...

A kelletlen gyerekek. Milyenek? Akiknek ez se jó, meg az se jó, így se jó, meg úgy se jó? A piacon egymásra felelő, egymásnak szegülő gyerekcsapatok, akik csak alkudoznak egymással, de sem egyezni, sem együttműködni nem akarnak? Ezekhez hasonlítja a farizeusokat Jézus...

Sok éve történt, - négy-öt év körüli kisfiunkért - átjött a szomszédból keresztanyja. Hívta, jöjjön vele. Fiunknak éppen nem volt kedve, kérette magát, s tovább foglalkozott azzal, amit elkezdett. Ekkor keresztanyja a húgához fordult: - Eljössz velem? Az boldogan bólintott, nyújtotta a kezét, és már mentek is. Amikor felfogta csepp fiam, hogy mi történt, hogy az ő keresztanyja itt hagyta, és a húgát vitte el, félelmetes indulattal kapta fel a fából készült kisszéket, amin ült, rázta, s közben sértett-dühösen kiáltotta: „- Összetöröm, összetöröm!"... Mi sértette? Jogos volt dühe?

MERT ELJÖTT KERESZTELŐ JÁNOS, KENYERET SEM ESZIK, BORT SEM ISZIK, ÉS EZT MONDJÁTOK: ÖRDÖG VAN BENNE. ELJÖTT AZ EMBER FIA, AKI ESZIK ÉS ISZIK, ÉS AZT MONDJÁTOK: ÍME FALÁNK ÉS BORISSZA EMBER, VÁMSZEDŐK ÉS BŰNÖSÖK BARÁTJA. ÉS AZ ISTENI BÖLCSESSÉGET MINDEN GYERMEK IGAZOLTA.

A zsidó nép vezetői, az írástudók és farizeusok ragaszkodtak jogaikhoz. Ők azok, akik a választott néphez tartoznak, ők akik jól tudják a törvényt, szószólóknak, élenjáróknak tudják magukat, éppen ezért, - úgy hiszik - nekik tulajdonképpen jár Isten szeretete, áldása. Az istenszerelem istentudássá lett, az igazi alázatból gőg, és az isteni ajándékot érdem szerintinek gondolják.
Ami nekik van, ami őket igaznak igazolja, az a jó,. Ami nekik nincs, ami nekik nem kell, ami több, mint ami számukra működik, az zavaró, az ördögi. Nem kell nekik se János, se Jézus.

És ma? hányan vannak, akik választott felekezetükben, szokásaikban, azok szószólóiban, hisznek, s nem veszik észre, vagy nem is akarják észrevenni, hogy elvész a legfontosabb, nincs igazi szembesülés, csak önigazolás; nincs valódi bűnbánat, csak a feloldozás szertartása; nem születik (mitől is?) alázat, csak a teljesítés gőgje; nincs megtérés, csak mások kioktatása; nincs bűnbánat, bűnvallás készsége, nincs szabadulás (miből is?); nincs túlcsorduló hála, öröm, szeretet, (hogyan is lenne?) csak szó, sok-sok üres-kemény szó a magukat útkészítőnek igazolt, beteljesítőnek mondott, és őket vakon elfogadó emberek színjátéka.
Jaj ha embertől várjuk az isteni elevenítést, Istentől meg csupán az emberi részt.

Jézus Krisztus bizonyságtétele Keresztelő Jánosról, és kettejük élete, feladata közti különbség kérdése azért fontos, mert akkor is, ma is könnyű eltévedni az önmagukat igaznak igazolóknak, akik mástól is csak igazolást várnak: emberi szinten, emberi eszközzel szeretnék elérni az isteni ráfelelést. Nem érhetik el. Szívük mélyén talán pontosan érzik, ezért ébred bennük rögtön tiltakozás, ha valaki az emberinél többet remél, avagy többet kap Istentől.

Isten az, aki beteljesít, Krisztus halála által nyílt út, de ahol nincs bűnbánat, ott nincs ítélet elengedése, ott nem születhet út a Megváltó számára, aki helyettünk vállalta a büntetést.
Ha továbbra is görcsösen ragaszkodunk megfelelésünk látszatához, vakká, süketté leszünk éppen arra, ami életünket megtarthatná, beteljesíthetné... Merünk igazat adni Istennek?

Ablonczy Ágnes