Parókia - a református porta(l)

LUKÁCS EVANGÉLIUMA
Könyvtári bibliaolvasó kör

43. Mária és Márta

Újszövetség - Lukács 10:38-42.

AMIKOR PEDIG TOVÁBBMENTEK, MAGA JÉZUS BETÉRT EGY FALUBA, AHOL EGY MÁRTA NEVŰ ASSZONY VENDÉGÜL LÁTTA. ENNEK VOLT EGY MÁRIA NEVŰ TESTVÉRE, AKI AZ ÚR LÁBÁHOZ ÜLT, ÉS HALLGATTA AZ Ő BESZÉDÉT. MÁRTÁT PEDIG TELJESEN LEFOGLALTA A SOK HÁZI MUNKA. EGYSZERCSAK ELŐÁLLOTT, ÉS ÍGY SZÓLT: URAM , NINCS GONDOD RÁ , HOGY A TESTVÉREM TELJESEN MAGAMRA HAGYOTT A SZOLGÁLATBAN ? SZÓLJ NEKI , SEGÍTSEN NEKEM. AZ ÚR PEDIG EZT MONDTA NEK I: MÁRTA, MÁRTA , SOK MINDENÉRT AGGODALMASKODOL , ÉS TÖRÖD MAGADAT. PEDIG CSAK EGY A SZÜKSÉGES DOLOG ÉS MÁRIA EZT A JOBB RÉSZT VÁLASZTOTTA, AZT, AMELYIK ÖRÖKRE MEGMARAD.

Advent van, közeledik az ünnep. Vajon ha eljön, s itt lesz az a pár nap, az telíti, ami a leg-fontosabb, amitől ünnep az ünnep? Vagy a sokféle igyekezet (elvárások magunktól és másoktól) miatt észre se vesszük, hogy kimarad belőle az, amiért érdemes volt várni, megélni? Mi az ami feltétlenül szükséges? Ami ha kimarad, ha elmarad, akkor az ünnep lényege vész el? Éreztük már úgy utólag, épp az ünnepek után, hogy nem az volt ami lehetett volna?

Amikor valaki olvasott a mi szegénység-szülte, szoba közepén lógó lámpavégre, drótvázra gallyakból aggatott különös karácsonyfánkról, a visszaemlékezésemet olvasva úgy érezte gyönyörű lehetett, és ő is olyat szeretne egyszer. Persze szép volt, de az a "karácsonyozás" attól volt több, mint másoké, hogy benne voltunk, hogy szemünk láttára öltözött a drótváz, előttünk született a fenyő-csoda, miközben mi díszeket hajtogattunk, karácsony dalokat és dicséreteket énekeltünk. Mert így érkeztünk meg, az egykori történet fényeihez, lényegéhez, az isteni szeretet, s szívünk a készülődés, érkezés közben öltözött ünneplőbe... Ajándékra nem igen telt akkoriban, esetleg egy-egy könyv, társasjáték.

A mi gyerekeink tőlünk sok ajándékot kaptak, de hiába, ez a sok se volt elég. Mentünk itthonról tovább Pestre, egyik nagymamához, aztán a másikhoz, s azt lesték, hol és mit kapnak még? Ünnepi örvendezésüket zavarta ez a telhetetlenség, a mindig másra, újabbra való vágyakozás... S ha elvesztették, maguk miatt veszítették el ünnepi örömüket...

Hány karácsonyunk volt eddig, melyikre emlékszünk és ha emlékszünk, vajon mire és miért? Különleges ajándékokra? Ünnepi hagyományokra, szokásokra? Látogatásra, találkozásra? Akit karácsonykor emlékezve ünnepelünk, Jézus Krisztus, érkezhet hozzánk? Őt mivel várhatjuk, mivel kínáljuk, szívünkben-lelkünkben mit talál?

AMIKOR PEDIG TOVÁBBMENTEK, MAGA JÉZUS BETÉRT EGY FALUBA, AHOL EGY MÁRTA NEVŰ ASSZONY VENDÉGÜL LÁTTA...

Jézus Jeruzsálembe indult, útközben áll meg, hogy betérjen barátaihoz, azokhoz, akikről tudja, hogy szeretik, örömmel és szívesen látják. Vendéglátója Márta, aki nem csupán várja, kész érte tenni-venni, sütni-főzni, fáradozni. Szeretete nem üres szó, a róla való gondoskodásban, érte tett lépésekben nyilvánul meg. Ezt várja Márta a találkozástól? Hogy léphessen érte, hogy kifejezhesse szeretetét a gondoskodással?

Mit jelent vendégül látni? Ajtót nyitni, helyet adni, tisztálkodáshoz vizet készíteni, és enni és inni adni a fáradt érkezőnek, érkezőknek. Nem kis feladat. A vendégváró háziasszonyok jó tudják mi mindenre kell odafigyelni, ha tisztességes vendéglátóknak akarunk bizonyulni... Nem is könnyű helytállni, amikor egy-egy nagy család egybegyűlik, ahogy szokásos karácsony ünnepekor. Mert az ünnephez hozzátartozik az ajándékozás és a vendéglátás... Üzenetet kaptam tegnap reggel valakitől. Átutazik a városon, s találkozni szeretne velem. Miután fontos volt számomra a találkozás, mindjárt visszaírtam, megpróbálok ott lenni az állomáson, arra 10-15 percre, hogy szót válthassunk, amíg a busz a városban tartózkodik. Hogy egyetlen percet se veszítsek, előbb érkeztem, mint a busz, mellyel ő érkezett... Mit ért ez az alig tíz perc? Arra kevés volt, hogy jót beszélgessünk, de arra épp elég volt, hogy érezhessük az összetartozást. Tudtuk, mire elég, s mire nem elég ez az idő, hisz útközben áll csak meg, utazik tovább. Mindketten csak azt vártuk, amit várhattunk, - örültünk, amíg örülhettünk egymásnak.

ENNEK VOLT EGY MÁRIA NEVŰ TESTVÉRE, AKI AZ ÚR LÁBÁHOZ ÜLT, ÉS HALLGATTA AZ Ő BESZÉDÉT...

Mint kiderül, nem egyedül Márta fogadja ott lakik testvére is, Mária. Kiderül mit várt Mária a találkozástól? Az számára ez a Jézussal való találkozás, amiért érdemes Jézusnak érkezni?

JÓZSEF ATTILA AZ ÉN AJÁNDÉKOM

A szívem hoztam el. Csinálj vele,

amit akarsz. Én nem tudok mást tenni

és nem fáj nekem semmi, semmi, semmi,

csak a karom, mert nem öleltelek...

MÁRTÁT PEDIG TELJESEN LEFOGLALTA A SOK HÁZI MUNKA. EGYSZERCSAK ELŐÁLLOTT, ÉS ÍGY SZÓLT: URAM, NINCS GONDOD RÁ, HOGY A TESTVÉREM TELJESEN MAGAMRA HAGYOTT A SZOLGÁLATBAN? SZÓLJ NEKI, SEGÍTSEN NEKEM...

A vendéglátás konkrét tennivalói szempontjából Mária nincs ott. Elfeledkezik a feladatairól. Jogos Márta panasza? Ha Mária segítene neki, hamarabb végezne feladataival, s ő is leülhetne Jézus mellé!

Szoktuk úgy érezni, épp ünnepek táján, mikor egybegyűlik, család, rokonság... hogy beleveszünk a tennivalókba, nincs szeme a körülöttünk levőknek arra, amit tenni kéne... Jogos, ha ilyenkor felháborodik az, aki magára marad a vendégség körüli tennivalókban?

De vajon természetes, rendjén való, hogy Márta a vendéget kéri, intse meg testvérét, aki nem segít? Miért Jézushoz fordul szemrehányásával? Azért hogy Mária segítsen? Vagy azért, hogy saját szorgalmára, saját munkájára hívja fel a figyelmét azoknak, akik egészen mással vannak elfoglalva? Kiderül, miért Jézusnak szól? Hogyan is szól neki? Méltatlankodva szól Jézusnak: NINCS GONDOD RÁ? Ez azt jelzi, hogy addig háborgott, bosszankodott magában, míg egyszer csak nem bírta tovább... Annyira nem, hogy már nem is csak Mária felé szól a szemrehányás, épp a vendégnek szegzi. Rosszallása túlnő az illedelmen, a tiszteleten, már nem is érzi mi illik a vendéggel szemben, mi nem, s azt sem, hogy saját magára nézve megengedhetetlen, méltatlan az amit tesz...

Régebben olvastam Pilinszky Jánostól a munkálkodásról és szeretetről valamit, de a mai történet két szereplőjére nézve most eszembe jutott, s új tartalommal töltődtek gondolatai.

"Amikor dolgozom: belefeledkezem munkámba, és megfeledkezem magamról. S ez érvényes minden valódi érzésre és cselekvésre, ugyanaz történik velünk, amikor szeretünk, vagy elmélyülten gondolkodunk. A munka és a szeretet mélységesen rokon abban, hogy közben... megfeledkezhetünk önmagunkról... elszemélytelenedünk. Az igazi figyelemnek bárki és bármi legyen is a tárgya, minden esetben ugyanaz a gyümölcse. A munka az önzetlenség iskolája. És fordítva, az önző ember minden valódi tevékenységre, minden valódi szeretetre és megismerésre...képtelen. Az önző ember sose dolgozik és sose gondolkodik, egyszerűen azért, mert nem képes elfelejteni, szem elől téveszteni önmagát, önös érdekeit."

Pilinszky János - Szög és olaj Érdemes elgondolkodni ezen a különös egymás mellé helyezésen, párhuzamon. Márta és Mária története épp e kettő körül fordul. Ha ezt nem pontosan értjük, nem értjük meg igazán Jézus válaszát sem. Amikor valamin odaadón munkálkodunk, amikor szeretünk, amikor másokért lépünk, mások öröméért, vajon megfeledkezünk önmagunkról? Képesek vagyunk rá? Ha nem, akkor szeretetünk egyben önszeretet, megfelelés vágya, érdemszerzés vágya,... valamiképp az önigazolás, önérdek, önzés diktál. És az a meghökkentő, hogy mindez egy idő után kilöki szívünkből, kiszorítja a másikban lelt örömöt, épp szeretetünk tárgyát...

Valaki, aki egy idő óta nem bír emberi gödreiből kivergődni, így írta nekem most levelében: "Minden baj, ami körülöttem van, belőlem ered..." Ő legalább nem áltatja magát...de lehet neki segíteni? Hogyan? Mi a baja? Reménytelennek látja, annak tartja magát. Nem tud erről megfeledkezni, s újra meg újra szomorúságába, tehetetlenségébe fullad...

AZ ÚR PEDIG EZT MONDTA NEKI: MÁRTA, MÁRTA, SOK MINDENÉRT AGGODALMASKODOL, ÉS TÖRÖD MAGADAT. PEDIG CSAK EGY A SZÜKSÉGES DOLOG ÉS MÁRIA EZT A JOBB RÉSZT VÁLASZTOTTA, AZT, AMELYIK ÖRÖKRE MEGMARAD.

Márta nem feledkezett meg önmagáról, nem feledkezett bele abba az örömbe, hogy teheti, érte akit várt, nagyon is tudta mit tesz Jézusért. Erre mered, ezért vak arra, amit láthatna, amit érezhetne. Jobbnak véli magát azoknál, s érdemként tünteti fel a kötelesség teljesítését, szeretetnek minősítve akkor is, ha háborgó szívvel, szemrehányással tele végzi feladatát. És ez a méltatlankodás, bosszankodás, melyet jogosnak érez és igazol, bizony észrevétlenül kisöpörheti szívéből a szeretteiért végzett munka örömét, aztán meg szerettei megértésére való készségét, a másik kettő (Jézus és Mária) találkozásban lelt örömének kifejezési lehetőségét, ennek tiszteletben tartását... A találkozástól várt öröm morzsái sem maradnak meg...

Mária egészen megfeledkezik önmagáról, arról is, mi lenne a kötelessége, megfeledkezik mindenről és mindenkiről, betöltheti szívét a várakozás utáni öröm: Jézussal találkozni, csak őt hallgatni, az ő jelenlétével, az ő szavával töltődni...

Mi mindent kell megszerveznünk ünnep előtt? Aztán a család körül ünnepek alatt? Ugye ki se látszunk belőle? Ha azt az időt nézzük, amit a valakire-valamire várakozásra fordítunk, mennyi időt szánunk krisztusvárásra? Mennyit érkezésének és jelenlétének megélésére? A testünk ünnepel, annak ami látszik, vagy a lelkünkben lehet ünneppé az ünnep?

TÚRMEZEI ERZSÉBET KENYÉRNEK JÖTTÉL

Kenyérnek jöttél éhező világba,

világosságnak sötét éjszakába,

fényes hajnalnak, örök ragyogásnak,

vak zűrzavarban bizonyos tanácsnak.

Jöttél útnak, igazságnak, életnek,

s kicsiny gyermekként jászolba fektettek,

Jézus, Jézus!

Mért sínylődnénk hát éhezve, szegényen,

mért tévelyegnénk világtalan éjben

tanácstalanul és halálraváltan

és úttalanul a hazug világban,

amikor benned mindent megnyerhetünk,

kis jászlad elé odatérdelhetünk,

Jézus, Jézus!

Hozzám megérkezett. Reménységbe, ígéretébe kapaszkodva ostromoltam, vártam feleletére rá közel fél éven át. Miféle várakozás volt? Advent? Miféle felelet jött? Hogyan érkezett?

Tavasszal beszéltem itt a barátnőmről, akit egy évvel előbb műtöttek, aztán újra, és kiderült, szétszóródott már a rák, már a májban is van, s másutt is...Akkor írt nekem, mikor a férjének festményeiből kiállítás nyílt Baján. Válaszoltam, üzentem is, hogy meg akarom látogatni. De nem jött levél, nem jött üzenet. Fájt, hogy nincs válasz, semmiféle, újra írtam, de egészen e hét elejéig nem jött válasz semmire. Istent kerestem, azért könyörögtem, hogy ne mehessen el úgy, hogy nem akar hallani Krisztusról, megváltásról, megoldásról. Hogy gyógyítsa meg, legalább a lelkét. Ígéretet Nyertem, s bár hinni is alig mertem, ezt is megírtam neki. Nem válaszolt erre se. Fél éven át nem volt egyéb lépésem, mint szeretetemet szavakba foglalni, megírni, s a magam válaszóhajáról megfeledkezve, kérni-könyörögni, imádkozni érte vég nélkül, újra meg újra. Hogyan érkezett Jézus Krisztus? Mit írt a barátnőm e hét elején?

"Nyáron volt a legkritikusabb, kemoterápia nem hogy nem segített, de tovább nőttek a daganatok és több lett. A kemo hatására a szám és a nyelőcsövem tele lett sebekkel, sem enni, sem inni nem tudtam. Lassan épültem le, húsz kilót fogytam, kezdtem kiszáradni, felborult szervezetem működése. Nem emlékszem semmire, három hét teljesen kiesett az életemből, szegény anyám azért imádkozott, nehogy bolond maradjak... Nem tudom hogyan, de sok-sok segítséggel...kezdett visszaállni a rend bennem, de nagyon lassan. Nem tudtam járni, újra kellett tanulnom, enni, írni, olvasni... Augusztusban olyan állapotba kerültem, hogy kezdődhetett megint a kemoterápia. Sokkal kisebb dózisban és kiegészítő gyógyszerekkel. Volt egy barátunk, aki szintén átesett ilyesmi krízisen, és ő ajánlott egy olyan szert, amitől meggyógyult. Kipróbáltam, és képzeld el négy hónap alatt az egyik lebenyemből, november végére mind a kettőből eltűnt a daganat. Az orvosok nem akarták elhinni, hogy ilyen történhet. A doktornő többször elvégeztette velem az ellenőrző vizsgálatokat, nem akarta elhinni, hogy eltűntek ezek a szörnyek... Az operáló orvosom, mikor meglátott, könnyes szemmel mondta, hogy ő már azt hitte nem is élek. Hát élek..."

"Nem tudom hogyan..." - írta ő. Az én nyaram és őszöm reményt ébresztő üzenete ez volt: "ímé én újat cselekszem. Utat készítek a pusztában..." ( Ézsaiás 43: 18-19. ) Készült az út!

EGY A SZÜKSÉGES DOLOG ÉS MÁRIA EZT A JOBB RÉSZT VÁLASZTOTTA, AZT, AMELYIK ÖRÖKRE MEGMARAD.

Mi a szükséges dolog? Szeretni teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes erővel, és megfeledkezni minden egyébről. Hogy Rá várjak, Ő szólhasson, Ő léphessen, Ő éltessen, Ő vezessen... Miféle advent a miénk? Miféle várakozás az ünnepre, Krisztus-érkezésre, isteni jelenlétre? Érkezhet hozzánk? Észrevesszük, ha megjött, ha jelen van? Belefeledkezünk szeretetébe?