|
Újszövetség - Lukács 8:40-56.
AMIKOR JÉZUS VISSZATÉRT, A NÉP ÖRÖMMEL FOGADTA, MERT MINDNYÁJAN NAGYON VÁRTÁK. ÉS ÍMÉ ODAJÖTT EGY EMBER, AKINEK JAIRUS VOLT A NEVE, ÉS EZ A ZSINAGÓGA ELÖLJÁRÓJA VOLT, ÉS JÉZUS LÁBÁHOZ BORULVA KÉRTE, HOGY MENJEN AZ Ő HÁZÁBA, MERT EGYETLENEGY LÁNYA VOLT NEKI, TIZENKÉT ESZTENDŐS, ÉS HALÁLÁN VOLT.
A gadaraiak földjéről elküldik Jézust. Félnek tőle, nem kívánatos a jelenléte. Nehéz lehetett érezni, tudni, hogy szükség lenne rá, mégis elküldik. Elutasító magatartásukat Jézus tudomásul veszi, megy tovább, oda, ahol várják. Nem erőszakolja rá senkire a jót.
Ezt kéne eltanulni tőle, hogy adni, de nem mindenáron, csak ha a másik vágyja, akarja, és ha még nem kell, tán majd később, mert magunk tapasztalhattuk, érezhettük, minden erőszak elfogadhatatlanná teszi, megrontja a jót...
Visszatérnek Jézus és tanítványai a Galileai tenger Kapernaumba. Akinek a szíve tele van Istennel, azé az adás lehetősége, akkor, abban a pillanatban, mikor jön valaki, olyan, akinek testi-lelki szüksége van...
Jézust a senkik, a nincstelenek, a nyomorultak tömege veszi körül. De köztük egy zsinagógai elöljáró várja Jézust. Mennyire várja? Ez az előkelő ember az egyszerű vándor elé borul, úgy kéri, jöjjön vele, a lányához. És a gadaraiak által elutasított, elküldött, - itt várva várt - Jézus rögtön indul. Nem akadályozza amazok elutasítása abban, hogy emezek felé forduljon.
Mi szél hozza ide a zsinagógai elöljárót? Szüksége lenne Jézusra, rászorulna, ha a lánya nem betegedne meg? Ha lenne orvosi segítség? Itt lenne akkor? Térdre hullva könyörögne akkor? Mitől lett semmivé a városi előkelőség és a vándorpróféta közti óriási távolság?
ÚTKÖZBEN MAJDNEM AGYONNYOMTA A TÖMEG. ÉS EGY ASSZONY, AKI TIZENKÉT ESZTENDŐ ÓTA SZENVEDETT VÉRFOLYÁSBAN, SENKI SEM TUDTA MEGGYÓGYÍTANI, BÁR MINDEN VAGYONÁT AZ ORVOSOKRA KÖLTÖTTE, HÁTULRÓL HOZZÁFÉRKŐZÖTT, MEGÉRINTETTE RUHÁJA SZEGÉLYÉT, ÉS NYOMBAN ELÁLLOTT A VÉRZÉSE.
Valaki megszólította, és ő elindul. De nem csak Jairus várta őt. Sokan voltak ott, mind felé, őt látni törekedtek, rá voltak kíváncsiak, majd agyonnyomták ebbéli nagy igyekezetükben.
Nem tudjuk hányan, hányféle vágyakozással jöttek hozzá közel, csak azokról tudunk, akik megszólították, vagy akit ő szólított meg, mert tőle várt-remélt megoldást. Egy olyan asszony is van a tömegben, aki 12 éve beteg. Aki a vagyonát azokra az orvosokra költötte, akik nem tudták meggyógyítani. A havi bajában lévő asszony tisztátalannak számított abban a korban. Tizenkét év óta szenvedett ettől, hogy nem érinthet és nem érinthetik.
JÉZUS KÉRDEZTE: KI ÉRINTETT ENGEM?
Jézus érzi, hogy lelkét érintették. (Nem a ruhából jött az erő!) És azt is tudja ki az. Nem neki van szüksége arra, hogy kiderüljön mi történt. Annak az asszonynak kell a bizonyosság megerősítése, aki általa épp meggyógyult.
Fontos, hogy a kimondással, a vállalással olyan súlya legyen, amit többé el nem felejt, ami úgy élteti, hogy kötelezi. És másodszor is, kétszer is kérdezi, talán mondhatom úgy, addig kérdezi, míg el nem vállalja, ki nem mondja...
MINTHOGY PEDIG MINDNYÁJAN TAGADÓ VÁLASZT ADTAK, ÍGY SZÓLT PÉTER: MESTER, A SOKASÁG SZORONGAT ÉS NYOM TÉGED. DE JÉZUS MEGISMÉTELTE: ÉRINTETT ENGEM VALAKI, MERT ÉSZREVETTEM, HOGY ERŐ ÁRAD KI BELŐLEM.
Péter emberi módon ad magyarázatot, s igaz is, amit mond, és mégsem igaz. Ő csak azt látja, amit mindenki lát, ő nem tudja azt ami Jézus igen, hogy a sokféle érintés, tülekedés, lökdösődés közepette ez az asszony nem akárhogy, hittel érintette őt...
AMIKOR PEDIG LÁTTA AZ ASSZONY, HOGY TETTE NEM MARAD TITOKBAN, RESZKETVE ODAMENT, LEBORULT ELŐTTE, ÉS ELMONDTA NEKI AZ EGÉSZ SOKASÁG ELŐTT, MIÉRT ÉRINTETTE MEG, ÉS HOGY NYOMBAN MEGGYÓGYULT. JÉZUS ÍGY SZÓLT: LEÁNYOM, A TE HITED MEGTARTOTT TÉGED. EREDJ EL BÉKESSÉGGEL.
Miért nem szól rögtön ez az asszony? Hogy ő volt az. Hisz neki tudni kell. Igen ám, de mást is tud. A törvény értelmében tisztátalan volt épp a betegsége miatt. Ilyenkor nem csak őt tilos másoknak érinteni, ő se érinthet másokat. Tehát törvényszegő, vétett a törvény ellen, s oka van a félelemre. Magára vonhatja a büntetést, az indulatot, azért, ami senki se látott abban az óriási tömegben.
RÓNAY GYÖRGY LÁTTÁL CSODÁKAT
Eljön az idő, amikor a játék
mutatványánál fontosabb, ami
szívedben mint nyugtalan parázs ég,
s amit, úgy érzed, meg kell vallani.
Valami ige keresi a testét,
valami lélek köntösét, a szót,
s melengeted, hogy végre megszülessék,
magzatodat, az igazi valót.
S már nem te szólsz, az szól teáltalad már,
mit annyi lázas éven át tagadtál:
az igazság, mely sorsodban ragyog.
Dicsőséged lesz, ha kimondhatod...
A TE HITED MEGTARTOTT TÉGED... - mondja neki Jézus. Ki merted mondani, amit tudsz, azt, ami veled történt, hit által... őrizd meg a vállalás-kimondás által most nyert békességet.
Hétvégén Pesten jártam. Harcba indultam, azért amit nemrég értettem meg. Tudtam, hogy harc következik. Mielőtt indultam volna, előbukkant egy üzenet, amit pár hete kaptam, amiről úgy gondoltam, már rég kitörlődött mobil telefonomból. Szükségem volt rá, hogy újra olvassam, hát hogyan, hogyan nem, egy üzenet vételekor előbukkant. Mert üzenet érkezett. Erre is szükségem volt, meg arra a pár szóra is, amit azután küldőjével váltottam.
Mert sokan mondtak ellene annak, amit megértettem, s nem akarták megérteni, hogy hiába szólnak döntésem ellen, hiába mondják a múltat-valót, mert nincsenek illúzióim, nem azokban hiszek, az eszem nekem is ellene mond annak, amit megértettem. Ki kellett mondanom, ( hogy hitem erősödjön a kimondásban) újra és újra, az eszem érvei és a magam féltése ellenében, a felelőssé tévő igét, a megértett küldő szót. "Nem maradok el mellőled..." - olvastam aztán másnap reggel, s jó volt a vállalás utáni béke, bizonyosság.
Mi a különbség a reménység és a bizonyosság között? Kérdezte tőlem valaki a múlt héten. Az a kérdés, hogy lehet-e úgy kérni Istent, hogy bizonyosan meghallgasson? Nem segít a kérdés, mert lépés közben történik meg velem, ( vagy nem történik ) a hit csodája, hogy megajándékozott leszek Isten által? Kit ajándékoz meg igazi hittel az Isten? Van feltétele? Van lépése? Ha tudom se igen tudom. De vagy ő adja-ajándékozza, vagy nincs, s ha ő adja, ezt a reménységet, akkor bizonyosságot nyerhetek. Maga a belévetett hit a lehetőség.
MÉG BESZÉLT, AMIKOR ODAÉRKEZETT A ZSINAGÓGAI ELÖLJÁRÓHOZ EGYIK EMBERE ÉS ÍGY SZÓLT: MEGHALT A LEÁNYOD. NE FÁRASZD TOVÁBB A MESTERT. JÉZUS ENNEK HALLATÁRA ÍGY BIZTATTA: NE FÉLJ CSAK HIGGY, MEGGYÓGYUL Ő...
Valakiért elindult, aki haldoklik, de megállítja ez az asszony. Vajon hogyan nézte, hallgatta Jairus mindazt, ami útközben történt, amiért időt veszítettek, amiért az ő kérése halasztódik. Mintha ellene lenne ez az időhúzás, a kislánya ellen, aki haldoklik. Bizonyára legszívesebben húzná el onnan, vinné a saját házába. Nyilván eszébe se jut meggondolni, hogy fontos lehet, épp az ő számára, hogy megélje mindezt. De ott van, akár nyugtalanul-türelmetlenül, s várnia kell, mert a Mesterre bízta, csak rábízhatta leánya dolgát. S bizonyára reméli, időben odaérnek, ám hirtelen azzal szembesül, hogy elkéstek...
NE FÉLJ, CSAK HIGGY! - mondja neki Jézus. Mit hihet még? Vagy épp most lett lehetetlenné, ami még emberileg lehetséges volt? Hiszem, mert lehetetlen - mondja Tertulliánusz,
aki ezt úgy érti, ahogy mondja, ami nem lehetetlen, ahhoz nem szükséges hit.
Mitől félünk? Mi rémít minket? Merjük-e minden félelmünket neki elsorolni, s tőle békességet, éltető reménységet nyerni. Lépni, vele együtt, a lehetetlenre nézve való reménységet?
BEMENT A HÁZBA, ÉS SENKIT SEM BOCSÁTOTT BE, CSAK PÉTERT, JÁNOST, ÉS JAKABOT, S A LÁNY ATYJÁT ÉS ANYJÁT. SIRTAK OTT MINDNYÁJAN ÉS GYÁSZOLTÁK ŐT. Ő AZONBAN EZT MONDTA: NE SÍRJATOK, NEM HALT MEG, CSAK ALSZIK. ÉS KINEVETTÉK, MERT TUDTÁK, HOGY MEGHALT. EKKOR MINDENKIT KIKÜLDÖTT...
Akik a kislány körül vannak, sírnak, gyászolnak. Mert meghalt, mert már elveszítették, s fáj a veszteségük. Megrökönyödve mosolyognak a hozzátartozók. Ki kell küldeni őket. Hitetlenségük miatt? Igen, útban vannak. Mert lehet és kell hinni a lehetetlent. Meri hinni Jairus a kislánya gyógyulását? Merhet-e mást? Nincs is mása, csak ez a hit, csak ez a reménység...
MEGFOGTA A LÁNY KEZÉT ÉS MEGSZÓLÍTOTTA: LEÁNYKÁM, KELJ FEL! ÉS VISSZATÉRT ANNAK A LELKE ÉS TÜSTÉNT FELKELT ÉS MEGHAGYTA, HOGY ADJANAK NEKI ENNI. SZÜLEI NEM TUDTAK HOVA LENNI A CSODÁLOZÁSTÓL...
LEÁNYKÁM... - kelti Jézus. Annak a másiknak is így erősíti: LEÁNYOM...mindkettőt magáénak mondja. Mert a kezébe tették életüket, mert ő ad nekik új életet. Tőle nyerik...
Az övéi vagyunk? Megvallottuk, amit megvallhattunk, elé álltunk elrontott életünkkel, rejtett, gyógyíthatatlan sebeinkkel, hinni akaró hitetlenségünkkel. Magénak jelenthet ki minket?
Pár évvel ezelőtt történt, megértettem, lépnem kell hitemet. Valaki felé, akit szerettem és becsültem, aki hitetlenül nőtt, s ő is, családja is kétségbeesett, mikor kiderült gyógyíthatatlan, végzetes betegsége. És harcoltam. Hogy is mertem? Máig sem tudom! Hittem, nem halhat meg addig, míg rá nem ébred Isten szeretetére. Minden napom azzal kezdődött, hogy amit megértettem az igéből, azt leírtam, majd elvittem hozzájuk, bedobtam a postaládába. És vittem heteken át. És itt maradt, még éveken át, bizonyságképpen, mennyire szeret minket az Isten. Amikor valóban mennie kellett, már hazament... Egy mesét is írtam akkor neki...
"Vajon elégé félek attól, hogy eltakarhatom előled azt a valakit, akit megmutatni szeretnék? Én látható vagyok, ő láthatatlan. Ahhoz, hogy őt lásd nekem valami módon el kellene tűnnöm, de akkor hogyan legyek számodra jelen? Tán ezért van, hogy csak írnom lehet?
Gyermekkorodban te is szerettél szappanbuborékot fújni? Amikor sikerült elkunyerálni egy kis mosószert, csuda boldogan mentünk ki a szabadba, a fénybe és fújtuk a csodás könnyedséggel libbenő gömböket, melyek a napfénytől pompás színekben tündököltek. Ám pillanatok alatt semmivé lettek, ha valaki hozzájuk ért. Persze, egyébként is rövid ideig lehetett csak bennük gyönyörködni, hamar szétpukkantak.
Életünk pillanatai is ilyenek. Megcsillannak és már nincsenek. Vajon hogyan élhető meg a pillanat szülte lehetőség? Hozzáérek a dolgokhoz, vagy csak semmivé lesznek körülöttem? Benne vagyok a pillanatokban? Mitől van benne az ember? És ha utána kapok a másiknak, nem teszem-e tönkre az érintésemmel? Mitől érhetek hozzá a másikhoz? Mi ad jogot ehhez? A szeretet kényszerít? Elég ahhoz, hogy féljek hozzáérni a másikhoz? Mert az érintéshez súly kell, enélkül nem szabad. Megbocsátod nekem?" A.Á. Adj találós mesét
RÓNAY GYÖRGY JAIRUS LEÁNYA
Hunyt szemmel Jairus leánya Nézz föl Jairus leánya
Ki jő amott a pálmák közt ki jő amott a lángoló
mezőkön át ki jő amott dalolva és virágosan?
KELJ FÖL LEÁNYOM Fölkelek
egyetlen forgó szédületben szédülök
meghaltam én és élek én
Tükröt kösöntyűt hozzatok mert élek én és szép vagyok
s már jő amott a Vőlegény
hozzátok nászi köntösöm vigadjatok mert élek én
Jöjj jegyesem Jaj jegyesem
milyen italokkal mámorokkal mámorítasz engem
milyen gyönyörökkel gyönyörködtetsz engem
milyen tüzes kardokkal hasogatsz engem
milyen lobogó lángban lobogtatsz engem
hogy tetőtől talpig tűzbe borulva égek
milyen halállal halatsz meg engem
hogy minden pillanatban elhamvadok érted
és nem tudok meghalni soha többé!
NEM TUDTAK HOVA LENNI A CSODÁLOZÁSTÓL
Aki nem tud hinni, aki az eszével, az emberi ellentmondással közelít, az a csodát megélve legfeljebb elámul, csodálkozik. Aki a Mindenhatóban hisz, akinek hite lehetetlent ostromol, annak a könyörülő Istennel lesz tele a szíve, szeretetének bizonyosságával, az hálás szívvel ujjongva dicséri őt.
Ő PEDIG MEGPARANCSOLTA NEKIK, HOGY SENKINEK SE MONDJÁK EL, MI TÖRTÉNT.
Miért parancsolja meg, hogy ne mondják el? Miért fontos, hogy ne mondják el? Mi mindent mondunk el, mi mindenről beszélünk, amiből nem derül ki a legfontosabb. Pedig annak kéne kiderülni, amire a másiknak szüksége van. Megváltozik az életünk attól ami történik velünk? Beszél Istenről az életünk? Vagy valami egészen másról szól az életünk és szavunk.
REMÉNYIK SÁNDOR KÉT FÉNY KÖZÖTT
Szemközt a fiumei kikötő,
Elől a nagy világítótorony.
Lobban, forog, forgó fénykévéit
Futtatja végig a hullámokon.
Hátam mögött a sziklarepedésben
Parányi fényű szentjánosbogár.
Kis hangya, kóbor pille, valaki
Az ő fényénél is hazatalál.
Hát én világítok vajon? -
Csobban a tenger csorba sziklaélen.
Se fárosz nem lettem, se fénybogár.
A parton állok két fény közt, sötéten.
Merünk hittel Isten felé lépni? Eshet ránk isteni fény? Akár sok, akár szentjánosbogárnyi?
Megható, szívbemarkoló volt vasárnap szószék tetején látni az édesapámat. Ha egy szót sem szólt volna, akkor is megragadott volna, ahogy ott állt palástjában, Isten felé fordulva, arca különös reménységgel teli ragyogott, miközben énekelt: Rád tekint már hitem...
Ablonczy Ágnes
|
