Újszövetség - Lukács 10:25-37.
Hétvégén egyik unokahúgom, esküvőjére voltunk hivatalosak. Vittem fényképező gépet is, hogy néhány szép pillanatot megörökíthessek. Úgy kerestem ülőhelyet, hogy elölről, szem-ből lássam, fotózzam őket. Aki mögöttük és távol ült, nem látta azt, amit mi. Valami más volt, mint általában. A középre állított ifjaknak többnyire terhére van ez a szerep, inkább a lányok szeretik, akik ilyenkor szebbek, mint valaha hófehérben, csipkében és fátyolban. Nos ez a fiú, végig jobbjába szorította a szép mennyasszony felé nyújtott kezét, s valahányszor reá tekintett, elolvadt tőle, látszott, hinni is alig meri, hogy itt állnak... Érthető, hogy mindez az eskető lelkészt is meghatotta, érződött a feléjük, nekik mondott szavakon...
Az esküvő után odament valaki az eskető lelkészhez, - aki nem látta a párt olyan közelről és elölről, ahogy mi, - és azt kérdezte a lelkésztől, felvették-e magnóra azt, ami elhangzott? Meglepve néztünk rá. - Vissza kéne hallgatni,- mondta, - mi minden hangzott el, és hogyan!
Vajon miért így érezte, miért mondta ezt? Mert hátulról nézte őket, messziről. Kívül maradt.
AZON ÖRÜLJETEK, HOGY NEVETEK FEL VAN ÍRVA... BOLDOG AZ A SZEM, AMELY LÁTJA, AMIT TI LÁTTOK...
Ezzel a két gondolattal fejeződött be az előző rész. Sokféle kérdés ébredt akkor erre bennünk. Volt aki kimondta, volt aki nem. Mert fontos kérdések minden istenkereső számára. Vajon akik ott hallották Jézust, vajon mit gondoltak? Ugyanazt? Együtt látták, együtt hallották ugyanazt hallottak és láttak? Mennyire nyilvánvaló lesz itt, hogy nem!
ÉS ÍME EGY TÖRVÉNYTUDÓ FELKELT, ÉS KÍSÉRTVE ŐT EZT KÉRDEZTE: MESTER, MIT CSELEKEDJEM, HOGY AZ ÖRÖK ÉLETET ELÉNYERJEM?
FELKELT... Valakinek, egy törvénytudónak, - aki ott volt, hallhatta, amit hallhatott, látta, amit láthatott, - Jézust KÍSÉRTENI támadt kedve. Miféle szívbéli állapot szüli a megkérdőjelezést és ilyenféle indulatot? Miből derül ki Jézus számára, hogy erről van szó? Mit kérdez Jézustól? Mire kérdez rá? Arra, amire ő a törvénytudó tudja a pontos választ. Nem azt kérdezi, ami zavarja, nem azt teszi szóvá, amit nem ért, ami sérti, amit képtelen elfogadni... Nem, nem, nem.
WEÖRÖS SÁNDOR SZÁMADÁS
Az ember - itt a tél - megáll a fordulóban,
a veszni hitteket elveszteni valóban:
mi volt az út, a tét, az izzadás, a kincs?
Tilalom, hogy a más kártyáiba tekints,
magad veszted el a hihetetlen valódit
a bölcs káprázatért, hatalmas füstje bódít,
aztán, már vesztesen, csak egy dolgod marad:
bebizonyítanod, azért is, igazad;
megeshet a bukás, de fennen a rögeszme
győzelmesen lobog, napot homályba vesztve!
Ő PEDIG ÍGY FELELT: A TÖRVÉNYBEN MI VAN MEGÍRVA. HOGYAN OLVASOD? AZ PEDIG ÍGY VÁLASZOLT: SZERESD AZ URAT A TE ISTENEDET TELJES SZÍVEDBŐL ÉS TELJES LELKEDBŐL ÉS MINDEN ERŐDBŐL ÉS MINDEN GONDOLATODDAL; ÉS A TE FELEBARÁTODAT, MINT TENMAGADAT. HELYESEN FELELTÉL - MONDTA NEKI - EZT CSELEKEDD ÉS ÉLSZ. AZ KERESTE A MAGA IGAZÁT, ÉS AZT MONDTA JÉZUSNAK: DE KI AZ ÉN FELEBARÁTOM?
Abból derül ki, hogy Jézus a lelkébe lát, hogy vele mondatja ki kérdésére választ. Azt, amit a törvénytudó jól tud. Érezteti vele, mit ér az amit erről tud. Van aki egész szívvel szereti Istent és embertársait is úgy, mint önmagát? De vajon szeret, vagy csak betartja az előírásban erre nézve megjelölt parancsokat? Kinek a szemében teljesíti ezt? Emberében, Istenében?
És itt árulja el magát a törvénytudó. Hogy csak igazolni akar. Mert nem Istenre nézve kérdez, aki láthatatlan. Istenszeretete, annak jelei és módja körülhatárolhatónak látszik. El lehet bújni még magunk elől is, a látható és bizonyítható tettek, az istenes szokások (ünnepek tartása, templom látogatása, írások ismerete, naponkénti imádság, előírt böjt megtartása, templom-adó, adakozás a szegényeknek... ) mögé. Más kérdés, vajon ezek betartása egyenlő-e az odaadó, mindeneket fölülmúló, szüntelen teljesedő istenszeretettel?
TELJES SZÍVEDBŐL...LELKEDBŐLMINDEN ERŐDBŐL...MINDEN GONDOLATODDAL...
...AZ KERESTE A MAGA IGAZÁT... DE KI AZ ÉN FELEBARÁTOM?
De ki a felebarát? Ki mindenki az, akit törvénybeli kötelességem észre venni, felkarolni, ápolni, segíteni - úgy mint önmagamat? Nyilván van akire nézve érvényesnek érzi betartani ez a törvénytudó, de mindenkit nem! Abban a korban volt olyan szeretetlenség, megvetés, melyet a törvényt értelmezők megengedtek, jogosnak tartottak és igazoltak... És aztán ebből következik, hogy még ezt is, még mást is, azokhoz sorolunk, akiket joggal-méltán nem szeretünk, s észrevétlen bezárul a szívünk, nem nyílik lelkünk, nincs út, se felőlünk, se felőlük...
PAUL CLAUDEL SÖTÉTSÉG
Én itt vagyok, a másik másutt, s a csönd irtózatos már.
Oly szerencsétlenek vagyunk! és rostáján a Sátán egyre rostál.
Szenvedek és a másik is szenved, és nincs út köztem és
Közötte, és kettőnk között nincsen se szó, se kéz.
Semmi, csupán az éjszaka, mely közös és közölhetetlen.
Az éj, melyben mit sem alkotunk, s a szörnyű meddőség a szeretetben.
Fölneszelek, s magam vagyok, a félelem elborít,
Szavának mását hallom, s egy sikoly hangjait.
Valami gyönge fuvalmat hallok, és hajam égnek merevül.
Mentsd meg őt a halálveszélyből és a Vad karmai közül.
Ha újra itt a halál íze a fogam között, a láz,
a csikarás, a hányinger, a fonákra fordulás...
Aki a szemünket alkotta, szem nélkül lát-e vajon engem?
Aki a fület teremtette, fül nélkül meghallja-e szavamat?
Tudom, ahol túlárad a bűn, irgalmad még jobban bővelkedik.
Imádkozzunk, mert a Világ fejedelmének órája ez itt.
Mit felel az írástudó kérdésére a Mester? Jól tudja mit írnak elő, mi jogos hivatalosan, mi nem. Ezért nem a merev-holt törvény betűivel válaszol ennek az önmaga igaza mellett kardoskodónak, hanem elgondolkodni kényszeríti. Egy eleven történettel, példázattal:
JÉZUS PEDIG ÍGY FELELT: EGY EMBER JERUZSÁLEMBŐL JERIKÓBA MENT LE, ÉS RABLÓK KEZÉBE ESETT. EZEK KIFOSZTOTTÁK, VÉRESRE VERTÉK, ELMENTEK, OTTHAGYVÁN ŐT FÉLHOLTAN. TÖRTÉNETESEN PEDIG EGY PAP HALADT AZ ÚTON, DE AMINT MEGPILLANTOTTA ŐT, ELKERÜLTE...
Valaki, Jeruzsálemből, tán épp a templomból igyekezett hazafelé az úton, ahol rablók támadják meg, elveszik kincseit, s ott hagyják megverve, a vérző szerencsétlen embert...
Nem nevezi meg ki, miféle hovatartozású ember. Valaki aki kiszolgáltatott, akit bántanak.
Jól belátható ez a Jeruzsálemből kifelé kanyargó, Jerikóba vezető út, jártunk arra, mely fölött meredeken magasodik a hegy, s nem nehéz kiszemelni, meglesni, elintézni valakit.
Egy pap kerül a történetbe, tán szándékosan, hadd értsen, ha érteni bír és mer belőle ez a törvénytudó... Az a pap Jeruzsálem felé igyekszik. MEGPILLANTOTTA, ELKERÜLTE...
Mit éreztet? Egy percet se szánt rá, hogy megnézze, él-e, mi baja...csak arra volt elég az a pillanat, hogy elkerülje. Kiderül, nem akart többet látni, többet tudni. Okot nem mond Jézus.
Hogy miért nem segít. Tán épp azért nem, mert egy megvert-kirabolt szerencsétlen megsegítése ellen nem szólhat érv, nem gátolhatná semmi... Az se, hogy templomba igyekszik, az se, hogy várnak rá, az se, hogy fél érinteni, az se, hogy magát félti... És ha ő lenne ott? Nem jut eddig a kérdésig? Vagy épp ennek valóságos lehetősége űzi, hajtja lábait?
HASONLÓKÉPPEN EGY LÉVITA IS, MIKOR AHHOZ A HELYHEZ ÉRT ÉS LÁTTA ŐT, ELKERÜLTE...
Jön a következő, szintén Jeruzsálembe igyekszik, annyi a különbség csupán, hogy ő lévita, tehát Lévi törzsbeli. Ő ugyanúgy csak észreveszi, de mintha nem látná, kikerüli a megvert, bajbakerült embert. Ha nem látta, nem vétkezett? Mi a mentsége a saját szemében? Hogy nem egyáltalán nem nézi meg, nem kész segíteni. Miért engedi meg magának?
Vajon mi, amikor nem akarunk segíteni, amikor kéne, miért engedjük meg magunknak? Lehet ennek oka a célunk, a sietésünk, a személyválogatásunk, istentiszteletünk szent ügye?
ARRA MENT EGY SAMARITÁNUS, S MIKOR HOZZÁ ÉRKEZETT ÉS MEGLÁTTA, KÖNYÖRÜLETESSÉGRE INDULT. HOZZÁLÉPETT, BEKÖTÖTTE A SEBEIT, OLAJAT ÉS BORT ÖNTÖTT BELE. AZUTÁN FELEMELTE ŐT SAJÁT BARMÁRA, ELVITTE EGY VENDÉGFOGADÓBA ÉS ÁPOLTA ŐT. MÁSNAP PEDIG ELŐVETT KÉT DÉNÁRT, ODAADTA A VENDÉGLŐSNEK, ÉS EZT MONDTA NEKI: VISELJ GONDOT RÁ, ÉS HA VALAMIT MÉG RÁKÖLTESZ, ÉN MIKOR VISSZATÉREK, MEGADOM MAJD NEKED....
Egy samaritásus jött harmadszor... Az ország északi területéhez tartozó ember, akit az izráeliek a pogányokkal való keveredés miatt, azok bálványimádással kapcsolatos szokásaikkal azonosítanak, s jogot formálnak utálatukra. Hagyományaik szerint idegennek tartják, és lenézik őket. Mert onnan valók, ahonnan. Nem látják az embert, csak a származását.
Nyilván mind a három jól tudja hova megy, miért megy, jó úton megy Jeruzsálembe. Nem cél szerinti a különbözőség. A különbség az, hogy ez a samáriabeli nem tud továbbmenni, mikor megpillantja a bajba kerültet. Irgalom ébred a szívében. Lehet, hogy ő is nagyon sietett volna oda, ahova indult, ahol várták, de a szeretet legyőzte azt, ami benne tiltakozott, és közel megy hozzá, bekötözi sebeit, megitatja, saját borával, megkeni értékes olajával, felsegíti saját barmára, fogadóba viszi, ápolja, rábízza a vendéglősre, pénzt ad annak, hogy ellássa, s ígéri, hogy visszajön, még többet ad, ha szükség van rá...nem letudja, nyitva hagyja szeretetének készségét, újabb lépések lehetőségét ajánlja...
Szeret, mert a másiknak szüksége van rá. Nem ismerte, nem volt benne előtte semmiféle rokoni vagy baráti kapcsolat, vagy bármi efféle erős érzelem... Annak kínja, elhagyatottsága, szenvedése, elesettsége, tehetetlensége, nyomorúsága ébreszti az ő könyörülő, irgalmas szeretetét... Ha felfognánk, ha megéreznénk, miféle teljesedést kínáló szeretet ez...
Ugye elképzelhetetlen, hogy egy ilyen vérben fekvő nyomorult elutasítsa a segítséget, mert nem olyan mint ő, hanem a megvetett samáriaiajhoz tartozik? Miért? Mert a bajban nem az a fontos, hova tartozunk, eltűnnek a különbségek, a rászorultság határoz meg mindent. Ha a rászorultságom egyértelmű magam s mások előtt. Ha nem a minden rendben látszata diktál.
MIT GONDOLSZ, E HÁROM KÖZÜL KI VOLT A FELEBARÁTJA ANNAK, AKI A RABLÓK KEZÉBE ESETT? AZ PEDIG VÁLASZOLT: AZ AKI KÖNYÖRÜLT RAJTA...
Ki az én embertársam, felebarátom, akit ugyanúgy kéne szeretnem, mint magamat? Minden embertárs, akinek élete került veszélybe, akinek segítségre van szüksége. Annak segítségére, aki épp arra jár, aki látja nyomorúságát. Az írástudó tudja választ. Ez a történet nem enged a dolgok mellé nézni, se mellébeszélni. Még személyválogató vagyok? Voltam már minden korlátot, szokást, ellenérzést... elsöprő nagy bajban, amiből nem volt esélyem kijutni?
REMÉNYIK SÁNDOR EGÉSZEN
A kishúgom, a húgom kisleánya
Most tizenhárom éves -
Az élet lassan mélyül a szemébe,
S ahogy mélyül: a szeme úgy beszédes.
De ez a kicsi történet már régi -
Megírásával adósa maradtam,
Holott bátyjának - halk szemrevetéssel
Mondja: egy egész könyvet ajánlottam:
Romon virág -
S a kisleánynak semmi ...
"Rólam, látod, még egy betűt sem írtál -
Látod!" - S nehéz ily sóvárgásnak
Folyton félve elébemenni - -
Kivált, ha oly álmatagon szerény,
Oly megható, úgy nem tolakodó -
Hát jó - -
Ki tudja, hányszor megígértem -
De ha olyan nehéz megmagyarázni,
Hogy a vers nem úgy megyen leckeképpen -
Se zord parancsra, se halk kérésképpen
Nem tudnak összeállani
Izmos, vagy gyöngéd-finom tagjai - -
Csak valami varázs-ütésre,
S a varázs-vessző: az Isten kezébe,
Hát jó:
Repüljön a régi történet:
Most már simán sikló hajó.
Az irgalmas szamaritánust
Tanulja a kis elemista lány,
De valahol az esze zökken:
A történetben valami hiány.
"Felebarát": ezüstzengésű,
Nemesveretű, bibliai szó -
És mégis a kicsi leány fülén
Értelmetlenül be-ki-illanó.
"Felebarát! Hát, aki vele jót tett
És ott nem hagyta irgalmatlanul,
Bekötözte sikoltó sebeit" - -
A kicsileány csak tovább tanul,
De nem megy a szó, nem megy a fejébe.
Se otthon, se az iskolába
Szamartitánustól, felebaráttól
Nincs többé nyugovása.
Az anyja végre nyugtalanul kérdi:
Hát ki a te felebarátod?
Rábámul két világosbarna szem,
Aztán lezárulnak szemétrmesen,
Mint elzárkózó, szép, megzavart álmok.
A száj vonala már lefele görbül,
S a könny kicsordulóban éppen - -
"Hát mondd: felebarátos vagyok én?"
Anyjára néz, s a szeme felragyog:
"Te - Te egész barátom vagy nékem!"
Egészen! Drága kicsi lányom,
E versben: régi adósságom -
Én neked most csak azt kívánom -
S a könnyem csordulóban éppen - :
Aki neked barátod lesz,
Barátod bármiféleképpen:
Az legyen nagyon, igazán, egészen!
Egészen! Ki tud így? Teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes erővel, minden gondolattal? Merünk megfelelésünkkel előhozakodni, mint ez a törvénytudó? Teljesítőképességünk szerint, a két nagy parancsolat teljesítése szerint ítélhet majd minket Isten? Hogy szerettük-e igazán Őt, és embertársainkat? Vagy Isten irgalmára megváltó szeretetére szorulunk mindannyian?
Kiről mintázta Jézus ezt a samaritánust? Aki a magukat igaznak tartott (papok, írástudók) által megvetett, aki nem a törvény szavait mondja, hanem istenszeretetre kinyílt életet él, mely véget nem érő, magát odaajánló, feltételek nélküli szeretetben, egyre csak teljesedik?
"Az irgalomban gazdag Isten az ő nagy szeretetéből, amellyel szeretett minket, akik halottak voltunk a vétkek miatt, a Krisztussal együtt megelevenített... és ez nem ti magatoktól van, nem cselekedetekből, Isten ajándéka ez..." Efézus 2:4-8.
JÉZUS EZT MONDTA: EREDJ EL, ÉS TE IS ÍGY CSELEKEDJÉL
Mondhatja ezt? Kinyílhat egészen az életünk? Azok felé, akik vágyják, várják a segítséget? Elsöpörheti az Ő megváltva beteljesítő, lelket elevenítő szeretete a mi gátjainkat, ellenséges indulatainkat, képmutató, önféltő, önigazoló magatartásunkat, felemás szeretetünket?
Ablonczy Ágnes
