39. Jézus Krisztus követése

Újszövetség - Lukács ev. 9:57-62

Ebben a részben azokról esik szó, akik valamiképpen követni szeretnék Krisztust. Három esetet említ a történet leírója, szabad megvizsgálnunk, mit közvetít számunkra ez a három krisztuskövetéssel, tanítványsággal kapcsolatos kérdés és felelet. Azonos kérdésben, háromféle válasz - Jézus Krisztus mindig az előtte álló kérdezőt látja, rá figyel, őrá válaszol.

Majd egy héten át, az egyik fülemre egyáltalán nem hallottam. Állítólag hangosabban is beszéltem emiatt. Nem hallottam meg a csengőt, azt se, ha valaki fentről szólt le az emeletről, a zenét sem tudtam élvezni félfüllel. Egyáltalán nem fájt, ezért napokig csupán vártam, vártam, hátha jobb lesz, de hiába. Tegnap mentem orvoshoz. Először csengett a fülem, mintha duplán hallanék, de másnapra megszokott hallással, végre a régi módon, újra jól hallottam. Értékelni tudom, mennyire másképp hallom most a hangokat!

Tudjuk-e, tisztában vagyunk-e azzal, hogy eldugulhat belső hallásunk? Süketté lehet lelkünk, lelkiismeretünk. Mi okozza? Ami a külsőre, a szemmel láthatóra, illetve a láthatatlan felőli látszatokra nézve előálló lehetőség. Merünk bizonytalan érzéseinkkel, gondolatainkkal a hallók, az értők felé fordulni, s igazat hallóvá, értővé tehetik lelkiismeretünket, bensőnket?

Tele van a tévé, a rádió, az újságok... a népszavazással. Egyik oldal az "igen"-ért érvel, a másik oldal pedig a "nem"-ért. Nos, lehet valamelyik "oldal" tanítványául szegődni, szavazni.
Mi határozza meg a feleletünket? A felelősségünk? Az, amit gondolunk, vagy amit hallunk?
Van saját elgondolásunk, érdekünk, véleményünk, hitünk, célunk? Ez határozza meg mit hallunk meg, mit gondolunk végig? Másoktól átvett a véleményünk? Csupán félfüllel hallunk, s feleletünket is ez határozza meg, s kényszerít újabb, meg újabb válaszadásra? Érdekeink, érzelmeink, igazolási kényszerünk... vagy lelkiismeretünk kérdez és követel választ?
Az utóbbi években csupán Erdélyben örültem szívből annak, hogy magyar vagyok, épp azok között akik egykor területileg leválasztódtak rólunk az első világháború után. Ha most nekünk itt élőknek lehetőségünk van ezt a szellemi idetartozást igazolni, mi a kérdés? Magától értetődő, hogy aki szeretné, az hozzánk tarozónak tudhassa magát - legalább papíron?
Ha meggondolnánk, mi határhoz közeliek, hogy holnaptól más országhoz csatolódunk, fájna, hogy a túlmaradók a gondolatát is elvetik annak, hogy magyarnak igazolhassuk magunkat?
Miért lehetett eredményes a területi szétdarabolás előtti összefogás? Kik fogtak össze, és kik bólintottak? És most? Azokért, (azokkal szemben) akik vétlenül a határon túlra kerültek?...

Jó lenne, ha hallani tanulnánk. Mikor fél füllel hallottam mindent, minden reggel az volt az első, hogy zajokat ébresztettem-teremtettem, hallom-e őket? És újra meg újra azt kellett tapasztalnom, hogy még mindig rosszul hallok. Honnan tudtam, hogy nem olyan mint kéne? Volt emlékem arról, milyen, mikor jól hallok. De egy hét elteltével, kicsit meg is szoktam. Hogy nem azzal a kezemmel fogom a telefonkagylót, hogy közelebb megyek...

Pár hónappal ezelőtt olvastam Jeremiás próféta könyvét. Nem először, de ilyen élesen sosem "hallottam" néhány sorát: "És monda az Úr nekem: Hazugságot prófétálnak a próféták az én nevemben, nem küldtem őket, nem parancsoltam nekik, nem is beszéltem velük... az én nevemben prófétálnak, holott én nem küldtem őket... " Jeremiás 14:14-15.

Hát ennyire be tudja magát csapni az ember? Hogy hinni meri elhivatottságát, isteninek meri igazolni a nem Istentől valót? Igen, ne áltassuk magunkat, igen ahogy azokat a hamisan szóló prófétálókat, minket is ennyire süketté tehetnek saját céljaink, érzelmeink, érdekeink...

Beteget látogatni mentem a múlt héten. A súlyos műtét utáni napon Igyekeztünk annyi szeretetet, reménységet, biztatást közvetíteni a betegnek, amennyi az ott töltött félórába belefért. Azért csak ennyi ideig, mert érkezett valaki, akinek átengedtük az éltető, jó szó lehetőségét.

Körülbelül két óra múlva megszólalt a telefonom. Az a beteg hívott, akinél jártunk. A hangja fojtott-sírósan remegett. Aki nála járt, azt akarta vele tisztázni, tudja-e mi miatt beteg, látja-e végre, miféle kísértés és bukás miatt nem gyógyíttatott meg eddig? Mikor ez a még igen-igen gyenge, együttérzést, részvétet, vigasztalást tőle hiába remélő beteg azt kérdezte látogatójától, tudja-e mit mond? Az azt felelte: igen, érted mondom, mert szeretlek...

Vajon miért hiszi, hogy szeret, s hogy ez isteni szeretet, hogy ő tanítvány, hogy ő szószóló? Azért mert oda küldték, vagy mert küldöttnek akarja hinni magát? Tudnia lehetne erre a választ? Fontos lenne tudni? Hogyan, miből tudhatná meg? Lenne módja rá? És nekünk?

Emlékszünk a gyermek Sámuel történetére? Hogyan tanulta meghallani, hogy Isten szól, még mielőtt Isten ítéletét közvetítette volna a választott nép felé? Mikor hallotta éjjel a nevét, a szólítást, szaladt a hivatalos Isten emberéhez, hátha ő szólította. Újra, meg újra felébresztette azzal amit hallott, őt, aki egyáltalán nem hallotta, nem szólította. A gyermek Sámuel akarta tudni ki szólította, még mielőtt hallhatta volna, mit mond, mit üzen Isten általa!

Szólít minket Isten? Merjük-e mérni így, mások fülével, mások szívével, azt, amit hallunk? Újra meg újra? Fontos tudnunk, hogy nekünk szólt-e akinek szavát tolmácsolnunk kell? Akinek Isten szól, azt olyan erő kényszeríti, hogy nem lehet elvenni tőle a bizonyosságot. Senkinek. Jó a belső hallásunk? Érdekeink, elképzeléseink ellenében? Jeremiás megveretik azért amit mond, a hamis prófétákat szereti a nép, hisz épp szájuk íze szerintit hallhatnak...

MIKOR PEDIG MENTEK AZ ÚTON, VALAKI ÍGY SZÓLT HOZZÁ: KÖVETLEK TÉGED URAM, AKÁRHOVÁ MÉGY. ÉS JÉZUS ÍGY FELELT NEKI: A RÓKÁKNAK VAN BARLANGJUK, ÉS AZ ÉGI MADARAKNAK FÉSZKÜK, DE AZ EMBER FIÁNAK NINCS HOVÁ FEJÉT LEHAJTANIA.

Valaki megszólítja az úton lévő Mestert. Nem Krisztus szólítja őt, hanem ő, talán mert szeretne hozzá tartozni. Azért szólíthatja meg, mert Ő szüntelen úton van, érte és másokért. Mit jelentett akkor úton lenni, és mit jelent ma úton lenni Krisztusért?

Van céllal útra kelő, aki tudja hova megy, kihez megy, mit akar mondani, mit is akar elérni...
Egészen más ahogy Jézus kel útra. Ő lenni akar azok számára, akik épp jönnek, akiknek valami égető szüksége van: betegség, bánat, egyéb nyomorúság miatt...akik Istent keresik.

Az útra kelő kiteszi magát annak, hogy történjen vele valami: hogy találkozzon másokkal, hogy megszólíthassák, hogy gondolattal, szóval, lépéssel feleletre késztessék azok, akik igazi találkozásra, éltető-elevenítő gondolatra, jó szóra várnak.

Vajon aki megkérdezte Jézust, aki úgy gondolta, bárhova követné, meggondolta-e, hogy nem mindenütt várják Jézust és tanítványait tárt karokkal, szálláshellyel ( mint épp előtte, nem fogadták be őket a samáriaiak) Hogy ezt meggondolhassa, hogy valóságosan vállalja, választhassa ezt az utat, Jézus Krisztus a követés nehezeit, a rá váró nehezeket, a lehetséges jövőt láttatja a kérdezővel. Vajon utána ment? Meddig követte? Addig mint Péter, a fogadkozó tanítvány, aki ugyanezt hitte meddig jutott? A magunk hitében bízunk?

EGY MÁSIKNAK PEDIG MAGA MONDTA: KÖVESS ENGEM! DE AZT FELELTE: URAM, ENGEDD MEG NEKEM, HOGY ELŐBB ELMENJEK, ÉS ELTEMESSEM ATYÁMAT. Ő AZONBAN ÍGY VÁLASZOLT: HAGYD A HOLTAKRA, HOGY TEMESSÉK EL HALOTTAIKAT. TE PEDIG MENJ, ÉS HIRDESD AZ ISTEN ORSZÁGÁT.

Ott az úton, meglátva valakit, ő szólt azután: KÖVESS ENGEM! Ám az engedélyt kér, hogy a családjában ráháruló feladatokat elrendezhesse. Baj ez? Miért úgy felel rá Jézus ahogyan felel? Mit jelent ez, hogy HAGYD A HOLTAKRA, HOGY TEMESSÉK EL HALOTTAIKAT...?

Akit ő megelevenít, akinek új életet ad, annak ebből lehet élnie, és éltetnie. A holt lelkűek foglalkoznak azzal feleslegesen, ami a test halála után itt marad. Krisztus követőjének nem a szerzéssel, bizonyítással, elvárásokkal, szokásokkal... kell foglalkozni, hanem a megelevenítő evangéliummal. Ha eleven lett tőle!

TE PEDIG MENJ, ÉS HIRDESD AZ ISTEN ORSZÁGÁT.

A krisztuskövetők a jelenben, Krisztus jelenlétében élnek. Legfőbb jellemzőjük, hogy készek a pillanat megragadására, készek a szeretetre, készek az értésre és hallásra, készek az irgalomra, készek a bocsánatra, készek arra, ami történik velük Isten akaratából...mert erre várnak, az Ő mozdulása kényszeríti őket indulni, szólni és szólítani...

SZÓLOTT EGYSZER MÁS VALAKI IS: KÖVETLEK URAM, DE ELŐBB ENGEDD MEG NEKEM, HOGY BÚCSÚT VEGYEK A HÁZAMNÉPÉTŐL. ÉS FELELT NEKI JÉZUS: AKI AZ EKE SZARVÁRA VETI A KEZÉT ÉS HÁTRA TEKINT, NEM ALKALMAS AZ ISTEN ORSZÁGÁRA.

Megszólítja valaki, bizonyára olyan akinek érintette lelkét az isteni erővel kimondott szó. De - tán mert Jézus máris tovább indul, - engedélyt kér maradni háznépétől búcsúzni. Baj talán, hogy szereti őket? Nem. Az a baj, ha ez elodázása a követésnek, Krisztus után indulásnak. Nem Krisztusnak kell követni engem, (mondjuk haza) hanem nekünk kéne követni Krisztust, (ha épp mieink felé indul, hát oda!) s nyomába lépve élni, elevenedni.

Ha valaki nyomába indul, ne tegye függővé azt másoktól, mert mindennél fontosabb ez amit Krisztustól nyert, ( épp értük) ez ad minden lehetőséget a többre, az istenire.... S ha nem jön velem Jézus Krisztus, hiába megyek másokat szólítani, evangélizálni! Nekem kell Jézust keresnem, kísérnem, hozzá tartoznom, nem ő a kísérőm! Nem én vezetem őt - hogy is vezethetném?! Szolgái vagyunk? Vagy szolgaköntösbe bújt, eligazító parancsot adni kész urak?