AKI LÁMPÁST GYÚJT, NEM FEDI LE VALAMI EDÉNNYEL, ÁGY ALÁ SEM REJTI, HANEM LÁMPATARTÓBA TESZI, HOGY A BELÉPŐK LÁSSÁK A VILÁGOSSÁGOT...

"Tudjuk, hogy Ige szülte a világot, s a világ megkapta a Beszéd kegyelmét. S ha ez igaz, igazában minden Beszéd, pontosabban kapcsolat. Az Ige szülte a világot, s a tér-idő meghasonlottságában vergődő világ, egyedül az Ige, a Beszéd kegyelméből találhat vissza az egységbe, az eredendő megértésbe, egyszóval a szeretet egyszerűségébe. A nyelv isteni lámpás kezünkben. Igen, de ezzel a lámpással útra is kell kelnünk. Mi több: világosságában a lét, életünk napról-napra ránk meredő kérdéseivel kell szembenéznünk."

Mi sokszor kezeljük rosszul, hamisan a szót, a bennünk lakozó érzések, gondolatok megjelenítő eszközét. Hol azért mert féltjük a másikat, hol pedig magunkat a másiktól, s nem azt mondjuk ki, amit gondolunk. Szépítünk, ha olyan kedvünk van, s keményen szólunk, ha megbántódtunk, vagy más egyébért rossz a kedvünk. Sőt, igazoljuk is, hogy ezt kellett tennünk.
Jézus Krisztus sose mond szépeket, sosem beszél mellé, amit mond, azt épp úgy érti, ahogy mondja, éppen ez a legjobb abban, amit mond.

Az Ige testté lett, és lakozik miközöttünk - olvashatjuk János evangéliumának legelején,
Én vagyok a világ világossága... - jelenti ki magáról Jézus Krisztus János evangéliumában.
Ha olyanok lennétek, mint a kisgyermekek... Nemrég voltam egy táborban, ahol báboztam a kicsiknek, estéről-estére Bab Bercit elevenítve meg. Az esti bábozás másnapján odajött egy hét esztendős kislány, - aki haragos-könnyesen tiltakozott az előző napi rész után, hogy miért nem most folytatódik, miért kell neki másnapig várni, - nos, rám nézett, s jó hangosan - hogy szavát társai, szülei, s mások is hallják, - ezt mondta: "- Én a Bab Berci mellé ülök!"...
Ez a kisgyerek látta az általam mozdított bábban Bab Bercit, hallotta általam kimondott szavát, nagyon megtetszett Bab Berci - nem én, s jobban, mint én - s neki ez elég volt ahhoz, hogy mellé akarjon ülni, közelében akarjon maradni. Az utolsó, esti befejező rész után elhagyott, már nem ült mellém se reggel, se délben. Bab Berci elhallgatott, ő elfordult tőlem.

Mi nekünk saját szavunk, mit ér a másik szava, mit jelent számunkra Isten üzenete, az Ige?
Mit ér nekünk Isten kinyilatkoztatása önmagáról, Fiáról, Krisztus testetöltése, fiúsága, kijelentései, példabeszédei, értünk való keresztvállalása, feltámadásának valósága és a Szentlélek megnyilatkozó, válaszra késztető ereje? Lámpás, isteni világosság, fény, mely lelkünkbe világíthat? Érint a kijelentés, gyúlhat isteni láng bennünk, s ha igen, világíthat másoknak?

Ismeretlenül mentem abba a közösségbe, ahol az említett kislánnyal találkoztam. Mint utóbb kiderült - én csupán az igazságot sejtető jeleket észleltem - úgy érezték, miután nem ők, hanem a szervezet egyik vezetője kért fel, hogy nyakukra ültetnek valakit. Ráadásul egy olyan igerész témát kaptam ettől a vezetőtől, amit többször végig gondoltam, s leírtam már...
Aztán ott, hogy s miképpen, nem tudom, de minden-minden elevenedett... A közvetítendő szó, a közvetítő és azok is, akik hallgatták. Eltalált a szó, s eltalálta azokat is, akik hallgattak.
Igévé lett a szó, az üzenet összekapcsolt minket, oda kapcsolt, ahová érdemes kapcsolódni.
Eleven tűz érintett, harcoltam a szóért és szó miatt, mely lelkembe világított, átjárt, és mások lelkét is átjárhatta a világosság.

MERT NINCS OLY TITOK, AMELY NYILVÁNVALÓVÁ NE LENNE, ÉS NINCS OLYAN REJTETT DOLOG, AMELY KI NE TUDÓDNÉK ÉS VILÁGOSSÁGRA NE JÖNNE.

Hogy valóságos tűz volt, valóságos világosság, azt éppen a nyíló szívekből, a nem tervezett, s nekem váratlan adódó, általuk igényelt személyes beszélgetésekben nyíló lélek, bűnt valló szó, a mások elől rejtett vétkektitkok felbukkanása, kimondása jelezte. Mert a Lélek tüze által mondott szó, az Ige elevent érint, megvallani késztet, és feloldozva elevenít.
Nincs olyan vétek, ami ne lenne vállalható és megvallható, a megváltás titka épp ez, még mielőtt megítélne az isteni szó, előbb mint ráébredünk, előbb, mint elvállalnánk, már vállalta helyettünk Jézus Krisztus, a büntetést is. Mert szeret, s szeretetének egyetlen akadálya én lehetek, rosszat jónak igazoló hamisságommal, mások felé való képmutatásommal, a megigazítottság egyre üresebb látszatával... Meddig csapom be magamat és másokat? Mikor lesz elegem belőle, hogy csak üres szó van, nincs bűnvallás, nincs szabadulás és elevenítő erő.

Ha végre érezzük a hiányt, hogy nem szó a szó, se a miénk, se a másiké, még az Istené se, akkor szólítjuk Őt, ki titkok tudója, s azt ígéri, hogy nincs olyan titok, amely nyilvánvalóvá ne lehetne, amely ki ne tudódhatna, amely napvilágra jöhetne... Merjük ezt hittel kérni? Hogy derüljön ki mi a baj velünk, mit rejtettünk el úgy, hogy ürességünk okát kideríteni se tudjuk?

VIGYÁZZATOK TEHÁT, HOGYAN HALLGATJÁTOK ( AZ IGÉT ) MERT AKINEK VAN, ANNAK ADATIK, ÉS AKINEK NINCS, MÉG AZ IS ELVÉTETIK TŐLE, AMIRŐL AZT GONDOLJA, HOGY AZ ÖVÉ...

Az unokáim múlt vasárnap azt kérték, tartsak nekik gyermekistentiszteletet. Szépen mellém is telepedtek, s meghallgatták a példázatot a talentumokról: Hogy nem egyformán jutott a szolgáknak, azt is, mihez kezdtek azzal, ami nekik jutott, azt is mit talált a hazatérő gazda.
Ők is kaptak egy-egy borítékot tőlem, melyben betűk voltak, s szavakat kellett kirakni azokból. Egyik kedvetlenül nézegette, alig akart hozzákezdeni, a másik örült, hogy talált benne új és új szavakat, a harmadik boldog volt, hogy mindet ki tudta rakni... Aztán együtt imádkoztunk, én hangosan, ők azt mondták magukban - azért hogy Isten segítsen megtalálni, jól használni azt amit tőle kaptak, kapnak. Mondtam aztán, sajnálom, hogy nem hallottam mit kértek, mert akkor én is tudnék azért imádkozni... Akkor egymás szavába vágva sorolták...

Akinek van, annak adatik... Olyan igazságtalannak tűnik, de itt érthetővé lesz. Aki nem lépi, nem éli azt, amivel az isteni szó érinti, aki nem vállalja a világosság kényszerítő erejét, aki nem mer Isten és mások előtt látni, vállalni, bűnt vallani, az a hit és reménység által nyerhető szabadulás lehetőségét, és a bizonyosság erejét veszti el, ami övé lehetne, ami tarthatná.

Merünk-e látszani, merjük mutatni szegénységünket, avagy Istentől kapott gazdagságunkat?
De sokszor veszítünk, mert gyávák vagyunk megvallani az erőt, azt hogy eltalált az isteni üzenet, pedig ha megvallanánk bűneinket, megszabadulnánk a rejtőzködés nyomasztó, lelket oltó terheitől, töltődhetnénk, gazdagodhatnánk, s közben mások is, mert hisz mindnyájunknak annyi a terhe, megvallani valója, és jó ha látjuk, hogy van! Mert ez jel, arról, hogy az Ige újra hozzánk érhetett, megítélhetett, szabadíthat, eleveníthet minket, és általunk másokat.

ODAMENTEK HOZZÁ AZ ANYJA ÉS TESTVÉREI, DE NEM TUDTAK HOZZÁJUTNI A SOKASÁG MIATT. JELENTETTÉK NEKI: ANYÁD ÉS TESTVÉREID KÜNN ÁLLNAK ÉS LÁTNI AKARNAK TÉGED...

Rokonai keresték, de nem tudták megközelíteni, nem tudtak hozzá közel jutni a tömeg miatt.
A tömeg miatt? Üzennek neki, kinn állnak, várják. De Jézus nem megy ki hozzájuk. Amiért ő most ott a tömeg gyűrűjében, középen áll, az másféle Atya-fiúság, az minden ember számára egyforma lehetőség.

Ő PEDIG EZT MONDTA NEKIK: AZ ÉN ANYÁM ÉS TESTVÉREIM EZEK, AKIK AZ ISTEN IGÉJÉT HALLGATJÁK ÉS CSELEKSZIK.

Mennyire nem mindegy, hogy ezt mi után, és miért jelenti ki Jézus Krisztus. Mert nem az a kérdés, eléggé szereti-e övéit, rokonait. Nem cserél, nem elvet, hanem a rokoni szeretet elé, illetve fölé helyez valamit. Értjük mit és mi elé tesz? Hogy szereti őket, de van ennél több, mégpedig az, hogy az őt keresőket, őt hallgatókat, szavából élőket eleveníti, magához vonja.

Kik az övéi? Akik hallgatják és cselekszik az Isten igéjét. Az emlegetett táborban, annak zárónapján mindenki kapott egy általam írt bibliai idézetet. Én húztam utoljára. Hihetetlen pontossággal szólított minket. Engem is. Először tiltakoztam volna ellene. Miért nekem mondja: Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói... (Jakab 1:22.) Miért voltam itt? Harcolni tanulni, a lelki fegyverekkel. Hogy is kerültem ide? - jutott akkor eszembe. Azt kértem közel egy éve, ha Isten errefelé akar utat, ajtót nyitni, akkor nyisson. Nyitott. Kéretlenül meghívtak.
Megáldotta lépésemet, szavamat. Kérnek, legyek nekik! Mi kell még? Féltem magamat? Mitől? Kitől? Miért nem harcolok érte? Feladnám, elereszteném amit velük együtt kaptam? Hát mi a fontos? Aztán pár órával később, már hazafelé utazva, újra megszólított , ugyanazzal a mondattal. Valaki, - nem tudta mit ad - címét felírni vett elő egy kis lapot. Annak túloldalán újra ez a mondat szegződött nekem. És tudtam miért kapom. De jó, hogy még egyszer. Fájt, megsebzett, de szükségem volt rá, hogy kétszer halljam, hogy el ne veszítsem amit kaptam.

Ablonczy Ágnes