|
Újszövetség - Lukács 9:28-36.
...ÍGY SZÓLT MINDNYÁJUKHOZ: HA VALAKI ÉNUTÁNAM AKAR JÖNNI, TAGADJA MEG MAGÁT, VEGYE FEL AZ Ő KERESZTJÉT MINDEN NAP, ÉS ÚGY KÖVESSEN ENGEM...
ÉS TÖRTÉNT E BESZÉDEK UTÁN MINTEGY NYOLCAD NAPRA...
Mi maradt abból, ami egy héttel előbb elhangzott Jézus szájából, az ő útjáról, követéséről?
Mi is hétről-hétre találkozunk, mire emlékszünk, mi marad abból, amit megértettünk? Megváltoznak tőle gondolataink, lépéseink? Ha történik valami, akkor ráfelelésünket megszabhatja, formálhatja a megértett üzenet? Mi kell hozzá? Miért csak fülünket érinti az isteni szó?
Telefonon hívtak ma. Valaki, akivel sose találkoztam. Arra kér, menjek el december 18-án egy távoli községbe, kétszáz gyereknek szerveznek csendes napot egy egyházi iskolában...
Tegnap egy közeli faluban jártam, fél osztálynyi gyerekkel beszélgetni. Miért bólintottam rögtön rá, és erre a másikra miért nem mondtam mindjárt? Mi szabja meg igenjeinket, és nem-jeinket? Lehet nemleges válaszom oka az, hogy tél lesz, messze van, és nem fog örülni ennek a párom...? Hogyne lehetne, de szabad tudnom, vállalnom, mi szabja meg a választ. Egyértelműen a saját magam kényelmének, érdekeinek... féltése. Nem ütközöm érte sem magammal, sem a párommal? Miért nem? Ha a múlt héten emlegetett rab-lelkipásztor így gondolkodik, szokványos életet él, nem kerül börtönbe...nem beszél Istenről az élete, sem ott, se itt. Ki tudok, ki merek lépni saját szokásaim, saját köröm és korlátjaim közül, ha Isten igéje erre indít? Erre indít? Mi jelzi nekem? Jelezheti? Mi a kérdés? Küld-e engem oda?
MAGA MELLÉ VÉVE PÉTERT, JÁNOST ÉS JAKABOT, FELMENT A HEGYRE, HOGY IMÁDKOZZÉK. ÉS IMÁDKOZÁS KÖZBEN ARCA ELVÁLTOZOTT, ÉS RUHÁJA FEHÉREN FÉNYLETT.
Van akiket magával visz, van akiket nem. Péter, János, Jakab... Vajon hogyan néztek rá a többiek? Irigyelték őket, a kiválasztottakat? Vajon felfoghatták akkor miféle kitüntetés ez?
És mi, vajon hányszor nézzük irigyen a másikat, aki választott, aki elhívott, aki szolgál, akivel ott van, érezhetően ott az isteni áldás? Ez sértette egykor Kaint, ez bőszítette József testvéreit, és igen, ez indította Jézus ellen is az írástudókat, farizeusokat... Mit irigyelünk? Ami eredményesnek, sikeresnek tűnik? De az önmegtagadás útját ugye nem, amiben születhet?
Vajon irigyelte-e valaki az igaztalanul vádolt erdélyi lelkészeket, akiket 20 vagy annál több esztendőnyi börtönbüntetésre ítéltek? Ugye lehetetlen, képtelen a kérdésem? Kinek is jutna eszébe őket irigyelni? Pedig úgy olvashatjuk, ott a börtönben, nap mint nap velük volt Isten, és ők hálásabbak voltak jelenlétéért, mint bárki más odakinn, szabadlábon. Az egyik rab lelkész, Szilágyi Sándor, írt börtönbéli élményeiről, a kis kötet címe: Boldog rabságom...
"Valamennyi kihallgatásomon ócsárló beszédet hallok a vallás, a hit, a Szentírás ellen.
- Kérem, ne beszéljen így a Bibliáról, annak minden szaván Isten Szentlelkének bélyege van - tiltakozom.
- Én nem látok semmiféle bélyeget!
- Pedig ott van, akinek van szeme, látja.
- Mutasson nekem egyet belőlük - mondja kihallgatóm és benyúl a szekrénybe, elővesz egy teljes bibliát, és a kezembe adja.
Ujjong bennem a lélek. hála Istennek, ismét biblia lehet a kezemben, és olvashatok belőle.
- Ne lapozzon annyit, olvassa, ahol van! - ordít reám.
Fennhangon olvasom:
- "Az elveszettet megkeresem"!
Gúnyos nevetés a válasz:
- Kíváncsi vagyok, hogy keresi meg magát, elveszettet az Isten!
- Kérem, engem már megtalált - jegyzem meg szavaira.
- Hát akkor ki az elveszett?
- Maga - szegeztem neki ujjamat - magát keresi most rajtam keresztül az Isten!
Tovább egy szót sem hallok, csak látom, nyomja a csengőt, mire bejönnek értem, és visznek, vissza a cellámba. Én pedig ennek az olvasott három szónak a hatása alá kerülök, és egyre világosabbá válik számomra, hogy Istennek egyetlen célja van rabságommal: keresi az elveszetteket rabtartóimban és rabtársaimban..."
Ha Jézus nem vállalja az Atyától kapott utat, ha tanítványai közt nem akad, aki igazi követője lesz, önmagát megtagadó kereszthordozó, ha Szilágyi Sándor nem meri hinni, hogy ott van dolga, akkor ehhez a vallatótiszthez eljuthat az evangélium? Óriási csoda az ő bizonysága?
Vágyunk ilyenre? Vajon csak az isteni csoda vonz, vagy a tanítványság, a krisztuskövetés?
Ott fönn Krisztus imádkozik, s közben egyszer csak hihetetlen égi fényesség öleli körül...
ÉS ÍME KÉT FÉRFI BESZÉLT VELE: MÓZES ÉS ILLÉS, AKIK DICSŐSÉGBEN MEGJELENVE ÉLETE VÉGÉRŐL SZÓLTAK, AMELYEKNEK JERUZSÁLEMBEN KELL RAJTA BETELNIE.
Mit lát, mit hall Jézus Krisztus? Őt megerősítik abban, ami rá van bízva, aminek teljesítését bízta rá az Atya. Nehéz találkozás, nehéz szó. Jézus szabad rá, az embert meghaladóra emberi testbe rekesztetten? Miféle készség és küzdelem lehetett a szívében?
PÉTERRE ÉS A VELE LEVŐKRE RÁNEHEZEDETT AZ ÁLMOSSÁG, DE MÉGIS ÉBREN MARADTAK, ÉS LÁTTÁK AZ Ő DICSŐSÉGÉT ÉS A MELLETTE ÁLLÓ KÉT FÉRFIT.
Ugyanakkor, amikor ő nehéz küldetésében erősíttetik meg a nevezetes elődök lelke által, a tanítványokat csupán a különös, elképzelhetetlen, megfoghatatlan jelenés keríti be, látják Mózest és Illést beszélni mesterükkel Jézussal... Micsoda óhajok, vágyak, tervek, miféle álmodozás kerítheti őket, hisz csoda, amiben vannak, isteni erők különös terébe kóstolnak...
Elképesztő ez, amiben részük van, hogyan lehet hát mégis, hogy álmosság vesz rajtuk erőt? Valahogy elképzelhetetlennek tűnik számomra. Belealudtak a csodába? Elég volt nekik az a fény, az a különös csoda? Több hely nincs a szívükben? Ami nehéz, ami keserves, ami Jézussal történni fog, még nem következett be, ami még nem teljesült, arra egyszerűen nem befogadók? Pedig Jézus is erről beszélt, és most újra, felülről valóktól hallhatnák...
Nemrég került kezembe Tábor Béla új kötete: Személyiség és logosz. Az egyik esszében arról gondolkodik, arról elmélkedik, hogyan lehet viszonyulni a próbákhoz és szenvedéshez.
"Problémátlanul nem lehet ébren lenni, problémátanul csak aludni lehet... Akit az Isten különösen szeret, akit kiválaszt magának, annak segít az ébresztésben: jajjal, könnyel, fekéllyel, ahogy Jóbnak segített... Jób barátai... bennrekedtek a problémátlan áléberségben, ( ami talán a legmélyebb álom.) Ezért volt az, hogy ők azzal káromolták Istent, hogy dicshimnuszokat zengtek róla ... Jób pedig azzal dicsérte Istent, hogy káromolta... kétségbe vonta igazságosságát, könyörületességét, jóságát, bölcsességét, csak egyet nem: a létét. Ebből állt az ébredése... Az Újtestámentumban a gecsemánei történet szól az éberségről... Kezdődik mindjárt Jézus szomorúságánál, levertségénél...és az utolsó sóhaj árnyékáig nyúlik: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem..."
Mi ébren vagyunk arra, amit hallhatunk, láthatunk, tapasztalhatunk? Mikor szólít minket Isten szava, amikor nyilvánvalóvá lehet előttünk valami, abból, ami készül, ami épp következik?
Ahogy Szilágyi Sándor lelkipásztor, akinek egyik börtönbeli kihallgatását idéztem, tudhatta, már elfogása előtti napon, mi következik... Isten megüzenhette neki, és ő merte is érteni:
"Semmit ne félj azoktól amiket szenvedned kell..." Jelenések könyve 2:10.
ÉS AMIKOR AZOK ELTÁVOZTAK TŐLE, PÉTER ÍGY SZÓLT JÉZUSNAK: MESTER JÓ NEKÜNK ITT LENNÜNK. KÉSZÍTSÜNK AZÉRT HÁROM SÁTRAT: EGYET NEKED, EGYET MÓZESNEK, ÉS EGYET ILLÉSNEK. (DE NEM TUDTA MIT BESZÉL)
Péter nem tudja mit beszél. Nem azt látja, amit látnia kéne, nem is hallja, amit hallani kéne...
Vagy mégis? Mintha ellene mondana annak, amit tud! Kinek javasol sátorkészítést? Saját magának? Nem! Jézusnak, Mózesnek, Illésnek. Kik ők? Mózes, aki 40 év száműzetés után a fáraóval ütközik népéért, aki ellen a pusztában, a megpróbáltatásban saját népe lázad, és Illés próféta, aki ítéletet mert kimondani a király előtt, összetöri a királyné bálványait, bántani meri papjait, akit aztán üldöznek, és végül Jézus Krisztus, aki tudja mi a feladata, mi következik, akit elszántan gyűlölnek népe papjai, vezetői, mert sokkal többje van, mint nekik...
Mi nem így vagyunk azokkal, akiknek hitéről, hitükből való szenvedéséről, megpróbáltatásban való megtartatásáról olvasunk? Hogy meghatódunk, csodának találjuk, de mi magunk nem kívánunk így élni, ebben meglelni a megtartatás örömét és engedelmesség békéjét.
Miért nem több papot kellett bebörtönözni Erdélyben? Mert a többi szólni is alig mert Istenről. Nem mert bibliaórát és imaórát tartani, nem merte az ifjakat és gyerekeket hívogatni a gyülekezetbe... Talán épp azzal áltatták-altatták magukat, hogy így megmaradtak a gyülekezetük számára, hogy prédikáljanak a Mindenható erejéről, csodáiról. De mit ért így a szavuk?
FÜKŐ DEZSŐ VALLOMÁS
Elszállnék álmok szárnyain,
de nincsenek már álmaim;
a földre von magával, ó,
a súlyos, bús, rideg való.
Egy bátor tett, nagy gondolat
felrémlik, de - egy pillanat -
és máris minden ködbe vész,
tunyává tompul szív, s az ész.
Szép eszmék ízes ó-bora
és rímek tarka tábora,
ha incselkednek is velem,
eltűnnek, s többé nem lelem
a titkos szót, mely szíven ver s
amelytől él és száll a vers.
S csak óhajtom, nem élem én,
mi élettel írt költemény.
A híven vállalt szenvedés,
az áldozatos, tettre kész,
türelmes, bátor munkakedv
az égbe zeng fel éneket,
de gyáva lelkem porba dől
a mindennapnak terhétől.
Az Ige győzni hív s tanít,
de gyönge bennem még a hit,
s amit a reggel csöndje ad,
szétfoszladoz a nap alatt.
S ha jő a hűvös alkonyat,
s az Úr a kertben járva halk,
feddő szavával megkeres,
lehunyt szemem előtt veres
betűkkel írva áll a bűn,
az én bűnöm, s oly keserűn
hasít belém megannyi vád,
hogy bénult nyelvem egy imát
tördelve alighogy dadog.
"Gonosz, rest szolga!" - én vagyok.
Hiába nézek szerteszét,
köröttem minden vaksötét...
De e sötétben valahol
Valaki csöndben rám hajol,
megérint, gyógyít, fölemel,
és bennem újra szárnyra kel
minden leláncolt gondolat.
Már megint hallom hangomat,
ujjongva kell kiáltanom
- magamba sehogy sem fojthatom -
hogy újból megnyílt a titok,
mit annyiszor csak áhítok,
és boldogan ismételem,
ha ismét el nem feledem:
a titkok titka - kegyelem!
MIKOR EZEKET MONDTA, FELHŐ TÁMADT, ÉS BEÁRNYÉKOLTA ŐKET. NAGYON MEGIJEDTEK, MIKOR BELEKERÜLTEK A FELHŐBE. ÉS SZÓ HANGZOTT A FELHŐBŐL, AMELY AZT MONDTA: EZ AZ ÉN FIAM, AKIT KIVÁLASZTOTTAM: ŐT HALLGASSÁTOK!
Megijedtek a tanítványok? Félnek, mikor Péter lelkes javaslata után feleletként beárnyékolja, felhőként magába öleli őket az isteni kijelentés? Mert ez nekik szól? Leleplezi őket, akik csak csodát látni készek, de magukat megtagadni nem? Hisz tudnak Rá hallgatni, bólintani?
Pedig arra szól a hívás, amire késznek gondolják magukat. Menni Krisztus után. Az Isten által kiválasztott után. Még csak az Ő hallgatására lehetnek készek. Mire elég, hogy hallják?
Mi kell ahhoz, hogy ez a Péter, a nagyhangú, aki a döntő pillanatban kardot még ránt, de aztán háromszor is tagad... mi kell, hogy ne csak választott legyen, hanem krisztuskövető?
Az Atya választotta Krisztust, és ő választ minket. Választhatja őket? Mire? Csodát látni és hallani a hegyen? Belesimulni szeretetébe, belealudni kegyelmébe? De küldheti-e őket és minket másokért? Kész vagyunk magunk féltését, magunk érdekeit félretenni? Hogy életünk róla szólhasson, felőle, ereje teremjen bennünk, és hatalmáról legyünk bizonyosság?
"Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon..." János 15:16.
REMÉNYIK SÁNDOR LEFELÉ MENET
I.
Elváltozék... Köntöse, mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sápad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad,
Jézus a völgyben is Jézus marad,
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegylakók
Csak egy-egy csoda percig lehetünk.
Elfeledjük az elsápadt csodát,
És lenn, gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten fiát.
II.
Testvérem, társam, embernek fia,
Igaz: a hegyen nem maradhatunk,
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én,
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele - a Hegyen.
ÉS MIKOR EZ A SZÓ ELHANGZOTT, JÉZUS MÁR EGYEDÜL VOLT OTT. ŐK PEDIG HALLGATTAK, ÉS AKKOR SENKINEK SEMMIT EL NEM MONDTAK ABBÓL, AMIT LÁTTAK.
Látták, amit láttak, de semmit se mondtak el! Ennyi? A tanítványok még nem voltak készek arra, hogy kövessék. Péter úgy hitte igen. Keserves nehéz lesz Péter bukása, saját gyávaságával való szembesülése, de szükség van rá. Utána többért fohászkodhat, mint amire képes...
Amikor Krisztus feltámadása után valóban követőjévé lesz, a papok és az írástudók már miatta háborognak, mert hallják, hogyan vall róla, hogyan tesz csodát, s mikor ezért elfogva őt is maguk elé állítják, már nem fél, nem tagad, nem hátrál meg, sőt így mondja nekik:
" Mert nem tehetjük, hogy ne szóljunk azokról, amiket láttunk és halottunk..." Ap. csel. 4:20.
Mit látunk? Mit hallunk? Mit tudunk? Miféle csodákról álmodozunk? Alszunk? Ébreszthet minket az isteni üzenet? Halljuk? Kényszeríthet minket szeretete önmagunkat adni, megtagadni?
Ablonczy Ágnes
|
