TÖRTÉNT EGYSZER, OGY TANÍTVÁNYAIVAL EGYÜTT HAJÓRA SZÁLLT ÉS AZT MONDTA: MENJÜNK ÁT A TÚLSÓ PARTRA; ÉS ELINDULTAK...

Van, akinek csak az eszét érinti egy-egy történet. Ezt olvastam egy bibliai kommentárban: "Jézus jól tudta mi lesz, hogyan lesz, ezért békés, nem alszik, csak pihen, lesi-figyeli a tanítványokat mit tesznek, mire, hogyan felelnek?" Miért gondolja így? Mi az amiből ez következtet? Mintha ezt gondolná: Isten mindent előre tud, s ezt igazolná itt, és ennek a tételnek igazába préselné a történetet. Beszorítva az általa átvehetőbe. Csak ő van így?
Mi is szoktunk így közelíteni egy-egy bibliai részhez? Épp mert távolkerültünk, zárva van a szívünk, mással vagyunk tele, nem nyílunk arra, ami érinthetné szívünket és lelkünket.

HAJÓZÁSUK KÖZBEN ELSZENDEREDETT. HIRTELEN SZÉLVIHAR CSAPOTT LE ...

A vihar kívülről jön, hirtelen. A tőlünk független történések, a természet erőinek ijesztő méretű változásait érezteti velünk. Hogy elveszíthet, elnyelhet. Akkor, ebben a kibillent állapotban más határoz meg minket, mint ami addig, más lesz fontos, más szabja meg gondolkodásunkat. Az életbenmaradás kérdése elsöpör minden egyebet, akkor az felel, ami lelkünk mélyén lakik, az a kín tör elő, az ad valamiféle hangot. Ahol életünk-halálunk a kérdés, ott nincs színjáték. Ott cselekedeteink vallanak félelmeinkről, szívünk állapotáról, titkairól.
Levelet kaptam a héten. Egy huszonéves lány írta, aki a kárászi táborban idén az én kiscsoportomba került. Ott beszélgettünk az egyik előadó által emlegetett Simone Weil labirintus megfogalmazásról:

" A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de legtöbben félúton elfáradnak, megállnak. Csak néhányan jutnak be a labirintus közepébe. Ott Isten várja, felzabálja és kiokádja őket.
Akkor kijönnek a labirintusból, megállnak az ajtajában, és az arra jövőket szelíden befelé tessékelik..."

Az a lány így ír: "Azóta is sokat gondolkoztam ezen, és a lényegét tekintve egyetértek: a szépet szemlélve eggyé válhatunk Istennel. De miért kell ezt negatív, szinte gusztustalan szavakkal kifejezni azt az egyesülést, aminél nincs csodálatosabb érzés? Ezt azóta sem értem."

Ennyi idős koromban én se értettem. De már értem. Mert megéltem, a kínt, a keserűséget, hogy méltán köp ki, ha kiköp. Olyan viharba kerültem, melyben kiderült kiféle-miféle vagyok, mert túlment azon a határon, amit szó nélkül elbírok, elhordozok, kiderült méltatlanságom, utálatos magam féltése, hitetlenségem, tehetetlenségem...

Ugyanaz a lány lelkesedve írt egy mai magyar szerzőnőről is, akinek most olvasta kötetét: "A legcsodálatosabb a szépségre való nyitottsága, írásai valójában semmiségekről szólnak, amik az ember életét boldoggá teszik, amik miatt érdemes élni. Ha kezembe veszem könyvét, rájövök: a világ szép! Az emberek jók! Nincsenek rossz emberek, csak magányosak..." Mit akarunk látni és hinni? Az igazat, vagy a szépet? Azt ami van? És mi van, amikor találkozunk a rosszal, az utálatossal? Az mit csinál velünk? Amikor életünk viharaiban ránktör a gonosz, ami kiborít minket, meghaladja erőnket? Nem veszünk róla tudomást? Lehetséges nem tudni róla akkor? Vagy csak utólag? Megszépítjük? Mi kell ahhoz, hogy látni akarjuk ami miatt okunk van kétségbeesni magunkon és körülöttünk élőkön? Hisz a világban szinte semmi sem az ami, minden, ami még szépnek látszik, csúffá lesz?

Szép, amit tett-vállalt értünk Jézus Krisztus? Lehet benne gyönyörködni? Lehet szépnek látni egy bitófát, melyre egy ártatlan ember került a világ minden bűnöse, gonosztevője helyett? Kik ítélték halálra? A kedvesek és jók? Lehet megszokni a kereszt látványát? Lehet dísznek, ékszernek hordani, nyakban, kézen, lábon...

HIRTELEN SZÉLVIHAR CSAPOTT LE A TÓRA. A HAJÓ KEZDETT VÍZZEL MEGTELNI, ÉS ŐK VESZEDELEMBEN FOROGTAK. EKKOR ODAMENTEK HOZZÁ, FELKELTETTÉK, S AZT MONDTÁK: MESTER, MESTER, ELVESZÜNK!

Mi születik a tanítványok szívében, míg kitör és tombol a vihar? Érzik, ha Jézus nem segít, elvesznek. Igaz ez? Mivel ébresztik Jézust? Félelmükkel, kétségbeesésükkel, szemrehányásukkal. Okuk van rá? Mitől ébred a reménység és bizalom? Nem épp jelenlétének tényétől?
Ébreszthetnék őt másképpen?

A hirtelen-váratlan viharok árulnak el rólunk a legtöbbet. Előhozzák azt, ami ott szunnyad lelkünk mélyén. Hogyan érint, mit vált ki belőlünk a tehetetlenség, a kiúttalanság, a fölénk kerekedő baj, betegség, a hitünket próbára tévő helyzet, melyben életünk veszni látszik?

Ő PEDIG FELKELT, MEGDORGÁLTA A SZELET ÉS A HULLÁMOKAT, ÉS AZOK ELÜLTEK ÉS CSENDESSÉG LETT. ÉS SZÓLT HOZZÁJUK: HOL VAN A TI HITETEK?

Ahol ő mozdul, ott szűnik a vihar, csendesedik a háborgás. Engednek neki a természet erői: a viharos szél, az ágaskodó hullámok. Hatalma van lecsendesíteni, megszüntetni a vihart.
Azt is, ami bennünk ébred.

HOL VAN A TI HITETEK? - kérdezi a tanítványoktól? Jogosan? Mit kellett volna hinniük? Hisz ott volt, ott aludt, karnyújtásnyira tőlük. Nem tűnt el szemük elől, csak aludt, pihent.

Vasárnap felhívott telefonon az egyik öcsém. Örömmel hallottam tőle, hogy édesapánk rábízott egy levelet, amit nekem írt. De idézett belőle néhány gondolatot, mielőtt postázta nekem. S az a néhány mondat szorongatni kezdte szívemet, fojtogatni reményeimet, nem is eresztett, míg meg nem érkezett maga a levél. S amikor elolvastam, békesség lett bennem, csodálkozva néztem vissza magamra, s az elmúlt pár napra. Miért lehetett billenteni mindazt, amiben bizonyosságot leltem? Miért nem gyökerezik mélyebben, amit megértettem? Féltem magam? Én, akinek azt ígérte, velem marad, nem marad el mellőlem? Lehet lelkembe írni, kitörölhetetlen bizonyosságként azt, amit egyszer hit által megértettem?

Tizenéves lányom szeme csupa könny volt, lelke rendült egy filmtől, amit épp megnézett. Kérte, hogy nézzem meg majd én is, sőt, azt is kérte, létezik könyv formában, rendeljük meg.
Pár napja érkezett a könyv. Még a film előtt elolvastam. Tizenéves korára emlékszik vissza egy idősödő amerikai férfiú, akkor formálódó életére. (Nicholas Sparks - A leghosszabb út)
A lányom még nem olvasta a könyvet, mikor újra megnézte, - ezúttal velem együtt - a filmet. Számomra nagy-nagy csalódás volt a könyv után az ő csodálatosnak mondott filmje. Miért? Mint általában mindig, most is változtattak, rövidítettek az eredeti történeten, de most úgy gondolom, meg is hamisították a kötet eredeti mondandóját. Vajon miért?

Elmondanám a legfontosabb mozzanatokat, hogy éreztethessem a különbséget a film és a könyv között. A kisváros egyik legvagányabb ifja, - teheti, van miből, mert apja menő, sikeres képviselő. A fiú váratlanul szerelmes lesz az erkölcsi elvárásairól nevezetes baptista lelkész lányába, akit gyerekkorától ismer. Másnak kezdi látni azt a lányt. Még maga előtt se igen tudja a tényt elismerni, hát még barátai, haveri köre előtt. Ám váratlanul kiderül, a lány beteg, rövid ideje van csak hátra. Hálaadáskor a lány megajándékozza a fiút édesanyjától örökölt, féltve őrzött Bibliájával, mely mondandója mindennél kedvesebb számára. A filmben nem Bibliát örökít-ad búcsúzva a nagybeteg lány, sőt, úgy alakították át a szöveget, hogy ki is hangsúlyozzák ezt: "Ne félj, nem Biblia!" - mondatják vele, s egy olyan kötetet ad át, amibe édesanyja bölcs mondásokat jegyzett. Vajon miért volt fontos a rendező számára ez az átalakítás? Elég neki a könnyfacsaró jelenet, minek az evangélium üzenetét hordozó könyv?

Mire megyünk az emberi bölcsességgel, azzal, amit tudunk? Miért rekedünk meg a szemmel láthatónál, megfoghatónál, elérhetőnél? Jó a világ, szép a világ, s mi is lehetünk azok?

"Jézus Krisztus Megváltó és Közvetítő. Az Evangélium áttörés az evilág és az isteni világ érintkezési pontján. Jézus Krisztus át akarja törni a látszatok burkát. A lehető legmélyebbre ereszkedett alá mindazért, - mindazokért - ami elveszett... Ez az ember reális lehetősége.
Örökös alászállást a szív szakadékaiba és örökös megérkezés az atyai házba...
Aki becsületesen felméri a világgal, önmagával és Istennel szemben való reményeit és feladatait, kétségbe kell hogy essék önnön gyarlósága, megbízhatatlansága felett. Ez a kétségbeesés azonban nem szükségszerűen negatív előjelű, sőt, úgy is tekinthetjük, mint a keresztény realizmus kezdetét... nincs nélküle valóság. Viszont csak küszöbe annak és nem szíve. Megmaradni benne ezért bűn, negatív, diabolikus állapot. .. Feladatát Krisztus ezzel a mondattal pecsétli meg: "Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet... realizmus és bizalom... a teljes próbatételt vállaló bizalom, mely végső tanításként hangzott a keresztfán..." Pilinszky János

ŐK PEDIG FÉLTEK ÉS CSODÁLKOZTAK, ÉS AZT MONDTÁK EGYMÁS KÖZT: UGYAN KICSODA EZ, HOGY A SZELEKNEK IS PARANCSOL, A VÍZNEK IS, ÉS AZOK SZÓT FOGADNAK NEKI.

KICSODA EZ? Hányszor kell megélnünk a csodát, megtapasztalnunk Krisztus szeretetét, irgalmát, azt, hogy ura mindennek, - minden emberi vésznek, bajnak, viharnak, mindannak ami körülöttünk, általunk újra meg újra terem - hogy fenekére tudjunk nézni lelkünknek, s amit ilyenkor látnunk lehet, arra nézve tartsunk bűnbánatot, hogy érvényes lehessen rá a kegyelem? Hogy megmaradhasson ez az általa nyert szabadság, hit által nyert bizonyosság? Lehetünk túl így a próbáinkon? Születhet bennünk egyszerre, a kétségbeejtő látással-szembesüléssel együtt a felé forduló bizalom? Ahogy benne egykor:

"Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekednek... Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem... Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet..."

Ablonczy Ágnes