|
Újszövetség - Lukács 11:1-4.
TÖRTÉNT EGYSZER, HOGY AMIKOR EGY HELYEN IMÁDKOZOTT, ANNAK VÉGEZTÉVEL ÍGY SZÓLT HOZZÁ EGYIK TANÍTVÁNYA: URAM, TANÍTS MEG MINKET IMÁDKOZNI, AMINT JÁNOS IS MEGTANÍTOTTA TANÍTVÁNYAIT. Ő EZT MONDTA NEKIK: MIKOR IMÁDKOZTOK ÍGY MONDJÁTOK: MI ATYÁNK, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED. JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD, LEGYEN MEG A TE AKARATOD, MINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS. A MI MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NEKÜNK NAPONKÉNT. ÉS BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET, AMINT MI IS MEGBOCSÁTUNK MINDEN ELLENÜNK VÉTKEZŐNEK. ÉS NE VÍGY MINKET KÍSÉRTÉSBE, DE SZABADÍTS MEG MINKET A GONOSZTÓL.
Valaki, karácsonyi köszöntő soraihoz egy írást csatolt, melyben egy gondolat megragadott: rengeteget felejtünk, kiesnek dolgok az emlékezetünkből, de amikor lelkünk érintődik valaki, vagy valami által, az feledthetetlen. Igaz ez? Miért fontos? Mert a magam érzései és lépései közt eligazíthat, iránytűvé lehet...
Szabad utánagondolni. Ki, mivel ér lelkünkhöz? Hozzáérhet Isten a lelkünkhöz? Érhet-e hozzá nap mint nap, vasárnapról-vasárnapra? Mi érintett minket az ünnepek alatt? Mi az ünnepe lelkünknek? Ami feledhetetlen, az nekünk a fontos, ami hozzánk ért, ami megfogta lelkünket, ami nem eresztette, netán ami sértve sebet ejthetett rajta...
Valaki, mikor megkapta karácsonyi üdvözletemet, az üzenetemet, melyet egy Juhász Gyula vershez fűztem, nyúlt a telefonért, felhívott, meghatottan köszönte meg. Miért? Mindenki így köszönte meg? Nem, volt aki írásban, volt aki a szokásos sorokkal, volt aki sehogy. Ő miért így, mi múlt rajta? Miért érinthette a szó? Mert a költő lelke benne volt a versben? Vagy az enyém a hozzáfűzött sorokban? Vagy mert az ő lelke nyitva volt az érintésre? Egyszerre igaz mind a három? Csak érintetten érinthetem az érinthetőket...
TÖRTÉNT EGYSZER, HOGY AMIKOR EGY HELYEN IMÁDKOZOTT, ANNAK VÉGEZTÉVEL ÍGY SZÓLT HOZZÁ EGYIK TANÍTVÁNYA: URAM, TANÍTS MEG MINKET IMÁDKOZNI
Nem tudjuk melyik tanítványa, csak azt, hogy Jézus Krisztus imádkozott, s ezek után találkozott a tanítványokkal. Akkor kérték, tanítsa őket imádkozni. Mit "csinált" Jézussal az imádkozás, ha utána tanulni akarják, hogyan jó imádkozni? Milyenek vagyunk mi imádság után?
Érintettek, megkönnyebbültek, szabadabbak, szeretettel telibbek? Érdemes imádkoznunk? Töltheti, elevenítheti imádság közben valamivel Isten Lelke a szívünket? Azt hiszem, nekünk is tanulnunk kéne Jézustól imádkozni, kérnünk, hogy tanítson minket.
AMINT JÁNOS IS MEGTANÍTOTTA TANÍTVÁNYAIT...
Jánosra hivatkoznak, nyilván Keresztelő Jánosra. Ő is tanította tanítványait imádkozni? Sehol nincs feljegyezve hogyan, mit tanított nekik, de az akkori szokások szerint naponta háromszor imádkozták a Sömá Jiszráél-t, ami így kezdődik (mely Mózes ötödik könyvéből a hatodik rész mondandóját s a Tízparancsolatot foglalja egybe) "Halljad Izráel! Szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel, és teljes erődből..." Ezt az imádságot nyilván mindenki tudta, hisz ott 13 éves kortól résztvettek a szertartásokon, ezért nem a szöveg tanulása, nem a szövegtudás volt a kérdés, hanem az ima hogyanja, az isteni jelenlét valós megélésének lehetősége, a Felé való odafordulás, az érintettség hogyanja.
Mit éreztek meg a nyitott szívű tanítványok János és Jézus közelében? Hogy nekik többet ér az imádság, több erőhöz jutnak, több fényhez... imádság közben. Akár ugyanazon imádság elmondása közben. Szeretnék Tábor Béla könyvéből néhány gondolatot idézni, mert valamit ő ért, és velem is meg tudott értetni-éreztetni az imádsággal, odafordulással kapcsolatban:
"Isten maga a Szó...az élő, egyetlen igazság... amely az egyetlen valósággal azonos....aki anélkül mondja ki, hogy csorbítatlan tartalmát átélné, aki csak mint egy szót használja a többi között, annak ajkát az abszolút igazság helyett az abszolút hazugság hagyta el... A héber nyelv, amely a zsidó vallás szerves eleme, és így örökre a zsidó vallás szent nyelve marad, az isteni név megjelölésére egy kiejthetetlen nevet-szót használ. Négy betű jelöli ezt a szót: a Jád, a Hé, a Váv, és a Hé. Akik ezt Jahve-nek vagy Jehovának ejtik, már nem azt a szót ejtették ki. Izráel számára a név kimondhatatlan volt. Név...- akit nem értesz, de akit meg kell értened, - lehet csak az a valaki, akit keresel, mikor a legnagyobb hatalmat, mindenek kulcsát keresed, mikor kimondod Isten-szavadat. Ehhez a szóhoz még a te önkényed tapad, mert még gyenge vagy ahhoz, hogy olyan szót mondj ki, amely nem a te véletlen szeszélyedet fejezi ki... Szót, amelyhez eljuthatsz, ha véletleneidet leveted magadról, szemedbe vakít a Szó, amíg csak el nem jutsz Hozzá..."
Mi nekünk az imádság? Kit szólítunk, Miféle lélekkel szólítjuk a Mindenhatót, aki előtt nincs rejtve semmi? Aki mindent tud, mindent ért, kinek hatalma van, aki mégis teret ad, keresni. A nevezhetetlenség (Ne csinálj képet, ne képzeld el...) valami olyan becsülést-tiszteletet-félelmet feltételeztet és éreztet meg, amivel jó lenne szembesülnünk, épp hogy Kimondhatatlanná növekedhessen bennünk akit szólítunk. Ellentmondásnak látszik, pedig ez az ellenmondás segít annak érezni Istent, Aki...
János bizonyára az imádság szentségére, hogyanjára tanította tanítványait. Hisz neki érezni, átélni, tudnia kellett Isten rá vonatkozó akaratát, másoknak hirdetendő üzenetét, s ezt, ennek lelket érintő, elevenítő bizonyosságát, csak így kaphatta. Ezt adta tovább tanítványainak...
Ő EZT MONDTA NEKIK: MIKOR IMÁDKOZTOK ÍGY MONDJÁTOK: MI ATYÁNK...
Hogyan imádkozzunk? Mi az, hogy ÍGY? Jézus Krisztus a kimondhatatlan Név helyére az ATYA szót teszi. A Nevezhetetlen helyére megnevezhető kerül? Mit hozott közel? Mit nem? Ő onnan jött, így imádkozik, így fordul hozzá, így kéri, így szólítja, mert számára ő az ATYA. Ő az ATYÁT tudja és mondja ki tanítványainak. Tudja, s ennek bizonyosságát adja tovább. Az ATYA fogalmát ajándékozza, teszi a szóba, a megszólításba, a szó valóságos értelmében, az erről való tudást és bizonyosságot! A nekünk elérhetetlen, az öröktől való: ATYA!
Jézus Krisztus többet tud, többet érez, többet él, többet hoz, mint János. Így segít érteni, kit szólítunk, s hogyan fordulhatunk hozzá. Az Elérhetetlen ATYA, fiaivá lehetünk. Ezt hozta Ő.
Segít ez nekünk? Kinek segít? Lehet nekünk ezt is csak tudni, tudott dologként kezelni?
A zsidó etikai parancs minden zsidó számára azt írja elő, hogy valamennyi embertársával azonosítsa magát, és minden lépésüket személyes kockázatának érezze. De ez nem más, mint az élő szeretet teljes tartalma: azonosítás, aggodalom, remény... Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat... Mindez pedig azonos az Egy megismerésével... ez az Egyistenhit tartalma. Az Egy kétféle lehet. Lehet elvont, üres, élettelen... és lehet élő, működő...
De súlyosan tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a zsidó vallásban nincs helye annak az észfölötti valóságnak, amit a Szentháromság a kereszténység számára kifejez. Nemcsak hogy helye van, hanem ugyanazt a helyet foglalja el a zsidóságban, mint a kereszténységben: A Szentháromság, amely három és mégis Egy, amely észfölötti, de nem észellenes..."
Tábor Béla - A zsidóság két útja
Hogy állunk Isten elé? Odafordulásunkba beleölelődhet a másik, a jó, a rossz, - mindenki?
Az egyik lányom özvegyemberhez ment feleségül, akinek volt két gyereke. Épp ő, a kisebbik segített a kapcsolat alakulásában, hisz az ő tanítónője volt...Azóta már nagyfiú, születtek kistestvérei. Nem találja helyét se családban, se világban. Sajnálja magát, akinek élete vesztéssel indult. Nem tudja élni a lehetőségeit. Édesanyjára nem is igen emlékszik és vér szerinti nagyszülei nem élnek már. Mi vagyunk, lennénk számára a lehetőség. Ám hiába tudja ő, és hiába kínáljuk magunkat, míg ezt a lehetőséget magáénak nem érzi, míg valóságosan el nem fogadja, felénk való bizalmát nem lépi... Ha ragaszkodik a papír szerinti tényekhez, a múltbeli veszteségeihez, akkor nincs többé nagyszülője, nincs lehetősége, sajnálhatja magát egy életen át. Születésnapján azt írtam neki, szeretném, ha számolni tudna Istennel, és velünk, s csatoltam üzenetemhez egy képet is, melyen lentről és fentről is egymás felé nyúlik két kéz. Válasza ez volt: Az a baj, hogy nem ér össze az a két kéz... Miattam, vagy miatta?
Nem így vagyunk mi is sokszor? Hogy nem éljük meg, csak tudjuk a lehetőséget. Mi az akadálya? Tele vagyunk gátakkal, ki nem próbált ismerettel, keserűséggel, elvárással... nem tudunk nyitni, nincs bizalom, nincs valóságos vágy, nem elevenít lépni tudó reménység...
KÖVÉR ERZSÉBET ATYÁM
Tudom, hogy messzi vagy
S mégis mindig közel.
Tudom, te megsegítsz,
Hogy hozzád jussak el.
Tudom, hogy porszemek
Előtted a nagyok,
És mégis, senki - én,
A gyermeked vagyok.
Te nagy, Te szent,
Nevezhetetlen Egy,
Akit Atyámnak mondhatok.
MI ATYÁNK, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED...
Hogyan lesz valóságos z istenkereső mozdulat, a fölfelé kapcsolás? Hányszor estünk már kétségbe azon, hogy nem értjük, s ha végre értjük, akkor sem merjük magunkénak hinni, amit hallunk, olvasunk. Mit jelent ez, hogyan szentelődik meg az Ő neve? Mitől lesz minden elképzelhetőnél több számunkra, aki nem látható, aki nem ismerhető, aki csak akkor v a n mikor Igéje által kijelenti magát?
Újsághírben olvastam, hogy egy rabbi felháborodva tiltakozott az ellen, hogy a budapesti metrón öles plakátok jelentek meg a Sömá Izráél héber betűs szavaival...Lehet hivalkodó-illetlen-szentségtelen módon használni a lelki épülésért, gazdagodásunkért adott szent szót.
Ugye éreztünk már olyat, hogy most nem mondhatják nekünk azt, amit mondanának, mert hiába mondanák, remény nélkül, szeretet nélkül, hiteltelenül hallgatnám...s várni kell, hogy úgy halljam akkor mondják. Hit, reménység, bizalom által fogadni. Ha merem hinni, merem remélni, merem élni... Ha hely készül bennem, és teret nyerhet bennem a Tőle való...
JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD , LEGYEN MEG A TE AKARATOD, MINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS.
Hogyan érkezhet, jöhet hozzám? Teremtőként? Mindenhatóként? Mindenek felett való Uralkodóként? Örökkévalóként? Megváltóként? Lehet, hogy az a baj velünk, hogy nem Őt várjuk? Észre se vesszük, hogy épp mi kezeljük szolgának, s csak szolgaként lehetne jelen? Megszabnánk, mit tegyen, mit ne, parancsolnánk mit teremtsen, és kényünk kedvünk szerint múlandóra váltanánk örökkévalóságát? Úrra várunk, királyra, országában való helyre? Tudjuk-e eléggé ki Ő? Mindenhatóságát vágyó, istenfélő alázat van a szívünkben?
Valakitől nemrég körlevelet kaptam. Az abban közölt felhívásra, civil kezdeményezésre a kellett volna elküldeni a választ, az egyetértés jelét. Miután egyértelmű volt számomra, miért e kezdeményezés, s mert eszem ágában sem volt annak egy pártpolitikailag meghatározott újságnak írni, egyszerűen nem válaszoltam. Ő fontos a számomra, érzem, rám van bízva, bántani nem akartam... Ismételt levelére úgy éreztem válaszolnom kell. De hogyan írjam meg, hogy ne sértse? Hisz őt világért se bántanám, csak amit ajánl, az nem kell... Ám ha válaszom nemleges, sértődése biztosra vehető... Nem volt más választásom, imádkoznom kellett azért, hogy amit írok, az érte legyen. Ha sérti, akkor is, ha utána nem áll szóba velem, akkor is. Persze, ismerem magamat, tudtam, ha sértő módon visszavág, az nagyon keservesen fog érinteni.... Szóval úgy kellett imádkoznom érte, hogy ez se legyek útban, hogy "kapjam" a szót, hogy a bizonyosság védjen! Nehéz szívvel, szeretettel teli odafigyeléssel írtam. Pár órán belül itt volt a válasz, és igen, megbántódott, sértőn válaszolt, (igaz, jelezte, hogy érzi őszinteségemet, tisztaságomat ?) de azt kérte, ne írjak neki egy ideig, míg újra nem ír.
De jó, hogy szabad lettem, érte maradhatok az elutasítás, a bántás jelei ellenére is...
A MI MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NEKÜNK NAPONKÉNT
Hogyan bízzuk rá az életünket? A testünket s a lelkünket? Kire bízzuk? Lépjük bizalmunkat?
Adhat annyit, amennyit épp akar? Azért, amit Ő készít, amin Ő munkálkodik? Csak az általam jónak gondolttal elégítheti testemet és lelkemet?
BERDE MÁRA ADD MEG URAM
A mindennapi kenyeret,
A mindennapi nyughelyet.
Nyárom a nyájaskék eget,
Télen a tűzhely meleget...
A harcban már kíméletet,
Hogy elbírjam az életet,
Kis gondot értem mennyi bár
Koccant tojásnak is kijár...
És mindennapi hitemet,
Hogy elvezesse szívemet
A Tőled Gyúló pici láng:
A mindennapi Miatyánk...
Egy talmudból való történet szerint Akiba rabbit a rómaiak megkínozták, mielőtt kivégezték volna. Ő közben a Sömá Jiszráélt mondta. Tanítványai kétségbeesetten nézték, kérdezték, tőle, hogy bírja? Ő azt felelte, hogy egész életében azért imádkozott, hogy egyszer hadd élhesse meg a teljes szíveddel, egész lelkeddel (a ha el is veszi lelkedet! ) erejét. Most betarthatom, megkaptam a lehetőséget, - mondta a tanítványainak... Merte látni, érezni!
ÉS BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET, AMINT MI IS MEGBOCSÁTUNK MINDEN ELLENÜNK VÉTKEZŐNEK
Hogyan imádkozunk bocsánatáért? Érezzük a bűneink súlyát? Adhatja bűneink jóvátehetetlenségének súlyát az, ahogy velünk mások bántak? Kétségbe ejthet, hogy nem tudok megbocsátani? Látom egyáltalán, hogyan maradnak meg bennem a bántások következményei? Úgy bocsásson meg, ahogy mi bocsátottunk meg? Hogyan kérjem? Tehet szabaddá? Mások által okozott sebeinmtől megszabadíthat, vagy továbbra is számon tartom velük való kapcsolatomban azokat? Miféle megbocsátással ajándékozhat meg? Olyannal, amilyennel én?
ÉS NE VÍGY MINKET KÍSÉRTÉSBE, DE SZABADÍTS MEG MINKET A GONOSZTÓL...
Hogyan kérhetjük imádságunkban a rossz, a kísértés, a gonoszság erőinek távolmaradását? Csak úgy, hogy szabadok maradjunk Isten akaratára. Miért így? Mert ha nem erre nyitott lélekkel kérjük óvó szeretetét, - épp a magunk elvárásai szerint, - a megpróbáltatásokban azt érezzük, hogy elhagyott minket...Mi szeretnénk kizárni a Mindenható jelenlétének ilyenféle, a rossznak való kiszolgáltatottságban megélhető lehetőségét... Merjük-e tudni, hinni, remélni jelenlétét, szabadító erejét mikor óriási a sötétség? Akkor ajándékozhat hit által legtöbbet...
BARTALIS JÁNOS IMA
Uram segíts! Légy velem Uram...
E kísértetidőben a soha el nem érhető végtelenben
feléd repesek, mint egy nagy,
fekete, szomorú madár.
Egy sokak által ismert éneket idéznék, mely kisgyerekkorom óta kedves nekem, de igazán csak később jöttem rá, életem során tanultam meg, mit kérek. Merjük szívvel-lélekkel kérni:
Hadd menjek Istenem, mindig feléd, fájdalmak útjain, mindig feléd,
Ó sok keresztje van, de ez az én utam, mert hozzád visz Uram...
Ablonczy Ágnes
|
