|
Újszövetség - Lukács 7:36-50.
Egy író-olvasó találkozót szervezek. Nem magamért, az irodalmi körünkért. Egy közeli írótá-bor résztvevői jönnek Bajára. Nem engem kerestek, de az általam vezetett kört szeretnék mozdítani meghallgatásra, bemutatkozásra. A vendégül látás attól rossz ízű, hogy egyszer már volt ilyen, mégpedig úgy, hogy ránk egyáltalán nem voltak kíváncsiak. Mindvégig róluk volt szó, műveikről életükről, tervekről, álmaikról... Találkozás volt? Kell ez újra nekünk? Hogyan legyen más? Számít mit tervezek, várok, és az amit ők várnak, amire ők készülnek?
AZ EGYIK FARIZEUS PEDIG EBÉDRE HÍVTA ŐT...
Így is fogalmazhatnék, hogy egy köztiszteletnek örvendő, a törvény előírásait mindenekfelett tiszteletben tartó, vagyonnal bíró ember, meghív ebédre egy népszerű vándor prédikátort. Megtisztelte e meghívásával a sok botránkozást ébresztő, a csodatévő erővel bíró, nagy tömegeket magához vonzó, ám nincstelen mestert. Jézus pedig elfogadta ezt a meghívást.
Vajon miért hívták? Egyszerűen csak kíváncsi volt rá, s megengedhette magának, hogy ebédmeghívást küldjön, s bemutassa őt barátainak? Ez sem akármilyen lépés, hisz emlékezzünk rá, Nikodémus csak éjjel merte felkeresni. Mit vár ez a farizeus? Tán valami csodát, vagy afféle kivagyiság, hogy lámlám, nem törődik azokkal, akik ellene vannak?
BEMENT AZÉRT A FARIZEUS HÁZÁBA ÉS ASZTALHOZ TELEPEDETT. ÉS ÍME VOLT ABBAN A VÁROSBAN EGY BŰNÖS ASSZONY. ÉS MEGTUDTA, HOGY Ő A FARIZEUS HÁZÁBAN ASZTALHOZ TELEPEDETT, HOZOTT EGY ALABÁSTROM SZELENCE KENETET, SÍRVA MEGÁLLOTT HÁTUL AZ Ő LÁBÁNÁL, KÖNNYEIVEL KEZDTE ÖNTÖZNI A LÁBÁT, A HAJÁVAL TÖRÖLGETTE, S MINDEGYRE CSÓKOLGATTA, MIUTÁN MEGKENTE DRÁGA KENETTEL.
A történet két főszereplőjén kívül ott vannak a meghívottak, nyilván a farizeus rokonsága, asztaltársasága, és érkezik hívatlan vendég is, a mindenki által bűnösnek ismert asszony.
Más érzés rendszeres látogatóként érkezni, más egyszeri meghívottnak lenni, megint más váratlanul, hívatlanul jönni, pláne mindenki által tudottan, bűnnel bélyegzettként.
Szabad úgy figyelni a történetet, hogy belehelyezzük magunkat valakinek szerepébe, hisz olyan helyzet ez, mely valamiképpen jellemző helyzeteinkre, életvitelünkre, viselkedésünkre.
Hogy jobban értsük a történetet és a benne levők szavainak, ráfeleléseinek súlyát, idéznék néhány mondatot a bibliai lexikonból a parázna, bűnös asszonyok felőli törvénykezésről:
"Az Ószövetségben a házasságot nem tekintették sem vallási, sem társadalmi szempontból intézménynek, de a hagyományok és a törvény is védte, s botránynak minősült, erkölcstelenségnek minden házasságtörés. A férfiak esetében csak a más feleségével vagy egy eljegyzett nővel való érintkezés számított házasságtörésnek, de ha egyedülálló nővel, vagy rabszolganővel került kapcsolatba, azt nem tekintették annak. A házasságtörőket megkövezték, a férfit éppúgy, mint a férjes asszonyt, de azt az asszonyt is, akit városon belül erőszakolt meg egy férfi, ( nem kiáltott segítségért) Azt akit ellenben városon kívül, a határban erőszakoltak meg, nem tekintették bűnösnek..."
Mennyivel kiszolgáltatottabbak, esendőbbek voltak a nők, az asszonyok. Hisz a férfiak következmény nélkül járhattak rossz nőkhöz, de a "rossz nőt" megbélyegezték. És tisztátalannak tartották, megvetették, és lelket fertőzőnek érezték a mások előtti, vele való nyílt érintkezést.
Mindebből kiderül, hogy Jézus vendéglátóinak törvény szerinti joguk volt tisztátalannak tartani, elzavarni az erkölcstelen életű asszonyt. (Az nem derül ki, ők jártak-e másutt, vagy nála.)
Hogy kerül ide ez a címkézetten bűnös asszony? Hogy is mer belépni a farizeus házába?
Mennyire utálhatta saját nyomorult, bűnnel bélyegzett életét, mindazt, amit eddig élt. Tudja a végtelen megvetést, mégis jön. Tudja a törvényt, mégis jön. Nem bír így tovább élni. Mert hallja a hírt az irgalmas Mesterről, és jön. Ő lett egyetlen reménye. Mi lehet a szívében? Sírva érkezik. Tudja ki az, aki ismeri a törvényt, de nem zavarja el. Jézus mögé lép. Könnyeivel öntözi a lábát, hajával törli, drága kenettel keni meg... Miféle nyílt, kétségbeesetten kitárulkozó szeretet, alázat, ami ide hozza, ide kényszeríti, fényes nappal, mindenki szemeláttára?
REMÉNYIK SÁNDOR
MAGÁNOS ÖRÖM
Mondod: a bánatod magános,
Az örömöd, még magánosabb,
Sötétség vagy, ha éjszakba jársz,
De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
És minden árnyák külön libegés
És minden árnyék néma, külön élet,
A bánat őket összesöpri-mossa,
A fény mutatja meg a különbséget.
Mondod: a bánatod magános,
De volt-e már mély, zengő örömöd?
Ölelni vágytad a széles világot
S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
Vágytál repülni, önmagadon túlra,
Nem messze, csak egy rokonszellemig, -
Az örvendezőt hűvös mosolyok
Önnön szívébe visszakergetik.
Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
Az örömital benned muzsikál,
Túláradna, de nincs merre-hova,
Leperegne, de csak habozva áll.
Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
De ver a szíved, vért, páncél alatt -
Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
- És összeszorítod a fogadat!
MIKOR PEDIG EZT LÁTTA A FARIZEUS, AKI ŐT MEGHÍVTA, ÍGY SZÓLT MAGÁBAN: HA EZ PRÓFÉTA VOLNA, TUDNÁ KI ÉS MIFÉLE EZ AZ ASSZONY, AKI ŐT ÉRINTI, HISZEN EZ EGY BŰNÖS ASSZONY.
Jézus látja és érti. Háttal ülve is. Engedi bűne, nyomorúságos élete miatti kétségbeeséséből születő, új lehetőségért folyamodó érzéseit áradni, engedi odaadó-hálás szeretetét kifejezni, mindenki előtt megjelenni. Mit látnak mindebből a körülötte ülők? Sajnos csak az igazukat.
Jézus, a vendégül látó farizeus gondolatait is érti, és nem csak érti. Az csalódott benne, hisz olyan prófétának hitte, aki felismeri bűnöst, azt hogy mi lakozik bennük, várja hogy arra felel.
Hát mégse igazi próféta? Nem ébred rá, hogy nem Jézus vak, hanem ő. Épp a törvénytől.
A szeretetre, az irgalomra vak. A farizeus és asztaltársasága.
EKKOR JÉZUS AZT MONDTA NEKI: SIMON, VALAMI MONDANIVALÓM VAN HOZZÁD. ÉS SZÓLT: MESTER, MONDD. EGY HITELEZŐNEK KÉT ADÓSA VOLT: AZ EGYIK ÖTSZÁZ DÉNÁRRAL TARTOZOTT, A MÁSIK PEDIG ÖTVENNEL. MINTHOGY NEM TUDTÁK MEGFIZETNI, MIND A KETTŐNEK ELENGEDTE. A KETTŐ KÖZÜL MELYIK SZERETI ŐT JOBBAN? ÚGY GONDOLOM, AZ AKINEK TÖBBET ENGEDETT EL, FELELTE SIMON. HELYESEN ÍTÉLTÉL, VÁLASZOLTA JÉZUS.
Jézus őt is szereti. Fontos számára, hogy ráébredjen az igazságra. Érte mond példázatot.
Melynek tanulságát, igazságát, lényegét maga a farizeus mondhatja ki. Vajon rájön közben, hogy összefügg viselkedése azzal, amiben éppen ítél? Attól tartok hogy még mindig nem. Jézus is látja, hogy nem érti, hát még érthetőbben mondja, nevén nevezi a jelképes példázat szereplőit. Nem megszégyeníteni akarja, csak éreztetni miért történik, ami történik.
Vajon mi hova, ki helyébe kerülnénk, ha Jézus nevén nevezne minket? A bűne miatt síró, Jézus lábához boruló elítélthez, vagy a tisztátalanságtól bélyegétől irtózó farizeushoz? Tudjuk az adóságunkat? Mennyinek érezzük? Soknak, kevésnek? Elengedhetőnek, vagy elengedhetetlennek? Tudunk bűneink miatt kétségbeesetten sírni? Tudunk nem törődni az ítélőkkel, a minket bélyegzőkkel, merjük nyíltan (bűnnel bélyegzetten) keresni a szabadulás lehetőségét? Értjük a példázatot? Mindkét tartozás kifizethetetlen, és Jézus értünk mindent kifizetett! Neki tartozunk. Mivel? Kifizethetetlen adóságunk nevén nevezésével, megvallásával, hogy érvényes legyen végre az elengedés, hogy bűnünk ne vádolja, ne szorongathassa többé szívünket, hogy szeretet, öröm és hála szülessen bennünk.
MAJD AZ ASSZONY FELÉ FORDULVA, EZT MONDTA SIMONNAK: LÁTOD EZT AZ ASSZONYT? BEJÖTTEM A HÁZADBA: VIZET A LÁBAMRA NEM ADTÁL, EZ PEDIG KÖNNYEIVEL ÖNTÖZTE LÁBAMAT ÉS HAJÁVAL SZÁRÍTGATTA. TE NEM CSÓKOLTÁL MEG ENGEM, EZ PEDIG MIÓTA BEJÖTTEM, SZÜNTELENÜL CSÓKOLGATJA A LÁBAM. OLAJJAL A FEJEMET NEM KENTED MEG, EZ PEDIG DRÁGA KENETTEL KENTE MEG A LÁBAMAT. EZÉRT AZT MONDOM NEKED: AZ Ő SOK BŰNE BOCSÁNATOT NYERT (NEKI SOK BŰNE BOCSÁTTATOTT MEG) S EZÉRT SOK BENNE A SZERETET IS. AKINEK PEDIG KEVÉS BOCSÁTTATIK MEG, KEVÉSBÉ SZERET.
Ki felé fordul Jézus? A bűnét bánó felé. Kinek szól a szemrehányást? A magával elégedettnek. Riaszt-e minket, hogy kevéssé szeretünk? Mi az oka? Hogy elfeledtük adósságunkat? Hogy a kifizethetetlen adóságot emberi tettel, jelképes kifizetéssel töröljük (keresztény szokások, szentségek gyakorlása) mintegy ezzel letudva az újabb, meg újabb tartozást? Vajon mi minden terheli lelkünket, mi minden van ott súlytalanítva, megbánatlanul, megvallatlanul?
Mitől képmutató, szeretetlen, hálátlan az életünk? Vágyunk többre, igazi áradó szeretetre?
DÖMÖTÖR ILONA
BŰNVALLÓ VERS
Ahol mi járunk, sárrá lesz a hó.
Az égi szépség nem nekünk való.
Jaj, szennyesek vagyunk mi, emberlelkek!
Mit elplántálunk, lehull a virág.
Ahol mi élünk, pusztul a világ.
Ó, fertőző itt már minden lehelet!
A hitünk omló, dudvalepte rom.
A reménységünk: ködbetűnt orom.
Szeretetünknek megbénult a karja.
Csonka a hűség, csorba az öröm
belül az önző, szűk látókörön.
S nincs, ki a jót kitartón akarja.
Nincs mit tenni, mint földre omlani,
rút vétkeinket mind bevallani.
Nem segít már más, csak a mély bűnbánat.
Felsírok: Krisztus, szánj meg engemet,
cseréld ki az én bűnös szívemet!
Legyen még nekem, s népemnek bocsánat!
Lázár Ervinnek nemrég jelent meg az egyik irodalmi lapban új elbeszélése, címe : A lelenc.
Egy árvaházi gyereket vesz magához segítségül egy pusztai család, mert nyomorék lett az asszony. Ennek a Rezsenkének hiába mondják, hogy nincs se apja, se anyja, azt elfogadja, hogy anyja meghalt, de apja van, hiszi, hogy őt keresi, eljön érte, a világvégi pusztára is...
Sokat csúfolják társai. Így aztán csak a juharfának mondja el titkát tehénlegeltetés közben:
"Tudd meg, nekem van apám. Az öreg fa bólogatott. - Elmegyek és megkeresem." Aztán
egy nap, - amikor épp azon álmodozik, hogyan indulhatna apját keresni, eszébe jut, más lenne, ha a asszonya egyszer csak meggyógyulna, hisz még szüksége van rá...
Meggyógyíthatod, ha akarod - érezi meg akkor, ki tudja miféle sugallatra, hisz senki sincs körülötte. De rögtön tudja azt is, nincs lelkében elég erő. Mert nem szereted. Nem szereted eléggé... Aztán egy nap ébred benne valami különös szeretet-kívánás, jót tenni, és maga is alig hiszi, de gyógyul körülötte ez is az is, akire épp úgy, olyan szívvel tekint... Nem csupán asszonya, hanem a beteg szomszédlány, és gonoszul csúfolódó gyerektársa is megszabadul nyavalyájától... Egészen addig, amíg... szíve nagyon kezdi tudni, mi is történik "általa".
Aztán egy nap a gonoszkodó gyerektárs durva sértegetésétől kifakad, s szemére hányja, mit köszönhetne épp neki, ha tudná... igen ám, de akkor mindennek vége, vége a csodaerőnek, és mindenki aki gyógyult, újra nyomorult beteggé lesz, miatta, miatta, miatta, dörömböl szíve vádlón, és ő kétségbeesetten menekül, el innen, ahol minden elromlott, tönkrement, nincs maradása. Hova megy? Megtalálni azt, aki segíthet, megtalálni az apját. És egyszer csak jön, épp vele szemközt, szivárványfényű hintóval, érte jön, felöleli, emeli be, maga mellé...
Milyen szépen mondja el, mi ront meg minket, és mi tölt szeretettel. Nem a jócselekedet, hanem a ráébredés arra, mit, hogyan teszünk másokért, és mások ellen. Bár igazán hinnénk az Atyát, azt hogy van, él, keres minket, bár felé indulnánk nagy-nagy kétségbeesésünkben.
DÖMÖTÖR ILONA
FÁRADT KERTI MUNKÁS
Uram, én hinni akarok!
Hol szédületes forgószél uszályán
fertőzött, fojtó, rút por kavarog,
hadd kiáltsam még - bár elfúló hanggal -
szemközt a szennyhordó viharral:
Repüljetek széjjel,
szépséget hordva széjjel,
szárnyas virágmagok!
Uram, remélni akarok!
A szemem előtt tört ekék hevernek,
kicsorbult ásók, kimerült karok.
Itt-ott tengődik sárgán, félve, fázva
egy-két csenevész kis palánta.
Jaj, hadd öntözzem váltig,
míg egy is kivirágzik,
vagy összeroskadok.
Uram, szeretni akarok!
A bogáncsbokrot is virágnak látni,
melyen égből hullt gyémántkönny ragyog.
Az akáctövist is megáldva nézzem,
bár rajta serkedt ki a vérem.
Úgy lássam a világot,
hogy mind a Te virágod,
kik közt kertész vagyok.
Uram, szolgálni akarok!
Tenyerem feltört, szerszámom elejtem,
sok rútat látott két szemem sajog.
Már hetyke nótám sem száll át a kerten.
Gyomlálok térdrebukva, csendben.
Mosolyra nyitja számat
fájó, boldog alázat:
napszámosod vagyok.
MAJD ÍGY SZÓLT AZ ASSZONYNAK: MEGBOCSÁTTATTAK A TE BŰNEID. ERRE AZ ASZTALTÁRSAK ÖSSZESÚGTAK, KICSODA EZ, HOGY MÉG A BŰNÖKET IS MEGBOCSÁTJA? AZUTÁN AZ ASSZONYHOZ FORDULT, ÉS AZT MONDTA: A TE HITED MEGTARTOTT TÉGED. EREDJ EL BÉKESSÉGGEL.
Bűnbocsátó hatalma van Jézusnak. Lehet kételkedni benne, lehet botránkozni rajta, de lehet elhinni, hogy értünk is, miattunk is szól, lép, elenged, és lehet általa egészen szabaddá lenni, örömmel, tőle nyert békességgel tovább menni. Megtöltődni irgalomvágyó szeretettel, nem múló reménységgel, és mások felé fordító hálás szeretettel kifizethetetlen adóságunkért.
Ablonczy Ágnes
|
